Toplak Zoltán

Apám regénye 2. rész – Talita.hu – ról átvéve

Toplak Zoltán - 2014-06-15 05:17 - 0 hozzászólás

2014. május 10. szombat, 08:13 | Írta: Farkaslaki Ábel

apafia6
– Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.

– Itt! – kiáltottam vissza. – Apa! Apa!

 

 

 

Amikor már formálni tudtam a szavakat, apám mindenféle mondásra tanított, amiknek a tartalmát nemigen értettem eleinte, de azt igen, hogy valami vidám dolog lehet, mert mindenki nagyon örül, ha mondom. Sokszor megkérdezte például tőlem:
– Apa hogy vigyáz rád, kisfiam? – amire a helyes válasz az volt, hogy: – Mint a hímes tojásra.
Eleinte még nehezen ment kimondani a bonyolult szavakat, aztán egyre könnyebb.

Ugyanakkor anyám mást tanított nekem:
– Mije vagy anyának, kisfiam? – Anya kérdésére a válasz a következő volt: – Anya tündér babája – amire apám elkezdett nevetgélni, csak úgy magában, döcögve:
– Tündér? Hmm! Talán ha alszik. Szerintem egyébként inkább zsivány! Baba? Hol van már az a baba, akit az édesanyja szoptatott? Ahol a tavalyi hó, fiam! Legényke, igazi zsivány kis legény az én fiam! Most még kicsi, de majd megnő, és akkor aztán jaj a lányoknak! Nézzétek csak meg! Már most is leveszi a lábáról a nőszemélyeket!
Én is hamar megtanultam, hogy ha apám kérdezte, akkor egészen mást mondtam:
– Mi vagy te, kisfiam?
– Zsivány legény!

Apám gyakran reggelizett pirítós kenyeret. Vajat vagy margarint kent rá, és minden falatra rátett egy kicsi kanálnyi lekvárt, a saját készítésű fajtából. Amikor láttam, odaszaladtam hozzá. Ő feltett az etetőszékembe, tányért vett elő, és a kenyérből kis kockákat vágott:
– Ezek itt a katonák, kisfiam. A katonákat betesszük a szájadba, jó?
Nem válaszoltam, mert tele lett a szám a pirítóssal, a vajjal és a lekvárral. A finom házi ízvilág az otthon sütött kenyérrel varázslatos volt. Rögtön meg is tanultam a szót: – Vakká, vakká… – és gyakran mondogattam a felnőtteknek, ha megéheztem, és apám lekváros katonáira vágytam.

Ha elestem, apám az ölébe vett:
– Na, gyere csak, kisfiam, mi is történt? Mi ketten, férfiak jól megbeszéljük a dolgokat, rendben? – és ennyi vigasztalás után legtöbbször már nem volt semmi bajom. Néha azonban mégis jobban fájt valami. – Gyere kisfiam, mondok rá egy varázsigét… – és a Móra könyvből tanult igét olvasta rá a fájó végtagra, igéző, kimért, mély hangján:
– Nyúlmáj, kutyaháj, majd meggyógyul, ha nem fáj! Hukkk! – és az utolsó hangulatszóra szorosan magához ölelt, ami minden esetben elég volt ahhoz, hogy tényleg semmi se fájjon.

Egyszer tetőfedők jártak felénk. Felállították a hosszú létrát, úgy másztak fel a tetőre. Az egész nagyon érdekes, ismeretlen érzést keltett bennem. Milyen is lehet a világ onnan, magasból? Igaz-e, hogy onnan minden más? Igaz-e, hogy a magasból a lenti dolgok már csupa lényegtelen részletek? Igaz-e, hogy a magasból a dolgok legbelső lényegét is meg lehet érteni? Körülnéztem, és gyorsan döntöttem. Az otthagyott létrán gyorsan felmásztam, a tető széle talán 3-4 méteres magasságába, és azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan legyen tovább. A tetőn járó emberek olyan pillekönnyen mozogtak, mint a legyek a falon, hát miért ne tudnám én is megcsinálni? Törtem a fejem, végül mentő ötletem támadt:
– Apa! Apa! – kiáltottam. Nyilván majd segít, és megmutatja, hogyan is kellene a tetőre mászni.
Apám a ház sarkánál dolgozott, és pár percre kikerültem a látóköréből. Felnézett, letette a szerszámot a kezéből, közelebb jött, és körülnézett:
– Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.
– Itt! – kiáltottam vissza. – Apa! Apa!
Apám felpillantott a létra tetejére, és komolyan megrémült.
– Nem jössz le rögtön? – kérdezte aggodalmasan, de ez már nem is kérdés volt, hanem rövid, tömör utasítás, keményen csattanó parancs. Közelebb húzódott a létra alá, és minden mozdulatomat erősen figyelte. Szépen lemásztam a létráról, apám pedig nagy-nagy örömmel vett a karjaiba, mint mindig. Amikor végül letett, gyorsan elvette onnan a létrát, és lefektette valahová a házfal mellé.

Nagyon szerettem kint, a kertben lenni. Amikor már elértem a kilincset, hamar megtanultam, hogyan nyílik az ajtó, és ha a felnőttek nem figyeltek, kiszöktem a kertbe. Ott aztán jöttem-mentem, nézelődtem, a kezem ügyébe eső dolgokkal én is dolgozni próbáltam, mint az apám szokott. Különösen érdekelt az apám biciklije. Közelebb mentem hozzá, vágyakozó szemekkel néztem, és hamar rájöttem, mire is való. Ráléptem először a pedálra, majd a lánckerékre. Áttettem a lábam a vázon, és ha a vázra ráültem, éppen elértem a kormányt is. Apám először megijedt, amikor észrevett, de aztán odajött. A kormányon egy kerek szerkezetet mutatott meg, ami a belőle kiálló kallantyú megnyomására szép, csilingelő hangot adott.
– Még ne indulj el vele, kisfiam, de ha akarsz, akkor csengethetsz! – mondta. Én pedig csengettem perceken keresztül, megrészegülve a tavaszi napsütéstől, a büszkeségtől, hogy felmászhattam apám biciklijére. Egyszer kicsit ügyetlenebbül másztam fel a biciklire, és rám borult. Először megijedtem, de láttam, hogy semmi baj nincs. Apám odaszaladt, felállította a vasparipát, én pedig a következő pillanatban már a ház másik oldalánál szaladgáltam.

Eléggé hamar megtanultam a testem részeit. Először csak mutogattam a kezem, a lábam, a fejem, aztán már a szavakat is kezdtem formálni.
– Kop-kop! – kopogtatta meg apám a kobakomat. – Mi van a fejedben, kicsi fiam?
Erre persze nem volt könnyű válaszolni, de máris a segítségemre sietett a válasszal:
– Sok-sok ész! – ez van a fejedben, kisfiam. És mit csinálsz az eszeddel, kisfiam?
Erre sem tudtam azonnal a választ, apám azonban most is előzékeny volt:
– Azzal gondolkodsz. – mondd csak utánam, kisfiam!
– Gombolkodsz!
Így aztán apám újabb és újabb bölcsességeket tanítgatott nekem.

apafia5Azon a bizonyos napon mindenki izgatott volt. Ha jól értettem, vendégek jöttek, és a faluházban vendégséget csapnak. Amikor apám elindult, anyám még nem volt kész, és még rám sem adott szebb ruhát. Nem mehettem vele, neki pedig sietnie kellett. Így aztán nélkülem indult el, pedig hej, de hányszor indultunk együtt. Ilyenkor apám megfogta a kezemet, és ketten kiléptünk az udvarra.
– Most pedig elmegyünk! – mondta ilyenkor, és én máris izgatott voltam.
Néha azt mondta: sétálni, vadászni, világgá megyünk, és mindezek nagyon izgalmas célpontoknak tűntek.
– Csak mi ketten, férfiak, de persze visszük magunkkal Anyát is. Jó lesz úgy, kicsi fiam?
Anyám legtöbbször még készülődött, de általában hamar utánunk jött. Én meg bólogattam, hogy jó, jó! Mi baj is érhet vadászat közben, ha Apa meg Anya is velem van?

Aznap azonban Apa előrement, és csak Anyával mentem utána. A faluházban sokan voltak a vendégek, apám nem sokat törődött velem, a vendégekkel beszélgetett, meg régi fekete-fehér képeket mutatott egy nagy kivetítőn. Az előadások után evés következett. Anyám az ölébe vonva megetetett, de utána letett, hogy maga is enni tudjon. Apám nagyon elfoglalt volt, szinte mindegyik vendéghez volt pár szava, másokkal hosszasan is beszélgetett. Evés után pedig sétálni vitte a vendégeket.

Mi, gyerekek az egyik szobába bújtunk be, én voltam a legkisebb. Ott sok gyerekjáték volt, építőkockák, kerekes járművek, plüssállatok. Valaki elindult ki a házból, és én is követtem a nagyobbakat.

Nekilódultam. A többiek a játszótérnek és az ugrálónak futottak, de engem más érdekelt. Egy kőhajításnyira vízfelület csillogott. A nap szikrázva sütött, mintha nyár volna, pedig még csak tavasz eleje volt. Nekem eszembe jutottak a nyári nagy fürdőzések. Anya már csecsemőkoromban is bevitt a vízbe. Aztán Apának adott, aki dobált, úsztatott a vízen, játszott velem addig, míg nem lett mindenem hideg, akkor kimentünk a partra a napon megmelegedni.

Most is hasonló kellemes érzések hullámoztak át rajtam. A part fekete, csúszós anyaga érdekes volt. Először csak leguggoltam. Szétnéztem – senki nem szólt rám, pedig Apa nagyon gyakran haragszik, ha a szabadban magam vagyok. Annak se örült, amikor a vízszűrő árokból a kavicsokat kidobáltam, teli raktam vele a talicskát, és a kert túlsó sarkában borítottam ki. Annak még örült, amikor veteményezés közben megfogtam a kapanyelet, de azért már nagyon haragudott, amikor a frissen vetett magokat kezdtem kikapálni. Pedig mennyire izgalmas volt, mennyire büszke voltam, hogy ilyen erős vagyok, és közben hogy ki is fáradtam! Máskor a gyümölcsfaoltványait vettem kezelésbe. Szépen letekertem róluk a szalagot, és kettészedtem őket. Nem értem, hogy Apa miért haragudott érte annyira.

De most itt semmilyen figyelmeztetés nem hangzott el. Először a kezemet lógattam bele. Kicsit hideg volt, de nem hidegebb, mint amikor Apa a tisztába rakáskor a hideg vízzel a popsimat mossa. Még jobban előre nyújtóztam, hogy elérjek benn a víz színén egy úszkáló falevelet.

Fejjel borultam bele a medencébe. A hideg víz megnyugtatott, lecsöndesített, átjárta a tagjaimat, minden sejtemet. Pillanatok alatt eljutott mindenhová, minden mozgást leállított. Megállt a szívem mozgása is, már nem fájt semmi, már levegőt sem kellett vennem, megálltak a vérsejtecskék is az ereimben.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mire az egyik szomszédunk megtalált. Nagyon megrémült, a parthoz közel voltam, benyúlt értem, és kihúzott a vízből.

Hirtelen nagyon sokan körém gyűltek. Szívmasszázzsal próbálták a szívemet újraindítani, a számba levegőt fúva pedig a légzést segíteni. Hamarosan mentők érkeztek, utána ők folytatták az újraélesztést. Nemsokára apám is megérkezett, és fölém hajolt. A szeme rémült volt, de az arcán valami racionális beletörődés suhant végig. De ez is csak egy pillanat volt, aztán anyámhoz hasonlóan a kezemet fogta és melegítette, és lágy szavakkal szólítgatott.

Az újraélesztés sikertelen volt. Jó másfél órai próbálkozás után a mentők is feladták. Meztelen voltam. Anyám takaróba csomagolt, úgy vitt haza az ölében. Apám szorosan mögötte, mert félt, hogy esetleg elejt, vagy megbotlik. Anyám már korábban is alig állt a lábán, most is támogatni kellett.

Anyám letett gyorsan az ágyra. Most nem vittek be a fürdőbe, mint máskor, hanem kis vatta és papír zsebkendő csomókkal tisztított meg – közben még valami illatos olajat is rám kent, és szépen felöltöztetett. Apám egy csokor orgonát hozott be a kertből, és az ölembe tette. Így üldögéltünk mindannyian egy ágyon – én feküdtem, aztán anyám az ölébe vett. A testvéreim gyertyákat gyújtottak körülöttem.

Pár óra is eltelhetett, mire megérkezett egy nagy fekete autó.

Apám a karjába vett, mint már olyan sokszor. Az egyik karját a fejem alá tette, mint pici csecsemőkoromban, mert magam már nem tudtam tartani. Kihúzta magát, lassú, méltóságteljes léptekkel indult ki az ajtón, anyám belekarolt. Kimentek a ház elé, lementek a lépcsőn. Letett a hordágyra. Anyám mellette állt, valami iszonyatos törés és kín látszott mindkettőjük arcán. Apám arcán a szakáll és a bajusz mögött még egyszer mintha valami halvány mosoly rebbent volna át. Mintha azt mondaná:
– Ne törődj vele, kölyök, ez is csak egy jó móka, aztán majd hamar találkozunk… Mi ketten férfiak, de persze majd Anya is ott lesz.

Aztán behúzták a cipzárt, és nem maradt senki többé velem, akit szerethettem volna. Csak a vas, csak a hideg, csak a sötét.

Csak a halál.

Apám!

eredeti cikk: http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1887:apam-regenye-2&catid=48:gyerek&Itemid=71


Címkék: , , , , , ,

A cikk megjelent a Mai család rovatban.


Hasonló témájú cikkek:


Kiállás Napja - A Párkapcsolatokért (az első)
Szenvedélyünk a nő, s szenvedélyük vagyunk mi: férfiak. S mégis sokszor hiába az epedő vágy, a megújuló kívánság: nem tudjuk összekötni tartósan az él...
Jól eltalált korüzenet
A reklám része persze megint felejtős, hacsak valakinek nem pont erre a szolgáltatásra van szüksége. Akkor hajrá! Az egész kép neki szól. Nekünk többi...
Mit rejt a női budoár mélye - avagy egy izgalmas és intelligens nő idegenvezetése arról, amit úgy hí...
Hevesi Krisztina: Szex a psziché labirintusában A Férfiak Lapja, az írónő engedélyével sorozatban le fogja közölni a művet, kivonatolva, so...
A rivális apa (Megtörtént eset alapján)
„Kíváncsi vagyok, hová fog futni szünetben a fiam…” – gondolta András, miközben leült a lelátón. Tőle jobbra, talán tíz méterre foglalt helyet egykori...


[facebookall_comments]
Hozzászólások (0) Hivatkozások (0)

Még nincsenek hozzászólások.


Szólj hozzá Te is!

Ha hozzá szeretnél szólni, akkor be kell jelentkezned!
Nem vagy még regisztrálva? Csak egy 2 perces művelet és Te is részt vehetsz a beszélgetésekben!

A hivatkozások nincsenek engedélyezve.

Férfiak Lapja

Kedves olvasó, ez itt a Férfiak Lapja. Leginkább férfiaknak szól, de nem csak. Igyekszünk olyan témákat keresni, ami érdekli a ma férfiait, és hasznos is a számukra. Hatalom, pénz, szex. Hogy a sztereotípiákkal kezdjem. De család, hit, és érzések is. Férfihobbik. Feminizmus és antifeminizmus. Nők, ahogyan ők látják magukat. Nők, ahogy mi látjuk őket. Erő, szabadon és vadul – mégis mederbe terelve, és szükségtelenül nem ártón. Nagyon fontos, hogy a lap amatőr. Szeretnénk élvezni, amit csinálunk, és szerzőink legtöbbje egyelőre a levélírásban profi. De lelkesek, és tenni akarnak ebben az értékvesztett világban. Hiszünk a karizma erejében, abban, ami belülről jön, őszintén, hittel. Kell a tudatosság, a szervezettség, és igen: némi profizmus is. Mi igyekezni fogunk.