„Csak nehogy nagyon megkedveljem, mert ha elmegy, akkor nekem nélküle rossz lesz.” Meddig lehet távolságot tartva vigyázni a lelkünkre? Kiszolgáltatottá válunk, amikor már kezdünk elköteleződni valaki mellett. Egy ideig figyeljük azt, aki szimpatikus. Engedjük közeledni valamennyire. Megéri kockáztatni? Engedni önmagunkat szerelmessé válni? A lelkünket az érzésnek átadni? Ha megtesszük és lesz esetleg egy pont, amikor a másik már nem minket akar, a legjobban, hanem valaki, vagy valami mást, akkor magunkra maradunk. Igen lehet az a valami más, akár valamilyen szer is pl. ital is lehet egy életen át valakinek a legfontosabb szerelme. Ettől még udvarol. De  a választottja mindig csak a második helyen van. Hallottam egy kifejezést: Merünk e „beleereszkedni” egy kapcsolatba? Igen, rizikós. De az ember kötődni akar. Hát kockáztat. Tudja, hiba nélküli embert nem találhat. Hiszen önmaga sem az. Így aztán valamit bevállal. Egy viszonylag kisebb, kezelhetőnek tűnő rosszat. :) Kata

A legutóbbi pszichológia konferencián arról hallhattam a szakemberektől, hogy aki egyszer a tanítványa volt az előadónak az az egyén a későbbiekben a kezeltje csak nehezen lehet. A vizsgáztatás során követelés van. A kezelés során pedig szükséges a megértő empátia. Vagyis a nexus az idővel nem könnyen változhat? A szülő is közvetíti a gyereke nevelése során az elvárásokat. Amikor felnőtt a gyerek, ritkán sikerül barátivá alakítani a kontaktust. Volt két évtized, amíg felcseperedett a gyerek. Nevelni tanítani kellett. Fegyelmezni, terelni, elfogadtatni a követelményeket. A baráti viszony elfogadóbb. Még ha megértő is a szülő. Egy haver, egy „barinő” az őrültségeink  tolerálására jobban képes. Igaz sok szülő szeretne a felnőtt gyerekében megértő barátot is találni, hiszen a gyereke tud róla a legtöbbet. Körülményes feladat a gyereknek látni a szülőjét szociálisan botladozó, hibát, hibára halmozó emberkének. A technika gyorsan fejlődik, az ember korosodva lassul. Emlékszem amikor anyám korosodva azt mondta: „Sokszor egy idegen megértőbb, mint egy családtag”. Az is tény, hogy ritkán tud jó korrepetitora lenni egy szülő a gyerekének.Valamint valóságos rémálommá tud válni, ha egy férj tanítja vezetni  feleséget.Volt részem benne. Feszülten, görcsösen ülni a volán mögött, hiszen valamit biztos kevésbé jól csináltam, mint ahogyan a férfi tette volna. Az az ő szerepköre volt. A kocsit jól vinni. Olyan területet készültem meghódítani, ami az ő privilégiuma volt korábban. Amikor pedig egyre finomabbakat főztem és sütöttem, anyukám mondta: „Már jobban tudsz sütni, mint én. Az az ő fennség területe volt. Amit mintegy eloroztam. Bölcs belenyugvást igényel, ilyenkor tudomásul venni, hogy az élet felettünk tovább haladt. :) Kata