Képzelt beszélgetés!

„Emlékszem, mikor Józseffel menekülnünk kellett Egyiptomba. Karomon a kicsi Jézus, mi meg idegen országba mentünk, idegen nép közé, idegen nyelvet használó emberek közé. Ma ez nem olyan szokatlan, sokan hagyják el a hazájukat, de a mi időnkben nem volt megszokott.

Megsirattam azokat a csecsemőket, akiket megöletett Heródes a fiam miatt, és végtelenül féltettem a sajátomat. Sokat imádkoztam, és bíztam. És nem csak Istenben. Józsefben, az én Józsefemben. Aki nem taszított el magától, amikor látta, hogy gyermeket várok, pedig tudta, hogy nem tőle várom. Aki mellettem volt, amikor az istállóban, bába és orvosi segítség nélkül megszültem fiunkat. Aki hitt az álmának, és elfogadta, hogy az Isten adott neki gyermeket, és aki hitt az álomnak, és elvitt minket a biztonságba, Egyiptomba, mikor Heródes halálra kereste azt a fiút, aki soha, semmilyen formában nem kívánta az ő trónját. Én pedig hittem Józsefnek, amikor azt mondta, mennünk kell, pedig soha, egyikünk sem járt még Egyiptom közelében sem.

Tudtam, hogy a férjemre bízhatom a magam és a gyermekem életét. József fáradhatatlannak tűnt a szememben. Jött a szamarunk mellett, és este, a pihenőkor, mégis mindig utánajárt, másnap merre kell mennünk, hol találunk vizet, szállást, élelmet. Mikor eljött az ideje, karaván után nézett, később helyet keresett nekünk az idegen földön, munkát, majd pénzt hozott haza, amiből el tudtunk élni addig, amíg végül hazatérhettünk. Az én gondom maradhatott a fiunk, az otthonunk, és női munkák. Mert persze később én is eljártam otthonról időnként dolgozni, más nőkkel együtt, mindazt, amit akkor, mi nők végeztünk a házon kívül. Jézust magamra kötöttem, és mentem.

Mindig felnéztem erre a férfira, Józsefre, és mellette álltam, mikor szüksége volt rám. Volt ő is elkeseredett, és fáradt. Ő sem tudott mindig bízni a jövőben, és nem mindig érezte maga mellett az Istent. Hittem benne, mint férfiban, mint családfőben. Soha nem romboltam a tekintélyét a fiunk előtt, soha nem beszéltem elítélőleg róla a háta mögött, pedig József sem, mint soha senki, nem volt tökéletes. Tudtam neki megbocsátani, és elfogadni a döntéseit.

Ma ti, nőtársaim, sokszor nem tisztelitek a férfiakat, mert korotok terméke, a feminizmus erre tanít. Nem hisztek a társatokban, nem álltok mellette, ha gondja van, viszont elvárjátok, hogy udvaroljon, pénzt hozzon haza, méghozzá nem is akármennyit, hanem mindig ELEGET. Tiszteljen titeket, ne gátolja érvényesülési vágyatokat, mert sokszor karriert akartok, és lenézitek nőtársaitokat, akik családban gondolkoznak, akik rábízzák magukat férjükre, akik elfogadják társuk vezetését. Tudok köztetek olyan katolikus hitoktató (!) nőről, aki barátnőjének a válást tanácsolta, amikor a férje megverte őt. Nem a brutalitást védem, de az a nő mit kezdhetett volna az életével egyedül,több gyerekkel, szinte pénz nélkül? Egy dolog a feminista büszkeség (amivel TELE van a fejetek, kedves nőtársaim) és egy dolog a valóság. Nem vált el, adott esélyt a párjának, (igaz, feltételek mellett), és évek alatt eljutottak ismét a kölcsönös szerelemig. Válás helyett terápiát és lelki vezetést, megértést és megbocsátást választották. Ma már hét gyermeket nevelnek, és más családokat erősítenek meg abban, hogy miképpen tartsanak ki egymás mellett ebben az őrült, modern világban. Mely folyton a nő szabadságát és függetlenségét szajkózza, és a börtönöket tölti meg az elvált, és gyermekeit egyedül felnevelő nők fiaival és lányaival.

Én még tudtam NŐ lenni. Anya, hitves, a tűzhely és családi egység őrzője, az otthon kialakítója, a család szíve.

Ha akartok is, ti tudtok?”

Zoli