Még akkor is, ha én nem ítéltem meg magamnak. Néha jóleső meglepetésként hat. Például, egyke, félénk kislányként felnőve volt bennem némi tartás a fiúkkal való kontaktusban. Ám úgy alakult, hogy aktív munkaidőm tetemes részében csupa férfi kollégám volt, három és fél évtizedig. Tehát megszoktam és megtanulhattam velük kommunikálni, együttműködni. A stílusukat. Megözvegyülve azt hittem, nem élem túl, kész ennyi volt. Ám mindez öt éve volt és még magam is meglepődöm, hogy egyedül is létezem. Mintha csak a teremtőnek még valami dolga volna velem. Persze ismerős lehet ez az érzés azoknak is, akik nem hisznek. Sem teremtőben. Sem önmagukban. Itt lehet a válasz. Az önmagunkban való hit meg-megrendül. Elbizonytalanodunk. Tesszük a dolgunkat szorgosan, adunk, mégis megszokjuk, hogy csak a nehézségek jönnek. Már azon lepődünk meg amikor nem terhelést kapunk. Örülünk, mint az a bizonyos macska, amit a farkánál fogva pörgetnek és örül, amikor végre elengedik. Nem is olyan egyszerű szemléletet váltani. Tudatosítani, hogy akár jó is lehet. Akár működhet is. A jó pedig nem csak a véletlen műve. Hallani, hogy a kiégés magyar népbetegség lett. Tudjuk a történelmünkből, hogy nehéz sorsú hazánk. Tehát van teendőnk ilyen téren. Fontos, hogy amikor rám tör egy egy helyzet kapcsán a letörtség, akkor fogalmazzam meg és mondjam is ki hangosan, akár egyedül is, hogy mi lenne a cél ilyen téren. Eltelik bizonyos idő és meglepődünk, hogy megvalósulni látszik. :) Kati
Még akkor is, ha én nem ítéltem meg magamnak. Néha jóleső meglepetésként hat. Például, egyke, félénk kislányként felnőve volt bennem némi tartás a fiúkkal való kontaktusban. Ám úgy alakult, hogy aktív munkaidőm tetemes részében csupa férfi kollégám volt, három és fél évtizedig. Tehát megszoktam és megtanulhattam velük kommunikálni, együttműködni. A stílusukat. Megözvegyülve azt hittem, nem élem túl, kész ennyi volt. Ám mindez öt éve volt és még magam is meglepődöm, hogy egyedül is létezem. Mintha csak a teremtőnek még valami dolga volna velem. Persze ismerős lehet ez az érzés azoknak is, akik nem hisznek. Sem teremtőben. Sem önmagukban. Itt lehet a válasz. Az önmagunkban való hit meg-megrendül. Elbizonytalanodunk. Tesszük a dolgunkat szorgosan, adunk, mégis megszokjuk, hogy csak a nehézségek jönnek. Már azon lepődünk meg amikor nem terhelést kapunk. Örülünk, mint az a bizonyos macska, amit a farkánál fogva pörgetnek és örül, amikor végre elengedik. Nem is olyan egyszerű szemléletet váltani. Tudatosítani, hogy akár jó is lehet. Akár működhet is. A jó pedig nem csak a véletlen műve. Hallani, hogy a kiégés magyar népbetegség lett. Tudjuk a történelmünkből, hogy nehéz sorsú hazánk. Tehát van teendőnk ilyen téren. Fontos, hogy amikor rám tör egy egy helyzet kapcsán a letörtség, akkor fogalmazzam meg és mondjam is ki hangosan, akár egyedül is, hogy mi lenne a cél ilyen téren. Eltelik bizonyos idő és meglepődünk, hogy megvalósulni látszik. :) Kati