Amatőr felvétel.
A fájdalom férfia (egy békés arc)
Minden vélemény számít!
Lélek és hit kategória bejegyzései
Ki az én testvérem?
A cölöpsor a végtelen tengerhez vezet.
Tudod, mi kell, hogy öntudatos, értékes emberként élj? Mindössze két dolog.
Először is, hogy nagyjából két másodpercenként levegőt végy. Hogy kb. másfél másodpercenként egyet dobbanjon a szíved. Tehát: hogy létezz!
Aztán, hogy tőled telhetően törekedj a jóra. Akár azt valósítod meg, amit otthonról hoztál, akár, amire az élet tanított, akár amit angyali erők sugalltak, akár amit a gurud tanácsolt, akár amit a pap prédikált a szószékről, akár amit a pszichológiai kézikönyvedből olvastál ki, akár egyszerűen csak teszed a dolgod. Akár konzervatív vagy, akár szabadelvű, akár feminista, akár antifeminista, ha az életed ezeket termi: „szeretet, öröm, békesség, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és mértékletesség” (Gal 5,22-23) akkor egy úton járunk. Akkor testvér vagy.
Nem mindenben fogunk egyetérteni, nem mindenben fogjuk egymást támogatni, és néha jól össze is veszünk, de akkor is testvérek vagyunk, és mind a ketten a Mennyország, az Örök Haza felé vándorlunk. Néha csigatempóban, vért izzadva minden milliméterért, néha szárnyalva, mint a sasok, de megyünk! És ez szerintem akkor is így van, ha ebből egy kukkot se hiszel el.
Ha pedig Neked, aki ezt a bejegyzést olvasod, az életed nem termi a fenti gyümölcsöket; ha a személyes örömeidet fontosabbnak tartod embertársad bajának orvoslásánál, akkor rád mindez jövő időben igaz.
Mert kétféle ember él a Földön: az egyik a barátom.
A másik pedig az LESZ.
;-)
Zoli
Férfitörténet
Az alábbi történet nem teljesen a fantázia műve. Van némi valóság alapja is.
Tanmese
Alexnek hívnak. Húszéves voltam, amikor megismerkedtem Erzsivel. Sikerült teljesen elcsavarnom a fejét, gyorsan ágyba vittem. Odaadó szerelme előhívta belőlem az ősi hímet. Korlátoztam őt, minden figyelme és lelki energiája kellett. Féltékeny voltam, mikor a fiatal srácokból álló zenekar énekesére elragadtatott pillantást vetett. Sokatmondó üzenet volt számomra, amikor hozzámenve egy elnyomott nőről szóló könyvet olvasott.
Aztán szakított velem. Bár végig hatalmaskodni igyekeztem rajta, mégis miután megszűnt a kapcsolatunk, jöttem rá, mennyire rá támaszkodtam. Üldöztem még egy darabig, úgy éreztem, nem tudok meglenni nélküle, egyszer a lakóhelyére is letekertem (másik városban lakott, mint én). Azt az éjszakát egy vasúti váróteremben töltöttem, egy barátságos vasutas jóvoltából. Erzsi anyja egyszerűen elzavart az ajtajuk elől.
Ezután tértem meg Istenhez. (Elfogadtam az Ő vezetését, uralmát az életemben. Kemény szavak, de Ő nem árul zsákbamacskát: az elején elmondja, mit akar – a lelkünket, nem kevesebbet.)
Hosszú idő telt el, mire kezdtem rájönni, hogy egyedül is jó. Nagyon jó felismerés volt! Végre egy kis szabadság az örökös másik után vágyódásból, a kínzó, kielégítetlen belső igényből.
Emlékszem, már máshol dolgoztam, amikor kolléganőim a férfiakról beszélgettek. Fájt hallani őket, milyennek is látják a partnereiket, általában minket, férfiakat. Úgy éreztem, Isten rajtuk keresztül csiszolja a lelkem. Szembe kellett néznem ezzel is, bár akkor még nem volt védelmem: nem tapasztaltam, hogy férfiak lehetnek értékek hordozói is, és sok női gond abból ered, hogy nem értenek minket, férfiakat. Sőt, hogy nagyon sokszor mi, férfiak sem értjük magunkat. Túl messze keveredtünk a természettől, saját, belső természetünktől is, civilizációnk túl modern. Össze is fog omlani, kétségem sincs e felől.
Aztán összekerültem Katival. Ő domináns nő volt, vitán felül az. Azt hiszem, a vezeklés ideje volt ez. Kati kulcsszava egyszerű volt: kontroll. Ha valami nem úgy ment, ahogy ő akarta, akkor rögtön támadott, szavakkal, a toporzékolásig képesen, de volt, hogy nekem esett, pl. karmolt. Jó akartam lenni, ma már így mondanám: „Müller Péteres”, modern, emancipált. Tűrtem.
Aztán találkoztam más férfiakkal is: csatlakoztam egy horgászcsapathoz az otthonomtól nem messze. Végre megtapasztaltam, hogy a férfiközösség lehet JÓ hordozója is. Megértettük egymást, pecázás után hosszan beszélgettünk, más közös programokat is szerveztünk. Kezdtem megváltozni. Magam is meglepődtem, mikor egyszer csak Kati elé álltam, és közöltem: vége. Megpróbált rám mászni, ágyba vinni, de ismertem már az ilyen trükkjeit. Amikor támadott (az edényeket kezdte a földhöz vágni), lefogtam a karját, és megfenyegettem, hogy baja lesz, ha nem hagyja abba. Nem hagyta, sőt segítségért kezdett sikoltozni. Megrémültem, mert szomszédaink voltak, és a barátaim meséltek róla, hogy sok nő manapság visszaél azzal, hogy családon belüli erőszaknál eleve őt tételezik fel áldozatnak. De félelmem ellenére (vagy éppen azért) berángattam Katit a fürdőszobába, és megnyitottam rá a hideg zuhanyt. Pokoli jelenet volt, magának az ördögnek éreztem magam (a sikítozó, megalázott nő a kádban, ahogy szabadulni akar, de én visszalököm, újra és újra, amíg fel nem adja. De mit tehettem volna? Szerintem robbant bennem az elmúlt idő minden megalázottsága, és úgy éreztem, Katival másképpen nem lehet.) Sikerült, lenyugodott, átöltözött (persze előttem, ezzel is kihangsúlyozva megalázott, áldozat mivoltát. Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom, de ezzel manipulálni nem hagytam magam), aztán elment. A holmiját kipakoltam az ajtó elé. Istennek hála, azóta nem láttam.
Isten elé vittem parázna kapcsolatom Erzsivel, Katival, és még néhány lánnyal, akik közben voltak. (Mármint Erzsi és Kati között, nem párhuzamosan.) Hónapok teltek el, jártam a gyülekezetbe, és jártam a férfitársaim közé. Aztán megismerkedtem az evangélikusok közül Irénnel. (Én református vagyok.) Ő elfogadja a Biblia tanítását a helyes férfi – nő szerepről a családban, és elvárja tőlem, hogy Férfiként viselkedjek. Igaz, én is tőle, hogy ő meg Nőként. Tartjuk a tisztaságot, bár emiatt néha igencsak okosnak kell lennünk. Lehetőleg nem maradunk kettesben olyan helyen, ahol senki nem zavarna minket hosszabb ideig. Készülünk a házasságra.
Isten szerinti Férfi vagyok. És boldog.
Zoli
Fáj
„Megértesz?”
Fáj
Nem tudok mást tenni
Csak nézem kezem
Nyitott ujjain lassan csepegő
Énvérem
Jó ez? Nem!
De hol van férfiúi méltóságom?
S erőm, mely méltóságomból fakadt?
„Nem vagy családfő, és nem is lehetsz
Hiszen csak elnyomsz, nem vezetsz.
Munkád lecserélhető,
Bármikor beáll a helyedre akárhány
Nő.
Nem vagy fontos, sem egyetlen, sem kizárólagos
Csak pótolható darab, kire rájár a rúd amúgy is.”
Mert férfinak születtem,
S sejtjeimben az xy azt jelenti, nem egész, csak töredék,
Hogy dúvadat rejt a békés felszín
S jövőm: lehetséges börtöntöltelék.
„Vitatják minden jogod,
S régen volt, mikor születésed áldást hozott.”
Jó ez így? Nem.
Nézem a vörös tócsát,
A cseppet, az ujjat, és a gyenge kézfejet.
Tenni kéne ellene, de nincs gyógyszerem
Felkelek holnap, indulok tovább
Az élet megy, menni kell nekem is.
S belül a Remény nem hal meg.
férfi
A Szűzanya szavai a férjéről, a családfőségről, és a modern nőkről.
Képzelt beszélgetés!
„Emlékszem, mikor Józseffel menekülnünk kellett Egyiptomba. Karomon a kicsi Jézus, mi meg idegen országba mentünk, idegen nép közé, idegen nyelvet használó emberek közé. Ma ez nem olyan szokatlan, sokan hagyják el a hazájukat, de a mi időnkben nem volt megszokott.
Megsirattam azokat a csecsemőket, akiket megöletett Heródes a fiam miatt, és végtelenül féltettem a sajátomat. Sokat imádkoztam, és bíztam. És nem csak Istenben. Józsefben, az én Józsefemben. Aki nem taszított el magától, amikor látta, hogy gyermeket várok, pedig tudta, hogy nem tőle várom. Aki mellettem volt, amikor az istállóban, bába és orvosi segítség nélkül megszültem fiunkat. Aki hitt az álmának, és elfogadta, hogy az Isten adott neki gyermeket, és aki hitt az álomnak, és elvitt minket a biztonságba, Egyiptomba, mikor Heródes halálra kereste azt a fiút, aki soha, semmilyen formában nem kívánta az ő trónját. Én pedig hittem Józsefnek, amikor azt mondta, mennünk kell, pedig soha, egyikünk sem járt még Egyiptom közelében sem.
Tudtam, hogy a férjemre bízhatom a magam és a gyermekem életét. József fáradhatatlannak tűnt a szememben. Jött a szamarunk mellett, és este, a pihenőkor, mégis mindig utánajárt, másnap merre kell mennünk, hol találunk vizet, szállást, élelmet. Mikor eljött az ideje, karaván után nézett, később helyet keresett nekünk az idegen földön, munkát, majd pénzt hozott haza, amiből el tudtunk élni addig, amíg végül hazatérhettünk. Az én gondom maradhatott a fiunk, az otthonunk, és női munkák. Mert persze később én is eljártam otthonról időnként dolgozni, más nőkkel együtt, mindazt, amit akkor, mi nők végeztünk a házon kívül. Jézust magamra kötöttem, és mentem.
Mindig felnéztem erre a férfira, Józsefre, és mellette álltam, mikor szüksége volt rám. Volt ő is elkeseredett, és fáradt. Ő sem tudott mindig bízni a jövőben, és nem mindig érezte maga mellett az Istent. Hittem benne, mint férfiban, mint családfőben. Soha nem romboltam a tekintélyét a fiunk előtt, soha nem beszéltem elítélőleg róla a háta mögött, pedig József sem, mint soha senki, nem volt tökéletes. Tudtam neki megbocsátani, és elfogadni a döntéseit.
Ma ti, nőtársaim, sokszor nem tisztelitek a férfiakat, mert korotok terméke, a feminizmus erre tanít. Nem hisztek a társatokban, nem álltok mellette, ha gondja van, viszont elvárjátok, hogy udvaroljon, pénzt hozzon haza, méghozzá nem is akármennyit, hanem mindig ELEGET. Tiszteljen titeket, ne gátolja érvényesülési vágyatokat, mert sokszor karriert akartok, és lenézitek nőtársaitokat, akik családban gondolkoznak, akik rábízzák magukat férjükre, akik elfogadják társuk vezetését. Tudok köztetek olyan katolikus hitoktató (!) nőről, aki barátnőjének a válást tanácsolta, amikor a férje megverte őt. Nem a brutalitást védem, de az a nő mit kezdhetett volna az életével egyedül,több gyerekkel, szinte pénz nélkül? Egy dolog a feminista büszkeség (amivel TELE van a fejetek, kedves nőtársaim) és egy dolog a valóság. Nem vált el, adott esélyt a párjának, (igaz, feltételek mellett), és évek alatt eljutottak ismét a kölcsönös szerelemig. Válás helyett terápiát és lelki vezetést, megértést és megbocsátást választották. Ma már hét gyermeket nevelnek, és más családokat erősítenek meg abban, hogy miképpen tartsanak ki egymás mellett ebben az őrült, modern világban. Mely folyton a nő szabadságát és függetlenségét szajkózza, és a börtönöket tölti meg az elvált, és gyermekeit egyedül felnevelő nők fiaival és lányaival.
Én még tudtam NŐ lenni. Anya, hitves, a tűzhely és családi egység őrzője, az otthon kialakítója, a család szíve.
Ha akartok is, ti tudtok?”
Zoli
Ki lehetsz te valójában, Majka?
Rejtély ez az ember. Iszonyú mocskosnak érzem, és… de ez csak egy sejtés, hiszen Majkát egyáltalán nem ismerem. Egy kukkoló show – ból lett ismert, műsorvezető volt, énekel, szerepelt filmben, a kereskedelmi televíziózás (mely sokszor – de nem mindig – viselkedik szellemi szajhaként) felkapta őt. Úgy látom, klippjeiben többször szerepel Isten, de mindig úgy, mint Valaki, aki NEM VÁLASZOL. És ez fáj, az ezredik elsuttogott, vagy elüvöltött kérdés után még mindig fáj.
Hogy csinálod ember? Hogy vagy képes kitartani a reményben, hogy egyszer talán, végre válasz jön, hogyhogy nem váltál cinikussá, nem adtad át magad végképp a bűnnek, egy kegyetlen Istennel szemben, aki korán elvette édesanyádat? Túl korán, még nem készültél fel rá. Ha jól értettelek, erről is énekelsz. Micsoda kib…tt erős hited van neked, basszus?
KI VAGY TE VALÓJÁBAN, Majka? Ki támogat téged ennyire? Anyu odafentről? S vajon Rajta keresztül – Ő?
Majka Papa: Mondd, ami fáj
Zoli
Deadfall – a férfiösztönök kemény, néha sötét világa
Nem túl rózsás a hangulatom, mert most fejeztem be Stefan Ruzowitzky: Deadfall című filmjét. Valójában nincs okom a sötét hangulatra, a film reménykedő hangvételű.
De az igazság; az igazság azon része, amit feltárt, kemény nekem. Főleg, mert rövid távon aligha várható pozitív változás. Persze csodák mindig vannak.
Miről is van szó?
Kezdjük a filmmel, aztán hozzáteszem, ami még hozzákívánkozik. Szeretném túlzott bűntudat és önostorozás nélkül tenni a dolgom. De mentegetőzni se akarok. Nem illik egy férfihez, amikor szemtől szemben áll az Igazsággal.
A film rövid története: Eric Bana és Olivia Wilde egy testvérpárt (Addison és Lisa) alakít, akik kirabolnak egy kaszinót és a kanadai határ felé tartanak. Tél van. Baleset éri őket, szétválnak, és így próbálnak továbbjutni a feltételezett szabadságba. Addison viszontagságos és egyre keményebb, kegyetlenebb úton jut a végső helyszínre: egy farmra, ahol túszokat ejt, és végül halálát leli. Halottak szegélyezik útját, de közben egy családot meg is ment: intő jel, hogy az ember összetett lény, nem olyan könnyen tudja magát teljesen tönkretenni. Egyik vonalon szörnyűségeket követhet el (Addison gyilkol, gyilkol és gyilkol, ám végig csak életben akart maradni. Ha kegyelmezett volna, szembe kellett volna néznie tettével (bűnével) és vállalni annak következményeit. Vagyis: Férfi lehetett volna. Ehelyett démonivá vált: a félelem és erőszak férfi démonává, aki kilépett az igazság és rend világából, és a lelki sötétség éjszakájában bolyong) ám a lelke másik termében erősen éghet még a fény – míg ápolja. Mert vagy a sötét árad szét benne, vagy a fény hódítja vissza a lelkét. De ennek állomásai, fokozatai vannak – nem egyenes a zuhanás a pokol felé.
Lisa igazi nő. Csaknem meghal, (nem is értem, a fivére hogy gondolta, hogy magára hagyja menekülés közben a lányt, akire addig vigyázott. Hirtelen felnőtté nyilvánítja: boldogulsz egyedül is, menj! De ez nem így van. Bele kell nőni az önállóságba, nem kilökni a világba a pártfogoltat.) A hidegben, egyedül, a megfagyás szélén talál rá Jay (Charlie Hunnam) a jófiú. Hát ő sem makulátlan (khm, khm, mit is tanít erről a Biblia? Senki sincsen bűn nélkül? Milyen jó, hogy minden nap új esély, igaz? Minden reggel új indulás… hát, bízzunk!) Börtönből jön, és egy összetűzés során egykori edzőjét ájultra, ha ugyan nem halálra veri. Igaz, önvédelemből. Menekülőre fogja, és aztán találkozik Lisával. A lány elcsábítja, de később kezdenek komolyra fordulni kettejük közt a dolgok, és Lisa kezd irányt váltani. A fiú hatására az elköteleződés, a családalapítás, az értékes, általános emberi élet lehetősége mellett dönt.
Kicsit később.
Hálaadás este van, és Jay szüleinek farmján járunk. Mindenki, aki fontos, ott van. Addison, tele sebekkel, meglőve, kisujját elveszítve, többszörös gyilkosként. Jay szülei, kiszolgáltatva egy erős lelkű, öntudatos, okos és egyre kegyetlenebb férfinek. Jay és Lisa, a reményteljes kezdet küszöbén, kölcsönösen erőt merítve egymásból, de… Jay folyamatosan veszélyben forog, mert ő Addison potenciális ellenfele (szintén erős és harcos, bár nem olyan okos, de van magához való esze) és vetélytársa Lisa kötődése, vonzalma terén. (Van valami tisztázatlan erotikus szál Lisa és Addison között. Lisa egyszer kifejezi, hogy nem bánja, ha csaknem félmeztelenül nézi őt a bátyja (vagyis csábítja magához), aztán a farmon erősen megcsókolja őt Addison, hogy megmutassa a befolyását, kapcsolatát a lánnyal Jaynek. Szerintem ez csak a „szaft” nekünk, komolyabb jelentősége nincs számunkra. A vérfertőzés nem elterjedt mifelénk, a nyugati kultúrkörben.
Mi minden jön elő az ünnepi asztalnál? Hát, jó dolgok is: Jay bocsánatot kér gerinces apjától a múltbeli vétkeiért, és az apja megbocsát. Lisa őszintén és szeretettel, tisztelettel (vagy félelemmel?) megmondja a bátyjának, hogy ki akar lépni a pártfogásából, és másik életet akar kezdeni.
A megkötözött férfi: mindig óvni akar, hogy erejét érezze. Ha bízna magában, tudná, ott van az akkor is, ha érzete nem mindig tölti őt be. És aki elenged, az maga is felszabadul. „Menj csak! Egy gonddal kevesebb!”
És rossz dolgok is. Addison gondoskodik róla, hogy rémálom legyen az az ünnepi este a családnál. Nem tudja elengedni Lisát (férfiúi öntudatát valószínűleg túlságosan a „gyenge nő (húg) védelmezője” szerepre építette rá. Nem képes szembenézni vele, hogy a lány szabadságot kér, amit egyébként korábban már meg is adott neki. Elvégre nem rajta múlott, hogy a lány életben maradt… És nem ismeri fel a lehetőséget: ha a lány szabad lesz, akkor ő is. Megpróbálhatja, amit az erdőben elkezdett: élni az életet a saját törvényei szerint. Mint harcos, aki szembenéz az élet kihívásaival, és versenybe száll embertársaival, mint szakember, az élet törvényeinek tudója és alkalmazója, és mint kalandor, aki saját férfias teremtőerejére támaszkodik, és keresi a kihívást az életben.
Nem ez történik: Addison őrjöngeni kezd, megsebzi Jay-t, megsebzi Jay apját, és Jay anyja, az addig türelmes és bízó asszony megátkozza őt. (Maradjunk annyiban, hogy ez egy dühös és fájdalmas kitörés, és nem mágikus tett. Bár a végkifejletet nézve ez nem olyan biztos.) Jay kiszabadítja magát, és a közben megérkező rendőrök előtt csaknem megöli Addisont. Lisa könyörgi ki a kegyelmet neki, de mikor a bátyja újból nem tudja őt elengedni, és csaknem lelövi Jay-t, (aki lemondott a bosszúról) saját húga oltja ki életét.
Nehéz az élet férfias férfiként. A dominanciához, erőhöz való kötődés sok kakaskodás alapja és Jay is ezért van veszélyben a vacsoraasztalnál. Nem hajt fejet Adison előtt, aki ezért megfenyegeti. Később őt bántalmazza igazán.
A férfias férfi védeni, de egyben hatalmában akarja tartani a nőt. Igen, de az Élet van, hogy feladja a leckét: engedd szabadon! Vagy megfordítva: válj szabaddá!
Kemény lecke ez sok férfinek, pedig nagy lehetőséget hordoz. Mégis sokan buknak el benne. Miért gondolom ezt?
Persze a média nem tud teljesen hiteles képet adni a valóságról, de elszomorít, mikor szerelemféltésből elkövetett gyilkosságokról hallok. És ezt inkább férfiak szokták elkövetni.
Vajon miért hitte egy Közel – Keleti férj, hogy felesége annyira az övé, hogy
Utána, előtte. Hogy lehet egy nő lényegének fontos részét: a szépségét tönkretenni? És ilyen lelketlen, durva módon. Megértem a férjét – erős a vágy a hatalom birtoklásának élményére. De ezer más, természetes módja van, hogy egy férfi hatalmat szerezzen, és éljen is vele. Éljen – ne visszaéljen. Legyen kiteljesedett – és Férfi.
valamilyen ok folytán levághatja az orrát? Miért szokás Afrikában a női körülmetélés? Mikor leendő férje számára bezárják a nő hüvelyét – tűvel és cérnával. Miért van az teljesen megszokva, hogy Afrika bizonyos részein szinte minden munkát a nők végeznek, akár állapotosan is, miközben férjeik egész nap egymás társaságában mulatnak? Soroljam még? Szerencsére több szörnyűségről nem tudok. Meg nem is akarok tudni.
Nem hőzöngök én ezek ellen, minek? Kedvenc feministáink megteszik, ezerrel.
Én csak szomorkodom és tűnődöm; imádkozom és reménykedem.
Mert ezek a nők nincsenek cukorból, mint nyugati, a büszkeségtől lassan ropi erősségűvé degradálódó társaik. Akik ha kapnak egy sallert apucitól, nem kérdezik: miért volt ez? Mert, ugye, hátha tehetnének ellene. Persze megkérve a párjukat, hogy legközelebb szavaikkal, és ne a tenyerükkel fejezzék ki, ha valami nem tetszik.
Ma a sértődött: „akkor elválok” dívik. Nem törődve vele, női büszkeségével mi mindent borít az ilyen feleség.
Reménykedem, mert van erő, ami elhordozza ezeknek a férfiaknak a tévedéseit, gyávaságát (mikor nem mennek szembe társaik ostobaságával), akár sötét önzését.
Most nem keverem ennél jobban ide Istent. Amikor azt írom, hogy Ő tudna és akarna segíteni, a legtöbben nem hiszik el. Nem ismerik Őt és az Ő útjait, ezért azt hiszik, nem is szereti őket. Mit mondjak erre? Nem mondok semmit. Egyszer úgyis mindenki a Mennyországba jut. Akkor meg mit aggódjak? Legfeljebb tovább tart, meg karikába hajlik a hátunk a sok szenvedéstől, de szabadok vagyunk, ha beledöglünk is.
Zoli
Belső szabadságunk egyik záloga
Sensei Pál Tibor (jobbra) és kis tanítványai a shiai szélén egy soproni versenyen.
Krisz, piros arccal, kapkodva vette a levegőt. Éppen most jött le shiai -ról, a karate versenyek szőnyegéről, amin a karatékák küzdenek. Kapott pár erős ütést, és próbált nem sírni. Apja biztatta: „Nincs semmi gond. Jól vagy.” Az edző mellé lépett: „Krisz, ez most természetes, hogy fáj. Vedd mélyen a levegőt, kicsit húzd ki magad, és csorogjon csak az a könny. Sokkal nehezebben küzdesz meg vele, ha eljátszod, hogy nincs semmi bajod, erős és sebezhetetlen vagy. Ha vársz egy picit, mindjárt jobban leszel. A tested segít magán, annyi a dolgod, hogy együttműködj vele.”
Imre bácsi alattunk lakott. Dolgozott egész életében, mindene volt a kert, a szőlő, a munka, a munka, és a: munka. A SZENT tevékenység, és birtok. :-) Igazából ezek tényleg fontosak. Emlékszem, mikor mesélte, hogy a II. Világháború után bizony evangélikus hit ide, evangélikus hit oda, a szőlőt lopó orosz katonákat úgy megszórták kővel meg földdel, hogy csak na! „Fusson a muszka!”, nevetett akkor.
Aztán agyvérzést kapott, és beszorult a lakásba. Bizony meg kellett élnie, hogy ügyetlen, a bal kezét nem tudja használni, hogy csorog a nyála a szája bal sarkán, hogy azok a gyerekei, akik aktív életében sokat haragudtak rá, mert a termelés fontosabb volt, mint ők (vissza is döftek neki úgy, hogy míg élt, nem felejtette el) most pelenkázzák, etetik, és naponta kétszer látogatják. Lekerült róla az erő álarca, és többet nem is tudta feltenni. A haldoklást, a gyengülést, ahogyan az Életet és ajándékait fokozatosan csavarja ki a Sors (vagy irányítója és megalkotója, az Isten) a kezéből, évekig élte. „Csak elaludni, és többet nem felébredni”, mondogatta mindig. Megértettem őt, de naiv és önző vágynak láttam ezt mindig nála. Mert ő az az ember is volt (de nem csak az), aki – ne haragudj Jani bácsi, de – dölyfös hatni akarásában (egyszerűbben: munkamániájában) bizony megkeserítő érzelmi terheket rakott családjára. Volt mit lebontani a lelkéről, úgy vélem.
Olti Miklós, kitől már közöltünk cikkeket és fogunk is, írja, hogy a háromfai bajuszos (csuka), mikor hosszas küzdelem után kifogta, egyszerűen – megadta magát. Állati ösztöneivel felfogta, hogy kész, vége, nincs miért küzdeni tovább. És – ez a fontos – egyfajta béke sugárzott az állatból. Az van, ami van, megélem és kész. Félreteszem büszke illúzióimat, és egyszerűen: vagyok, aki vagyok. (A csukának valószínű nem voltak ilyen illúziói.)
Ez az a pillanat, amit kiemelek a cikkben, ami szerintem a központi magva a könyvnek, amiért szerintem Nobel díjat kapott az írója, amiért nem véletlenül ez lett a film plakátja.
Kertész Imre ír a koncentrációs táborok szépségéről. Persze, igazából nem folyamatosan voltak azok szépek. A Sorstalanságban említi, hogy délutánonként, mikor már nem kellett dolgozni, és sütött a Nap, az emberek ültek, talán álltak, beszélgettek, kinéztek a szögesdrótokon túlra – béke áradt el a táborban, de az író lelkében egészen biztosan. Nem lázadok, nem kesergek, nem készülök a visszavágásra: elfogadom a Sorsom. És ez nem tehetetlen Fatalizmus! Tudom, hogy mindig van dolgom: lesz, akit én vigasztalok meg, akire nekem kell rámosolyogni, akiért (akár magamért) nekem kell kiállni, az ökölharc mélységéig is esetleg, hogy holnap megint zsákot kell hordani a vagonokból, de most: itt és most Béke van. Legyőztél Istenem, hogy végre úgy szeress engem, ahogy Te akarsz! És úgy szeressek másokat és magamat, ahogy Te akarod! Minden passzív elfogadás mélyén ez a szándék kell legyen (szerintem) idővel indulni kell tovább, a világ következő szegletét átmelengetni a szívemmel, és a következő szegletét építeni alkotó kezemmel.
Úgy vélem, ezért nem kell félni a veszteségtől, a hírnév, mások tiszteletének, nem elég mély szeretetének elveszítésétől, a shiain kapott pofonok elismerésétől, az erősebb előtt való meghajlástól, a félelem és vereség elismerésétől, mert az Élet úgyis megy tovább, és ahogy a mélybe rántott, úgy emel fel hamarosan. És marad a bennünk lüktető életerő, és mi, akik rábólintunk, és kibontakoztatjuk azt, a kapott bölcsesség mértéke szerint. Mint Tom Hanks a „Számkivetett” -ben, amikor eljut oda, magányosan a távoli kicsi szigeten, hogy van ő meg a lélegzete. (A kereszténység tanítása szerint a Szent Lélek egyik feladata az éltetés, és a Teremtettséget a célja felé terelés). Vagyis a benne lüktető életerő, amivel együttműködhet, és együtt küzdhet, bár helyzete emberileg reménytelen, vagy menekülhet önsajnálatba, depresszióba, öngyilkosságba. Ő elfogadja a helyzetet, nem lázad (nekem ennél több jár, Isten!) majd feláll, és megteszi az aznapit. És idővel megmenekül.
Geszti Péter
Tudjátok, még ki biztatott a 2008 -as pénzügyi válság idején arra, hogy nem a szituáció az igazán fontos, hanem a hozzáállásunk, és amit kihozunk belőle? Geszti Péter. Állítólag nyugaton megtapasztalta, milyen az, amikor hisznek az emberben, támogatják, amikor úgy állnak hozzá: ” a te sikered az én sikerem is”. Aztán hazajött, és megpróbálta elültetni ezt a magyar közéletben. Hát elsőre a kemény magyar ugar kiforgatta az ekéjét, de úgy vélem, nem adta fel, csak kisebb gőzzel folytatja, mert szerintem ő már nem tud, és nem akar enélkül a filozófia nélkül élni. És tökre igaza van.
Mondható, hogy aki így él, az igazán szabad, (vagy halad afelé) és cselekszi az Isten akaratát?
(Persze a maga szintjén, mint I. Ferenc pápa is a magáén, de ennyi bőven elég is. A lehetetlent ugyanis nem kell teljesíteni – merthogy nem is tudjuk.)
;-)
Zoli
Négy Férfi Rózsafűzér
Ez az írás négy férfias Rózsafüzért tartalmaz. Alapját Richard Rohr: A férfi útja II. című könyv adja, mely négy férfi archetípust sorol fel: a harcost, a királyt, a mágust és a szeretőt. Itt a harcos elnevezés maradt meg egyedül, a királyból családfő, a mágusból próféta (a könyv ezt az elnevezést is tartalmazza) és a szeretőből hitves lett.
A Rózsafüzéreket a következő módon imádkozzuk:
Az indítás a hagyományos – Hiszekegy, Miatyánk, három bevezető Üdvözlégy a hit, remény és szeretet titkával. Mária imából nőtt ki e négy férfi ima, jelezzük ezt tisztelettel a Szűzanya és az Egyház felé.
A tizedek: Miatyánk, tízszer a titok, befejezés: Dicsőség, Fatimai fohász. (Lehet a plébánosokat, meg a katolikus ismerősöket zargatni a megnevezett imák szövegéért.)
A fohászok (kérések):
Szent József, a családfő Rózsafüzére (a megszólítása „Drága”, mert egy szerető édesapához imádkozunk)
- Drága Szent József, esd, hogy bölcsen és jól tudjunk dönteni vitás kérdésekben!
- Drága Szent József, esd, hogy jó célokat jelöljünk ki és kitartóan törekedjünk feléjük!
- Drága Szent József, esd, hogy helyes szabályokat alkossunk, és következetesen betartsuk és betartassuk azokat!
- Drága Szent József, esd, hogy Istenhez vezessük a ránk bízottakat!
- Drága Szent József, esd, hogy mindig gondoskodjunk a ránk bízottakról!
Szent László király
Szent László király, a harcos Rózsafüzére (megszólítása „Vitéz”, mert egy szent harcoshoz imádkozunk. Mivel ő az erő letéteményese, az alázat és a bátorság különösen fontos számára.)
1. Vitéz Szent László királyunk, esd, hogy a gyengéket mindig megoltalmazzuk!
2.Vitéz Szent László királyunk, esd, hogy mindig alázatosak legyünk!
3. Vitéz Szent László királyunk, esd, hogy amikor csak szükséges,kezdeményezőnek legyünk!
4.Vitéz Szent László királyunk, esd, hogy mindig bátran cselekedjünk!
5. Vitéz Szent László királyunk, esd, hogy mindig eltökélten küzdjünk a jó ügyért!
Szent József, a hitves
Szent József, a hitves Rózsafüzére (megszólítása „Hűséges”, ami egy nehéz erény a férfiak részéről, és fontos a hitvestársaknak; a nőknek – de az egész családnak is.)
1. Hűséges Szent József, esd, hogy mindig megértőek legyünk!
2. Hűséges Szent József, esd, hogy szerény, de öntudatos áldozatkészségben éljünk!
3. Hűséges Szent József, esd, hogy gyengéd férfiak legyünk!
4. Hűséges Szent József, esd, hogy önállóak legyünk!
5. Hűséges Szent József, esd, hogy türelmes figyelemmel legyünk!
Jeremiás próféta
Jeremiás próféta, a vészterhes idők prófétájának Rózsafüzére (Jeruzsálem lerombolásakor volt próféta, közvetlenül a Fogság előtt. Nem hallgattak rá, és sok viszontagságon ment át. Nagyon szelíddé és türelmessé vált Isten keze alatt. Azt gondolom, aktuális példakép.)
- Igaz Jeremiás próféta, esd, hogy Istenhez hűen éljünk!
- Igaz Jeremiás próféta, esd, hogy türelmes, alázatos és öntudatos tanítók legyünk!
- Igaz Jeremiás próféta, esd, hogy tisztuló és derűs lélekkel éljünk!
- Igaz Jeremiás próféta, esd, hogy bátran és hűen hirdessük Isten Igéjét!
- Igaz Jeremiás próféta, esd, hogy másokkal együttműködjünk a jóban és buzdítsuk őket!
Zoli
Könnyek vihara
Nem sírok, hisz szégyenlem,
Könnyeimet elrejtem…
Megtorpanok, elveszek,
Melyik útra tévedjek?
Hol lelhetem boldogságom?
Miért nem valósul meg az álmom?
Testem feszült, szívem gyenge,
Érzem, lelkem elrepülne…
Szemem lassan lehúnyom,
Könnyeimet visszatartom.
Büszkén küzdök ellene,
Pedig olyan jó lenne…
Zokogni vágynék a semmibe…
Moncsi :-)
