A nimfomániás – a film

A filmet Lars von Trier jegyzi, és jópár nagyágyú játszik benne. Akit érdekel, utánanéz, nem tőlük jó vagy rossz a film, ők jobbá vagy rosszabbá tehetik csak. Illetve eladhatóbbá: lelkileg, anyagilag egyaránt. A történet dióhéjban: egy jóindulatú, művészlelkű idős ember egyösszevert lányt talál hazafelé menet az utcán, megsajnálja, hazaviszi, segít rajta, és beszélgetni kezdenek. A lány elmeséli az életét.

Igazából az élete nem szól másról, mint az orgazmus hajszolásáról. Nagyon meglepő, hogy egy nő ilyen legyen. Persze van, biztos, de őszintén? Ez annyira ritka. Szexualitás szempontjából egy nő kevésbbé él a testében, mint a férfi. Általában a nő mond le könnyebben az orgazmusról, és ő az, aki hajlamosabb beérni helyette „pusztán” az intimitás élményével. Ami új volt a filmben, hogy egyértelműen tanult a pornóipartól, valódi orális izgatás zajlik párszor, és egyszer tényleges behatolás látszik. Szerintem a pornó megjelent a valódi mozi világában, és valószínű fokozódó ostrom alá fogja venni, fokozatosan teret nyerve, és egyre rafináltabban feltárva-elrejtve előlünk azt, amit ma a legnépszerűbb válfaja, a hardcore teljesen nyíltan megmutat. (Mondjuk eléggé egyoldalúan és fantáziátlanul általában. Mélység helyett felszínt adva. Bár szívem szerint én sem ott keresném a mélységet, de egyelőre így adódott.)

A film, úgy gondolom, feltár valami fontosat belőlünk (nem mindenkire értem) és nagyjából őszintén megmutatja. Pl. mekkora szexuális hatalma lehet egy nőnek, hogyan láthatja a férfiakat, osztályozza, értékeli, stb. Vagyis önállóan, saját szemszögből szerez tapasztalatokat rólunk, és rakja össze a mozaikokat. Beteges mélységeinkből is felszínre hoz részleteket, a második rész majd méginkább. (A végén vannak jelenetek belőle.)

Egy család tragédiájának pillanatát is hitelesen bemutatja: a fiatal nimfomániás lány megszédíti a férjet, aki otthagyja övéit érte. Ám a feleség nem hagyja magát olyan könnyen, utánamegy férjének a gyerekekekkel, és jelenetet rendez a lány lakásában. Elfojtva, kirobbanva, taktikázva, manipulálva, meghátrálva és iszonyúan gyötrődve. A lányról hű képet fest, hogy közben egy másik barátja is befut, és őszintén ki is jelenti a férfi fiai előtt, hogy „Fiúk, én nem szeretem az apátokat.” Bizony, ő csak játszott.

Lars von Trierről és a köré csoportosult emberekről különböző mértékben (ki miért, és mennyire vett részt a produkció létrejöttében) számomra az beszédes, hogy ezt a fenti jelenetet a lány úgy kommentálja bölcs és türelmes hallgatója morális kérdésére: „Ha rántottát akarsz készíteni, akkor is fel kell hozzá törni a tojást.” Mire a válasz: „Hm…igaz.” Aki valamit is hozzáadott ehhez a filmhez, az részes ebben a mondatban, amiben én megragadni vélem, miért sorolná Lars von Triert a Teszlek süveg a Mardekárba a Griffendél helyett. (Mert, ugye Harryt is hajszál választotta el egyiktől vagy másiktól. Ő a jót választotta. Lars a rosszat.)

EZ a gondom a filmmel. A rosszat jónak árulja, a kedves bácsi egyetlen funkciója, hogy a morális fájdalom ellen fájdalomcsillapítót adjon, és barátságosan segítsen tovább a pokol felé: hiszen minden természetes, csak az életed éled. Pokol pedig csak a vallásosok szerint van. De akkor az anya kínja, a gyermekei néma döbbenete, és a férfi önmeghasonlása (szótlan passzivitása tökéletesen jelzi azt az embert, aki tudja, mennyire helytelenül cselekszik, de nem, nem és NEM akar vele szembenézni, mindenáron illúzióitól várja a boldogságot, és közben végig tudja, hogy most éppen sajátmagát döfi szíven) milyen szóval jellemezhető? Vagy az mindegy, mert más éli át?

Én katarzist vártam, egyszerre csak a szelíd bácsi megszólal: „Kincsem, ugye tudod, hogy nagyon beteg vagy? Mert őszintén szeretlek, ezért arra kérlek, menjünk el együtt, amint jobban leszel, pszichológushoz, pszichiáterhez (papot nem írok, mert minket, vallásosokat kapásból kiírtak a filmből, amint szóba került az elején a bűn és a bűntudat), vagy költözz ki a vadonba, mert közveszélyes vagy. Ott kint, aztán azt csinálsz, amit akarsz, szabadon dédelgetheted a vaginádat. Esetleg atombombát ne robbants, azt itt is megéreznénk. Vagy élj velünk, köztünk, de akkor: a) van jó és rossz; b) rossz az, ami szenvedést okoz, és nem épül tőle a világ, vagy örömöt okoz, de rombolódik tőle a világ (világ alatt mindent és mindenkit értve, még a főhősnőt is – hiszen része annak.)” c) A jót tenni, a rosszat kerülni kell. Nem mert az Isten, a pápa, Józsi bácsi azt mondja, hanem mert EZ AZ ÉRDEKÜNK. Te rosszat teszel, és betegesen rögzült benned. Őszintén igyekezned kell meggyógyulni. És ebben szívesen segítek.”

NEM. Ilyen nem hangzott el. Borzalmas dolgokra semmitmondó hümmögés viszont igen. Így néz ki, amikor a művész visszaél a szabadságával; akinek tisztítania kéne, mocskol; katarzis helyett a néző belefullad a művész hányásába. Nem a hányással van a bajom, hanem a hányás elhazudásával. Ezért életveszélyes, nem a mennyisége miatt. Attól csak fárasztó lenne.

Ehhez a cikkhez se kép, se link nem tartozik. Aki akarja, nézze meg a filmet, de szinte biztos, hogy kísértést fog átélni alatta. Egyéniségétől függ, hogy reagál rá. A második részben még mérgezőbb lesz a hányás. Az Úr adjon hozzá erőt, hogy meg ne nézzem!

Ámen.

:-(

Zoli

 

Vélemény, hozzászólás?