Megmutatkozásra ugyanúgy alakulhat ki bennünk időnként igény, mint arra, hogy most éppen ne fókuszáljanak ránk. Tesszük a dolgunkat tőlünk telhetően, de hagyjanak békén. Ne forszírozzanak. Normális késztetés, ha már sokat voltunk magunkban, hogy vágyunk menni emberek közé. Megmutatkozunk „hogy látva lássanak” . Ha pedig voltunk rivalda fényben, akkor ugyanennyire kívánjuk, hogy lehessünk észrevétlen. Mindezek mértéke persze függ az egyéni jellemzőinktől is. Vannak exibicionista típusok, akik kifejezetten kedvelnek minél többet feltűnni. Vannak visszahúzódóbbak, akik pedig, amennyit csak lehet a háttérben maradnának. Nem olvashatjuk rá senkire hibaként, hogy feltűnési viszketegsége van-ahogyan szokták mondani gyakran. Színesítik is az életünket a megmutatkozni vágyóbbak.Oldják a szürke hétköznapokat.:) Kata Ady Endre –
Sem utódja, sem boldog őse…
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
