Ismertem látásból valakit, aki úgy nézett ki, hogy biztosan sokan oda voltak érte. Nem lehetett szinte levenni róla a tekintetet. Ahogyan állt, ahogyan ment. A gesztusai, a mimikája, a viselkedése. Szinte felkavarta az embert. Úgymond, nem volt könnyű napirendre térni felette. Feltűnően vonzó volt a megjelenése. Megközelíthetetlennek látszott. Gondolom sokak számára kihívást jelentett. El is neveztem a végzet asszonyának, noha férfi volt. Tudjuk, létezik férfiak, nők közt egyaránt ilyen típusú ember. Csak nézzük és elgondolkodunk rajta, vajon ki az akit magához közel enged? Létezik egyáltalán olyan, aki hozzá igazán közel kerülhet? Régen is voltak ilyen elérhetetlennek tűnő szépségek.

Csokonai Vitéz Mihály

A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!