Évát három éven át rettegésben tartotta és verte a férje. Szenvedéseinek és menekülésének megrendítő előzményeit már olvashatták. Története segíthet a hasonló sorsúaknak, és társadalmunk szerencsésebb, óvatosabb, boldogabb tagjai is szembesülhetnek azzal, hogy milyen fontos segítséget nyújtani, ha ilyen esettel találkoznak.

– Miért árultad el a kollégáidnak, hogy rendszeresen ver a férjed?

– Nem segítségre számítottam, nem akartam a saját ügyemmel másokat terhelni. Csak munkált bennem a félelem, hogy egyszer akkora verést kapok, hogy belehalok, vagy belerokkanok. Akkor pedig valakinek bejelentést kellene tenni a rendőrségen, hogy vizsgálják ki. Arra számítottam, hogy Rudolf valószínűleg megrendezné, hogy lerészegedve elestem a lakásban, és ezért alkoholt öntene a számba. Lehet, hogy most túlzásnak tűnik, de akkor reálisnak gondoltam ezt a félelmemet. Egyszer hallottam, hogy egy barátjának úgy beszélt az én erős fejfájásaimról, mintha már orvosilag igazolt tény lenne, hogy meghülyültem a gyed alatt.

Sokáig mégis vonakodtam kiteregetni a szennyesemet, féltem, hogy a rendezett körülmények között élő kollégáim esetleg nem értenek meg, vagy talán megbélyegeznek. Karácsony és újév között ismét brutális veréseket kellett elszenvednem. Mégis csak arról mertem beszélni az egyik kolléganőmnek, hogy a bátyámmal perben állok. Akkor a kolléganőm egy gyanútlan kérdést tett fel nekem, amire titokban már egy hónapja vártam: „Mit szól ehhez a férjed?” Erre mint a gátját átszakító áradat bukott ki belőlem a sok panasz. Meglepett, hogy kolléganőmben nemcsak együttérzés ébredt, hanem az azonnali segítségnyújtás is. Azt mondta, meg kell szöknöm, mielőtt megöl a férjem. Ő vette fel a NANE-val a kapcsolatot, mert sajnos csak este fogadtak telefont, én meg esténként nem tudtam telefonálni. Ők javasolták, hogy keressem fel a lakóhely szerinti Családsegítő Szolgálatot, mégpedig azonnal, mert tényleges életveszélyben vagyok.

– Nem maradt más lehetőség, csak a szökés?

– Akkor ez tűnt az egyetlen szabadulási esélynek. Mindenre kiterjedő aprólékossággal megbeszéltük a szökés tervét. Az események felpörögtek. Beszéltem Apuval, a bátyámékkal, mindenki egy csapásra a szökésem mellett állt. Többen felajánlották, hogy hozzájuk költözhetek. A bátyámékat választottam, mert úgy éreztem, velük az emberi kapcsolataimat is tisztáznom kell, és akkor már tényleg éreztem az őszinte együttérzésüket. Rudolf persze megint megvert, és utána – úgy téve, mintha a munkahelyemre mennék– elmentem a háziorvoshoz látleletet vetetni egy lila foltról a combomon, ami attól az ütődéstől keletkezett, amikor belelökött a fotelba. Kétórás várakozás után kerültem sorra, és megtudtam, hogy látleletet csak a sebészeten adnak. Én azonban előbb a kerületi Családsegítőhöz mentem, a NANE útmutatása szerint. Nagyon kedvesek voltak, de mondták, hogy ez a probléma a Gyermekjóléti Szolgálathoz tartozik, és átkísértek a szomszédos épületbe. Ott három hölgy is foglalkozott velem, tőlük rengeteg tanácsot kaptam a szökésre és a hivatalos szervek vaskalaposságának kivédésére. Elmondták, mit tehetek a saját és gyermekem védelmében úgy, hogy törvényt ne szegjek, de Rudolfot kijátsszam. Rövid- és hosszú távú tervet készítettek. Szinte a számba rágták, mit mondjak a sebészeten, ha le akarnak rázni, és mit mondjak a rendőrségen, ha el akarnak hessegetni. Milyen stílusban beszéljek, ha nem akarnak kötélnek állni, mihez van jogom, mire hivatkozzam.

Szinte kába voltam a rengeteg információtól. Rohantam a sebészetre látleletet vetetni. Egy nagydarab, érzéketlen orvos állt ott két asszisztenssel, és amikor megtudták, hogy mit szeretnék, úgy néztek rám, mintha lehánytak volna. Írt egy-két sor szakvéleményt, majd lenézően közölte, hogy 4500 forintért megkapom. Majdnem elájultam! Erről még a Gyermekjóléti Szolgálatnál sem szóltak. Véletlenül volt nálam 5000 forint, amit még a kolléganőmtől kaptam, vész esetére. Végre kezemben volt a „hivatalos orvosi szakvélemény”, amellyel a rendőrségre futottam. Ekkor péntek délután kb. 4 óra volt! A rendőrségen minden úgy történt, ahogy a Gyermekjólétiben mondták: először el akartak küldeni az ügyészségre, hogy ott is tehetek ám feljelentést! Azután volt még néhány gyenge kísérlet, hogy ha akarom, még meggondolhatom magam, meg ha nincs orvosi látlelet, ők nem tehetnek semmit. Mondtam, hogy sebészeten hitelesített látleletem van. Akkor már látta rajtam az ügyeletes, hogy egy „felvilágosított” nővel áll szemben, és megadóan gépelni kezdte az elmondott eseményeket. Háromnegyed 5-re végeztünk! Hihetetlen, de maradt még félórám, hogy ne kelljen hazamennem – ezt arra használtam fel, hogy egy nyilvános fülkéből felhívtam mindenkit, aki aggódott értem. A hétvége úgy telt, mintha egy csodás, békés, harmonikus család lennénk. Hétfőn vázoltam a helyzetemet a munkahelyi főnökömnek is, és bejelentettem, hogy hosszabb időre el fogok tűnni „betegszabadságra”. Háziorvosom már ismerte a helyzetemet, és biztosított a betegállományról.

– Mennyi idő telt el a szenvedéseid első említésétől a szökésig?

– Nyolc nap. Február 8. kedd lett a szökés napja. Reggel kicsempésztem a fiókból a lányom hivatalos papírjait, ahogy a Gyermekjóléti Szolgálatnál a lelkemre kötötték, tudniillik Magyarországon annak van helyzeti előnye, akinél a gyerek hivatalos papírjai vannak. (Rudolf később hiába ment a rendőrségre, papírok hiányában nem jutott semmire.) Ha papír nélkül szökünk meg, akkor gyerekrablást követnék el! Viszont ha nem szöknék meg, akkor is én kerülnék később bajba, mert a gyerekemet veszélyeztetem, tehát elvehetik tőlem a gyereket! Azzal kellett szembesülnöm, hogy áldozatként olyan bűnöket lehet a nyakamba varrni, amelyekről még csak nem is álmodtam, és a nevető harmadik Rudolf lenne. Tehát úgy jöttem el otthonról, mintha a munkába mennék. Rudolf vidáman integetett Laurával, mert ők később indultak a bölcsődébe. A bátyámékhoz mentem. Az ő autójával elmentünk a bankba, ahol a Rudolffal közös számlánkról kivettem a közös pénzünknek pontosan a felét. Ez kb. kétszázezer forint volt. Ugyanis hosszú pereskedés után sem kaptam volna semmit Rudolftól, ha ő az összes pénzt kiveszi. Délben elhoztuk a bölcsődéből Laurát. A bátyáméktól felhívtam a bölcsőde vezetőnőjét, és elmondtam, hogy Laura nem megy többet a bölcsődébe, és azt is, hogy miért. Nagyon-nagyon megértő volt, csak hálával gondolok rá. Később a gyermekorvosunk is meghatóan segítőkész volt. Aztán jött a neheze: egy nyilvános fülkéből felhívtam Rudolfot. Közöltem vele, hogy ne menjen a bölcsődébe, mert a gyerek nálam van, és megtettem a rendőrségen a feljelentést. Azzal letettem a telefont.

Egy hónapig laktunk a bátyáméknál. Nagyon jó érzés volt átélni, hogy az ellenséges hangulatból, majd a kezdeti halvány együttérzésből hogyan válnak önfeláldozó segítővé. Közben a munkatársaim ruhákat, játékokat, háztartási és higiéniai dolgokat gyűjtöttek nekünk. Talán ilyet érezhetnek a háborús menekültek is, akiket befogadnak.

– Ma hogyan értékeled a segítséget, amit a hatóságoktól és társadalmi szervezetektől kaptál?

– A NANE, a Családsegítő Központ és különösen a Gyermekjóléti Szolgálat nagyon hatékony volt a tanácsaival. A háziorvos, gyerekorvos, bölcsődei vezető nem hivatalos személyként segítettek, hanem magánemberként. Jó, hogy a hivatalukat szolgálatként fogták fel és nem hatalmi pozícióként. A hivatalos orvosi szakvéleményt adó orvos és asszisztensei hozzáállása csapnivaló volt. Kötelességből megcsinálták a feladatukat, de kifejezetten bántó, megalázó stílusban. Hivatalos helyen nem kötelező a mosoly és az együttérzés, de a bunkóság és embertelenség sem! A rendőrségen azt tapasztaltam, hogy ha ismerjük a jogainkat, akkor kötelességből elvégzik a feladatukat. Ha nem vagyunk határozottak, akkor előfordul, hogy lepasszolnak. Viszont később a nyomozónő, aki hivatalból vezette a nyomozást és a tanúkihallgatásokat, nagyon emberi, együttérző és korrekt volt. Általában véve tehát a rendőrség is jól végezte a dolgát. Úgy hallottam, ma már „érzékenyítik” is a rendőröket a családon belüli erőszak eseteire.

Különélésünk óta is többször zaklatott minket Rudolf. Legutóbb a Gyámhivatalhoz fordultam. Annál pökhendibb hivatalnoknőt még nem láttam! Szerintem könyvben látott csak gyereket. Róla nehezen tudom elképzelni, hogy családi problémákat old meg. Elijesztett azzal, hogy hivatalos szakértőt kell kérni, aki több százezer forintért ír szakvéleményt, és ha szerencsém van, akkor felezhetem Rudolffal a szakértői díjat. Ha viszont az én hibámat is megállapítja, akkor nekem kell mindent fizetni, mert én kértem szakértőt.

– Mire jutottál a bíróságon?

– Az igazságszolgáltatásról is rossz a tapasztalatom. Rudolf felelősségre vonása itt bukott el. Én nem börtönbe akartam juttatni, hanem hivatalos figyelmeztetést szerettem volna, hogy amit tesz, az nemcsak törvénytelen, hanem bűn is. Az ügyvédek esetében döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a „pénz beszél, kutya ugat.” Felmérték, hogy sem én, sem Rudolf nem pénzeszsák, tehát nem akaszthatnak le rólunk nagy pénzeket, ezért hűvösen elutasítottak. Könnyen megtehették, mert azzal a satnya kis kék folttal a combomon nem lehetett a korábbi véres veréseket bizonyítani, hiszen talán még a könnyű testi sértés kategóriájába sem illett bele. Bizonyára jól kiröhögtek a hátam mögött.

A bíróság: számomra az igazságszolgáltatás kudarca. A bírónő folyton arra akart rábeszélni, hogy vonjam vissza a rendőrségi feljelentést, és azt a nyomozati anyagot is, amivel több hónapig dolgozott a rendőrség. Rudolf a tárgyaláson megfenyegetett, hogy rágalmazásért be fog perelni, amit buzgón jegyzőkönyvbe is vettek. Ha én akartam közbe szólni, engem folyton leintettek: „Maga most ne szóljon közbe!” Ha Rudolf szólt hozzá anélkül, hogy kérdezték volna: „Igen uram, parancsoljon uram!” – mosolygós képpel szót adtak neki. Azzal zárult a tárgyalás, hogy a bírónő még egyszer tudatta velem, ha most nem vonom vissza a feljelentést, akkor még egy hónapig megtehetem. Előttem van Rudolf kárörvendő képe, „na, kellett ez neked, buta liba!”

Három hétig gondolkoztam, és arra jutottam, hogy semmi esélyem az igazságszolgáltatásra. Csak a kiadásaimat növelem, Rudolfot pedig nem visszatartják, hanem lovat adnak alá, és még magabiztosabban fog fenyegetni. A családon belüli erőszak soha nem lesz megoldva, mert az erőszaktevő nagyon is tisztában van a jogaival, személyiségéből következik, hogy mindig a jogaira hivatkozva támad. A hatóságok, tehetetlenségükben és félve a hibázástól, inkább elengedik, semhogy vállalják a kockázatot. Az áldozat, a személyiségéből fakadóan soha nem fog követelőzően fellépni, ezért könnyen lepattintják a hivatalos szervek.

– Mennyi ideig tartott a válás?

– A házasságfelbontás három hónap alatt lezárult. A válóperes ügyvéd óva intett, hogy az akkor még futó rendőrségi nyomozásra tereljem a szót, mert amit tudok bizonyítani (a kék folt a combomon), az semmire sem elég. Így a válás polgári peres ügyként, békésen zárult, csak a gyerekelhelyezésben és a láthatásban kellett megegyezni. Egy jó dolog volt: a gyerek fölötti teljes felügyeletet én kaptam. A közös felügyelet maga lett volna a pokol, mert akkor mindenbe beleszólhatott volna az öltözködésétől az iskolaválasztásig. Sokszor meg is kapom tőle, hogy az én felelősségem, hogyan teszem tönkre a gyerek életét. Laurának minden második hétvégét nála kell töltenie, és a szünidőket is meg kell osztanunk.

– Mennyire tudtál függetlenedni a volt férjedtől?

– Szerencsére volt saját lakásom, ahova visszamehettem. Volt munkahelyem, ahol rendszeres havi jövedelmet kaptam. A környezetem elfogadta a történteket, utána soha nem kellett magyarázkodnom. A válóper azonban csak azt oldotta meg, hogy hivatalosan és fizikailag külön vagyok a volt férjemtől. De lelkileg továbbra is zsarol minket. Ezért kerestem megoldást a Gyámhivatalnál, ahol a nőnek az volt az első kérdése: „Maga miért ment el a volt férjéhez?” Tehát még én követtem el jogsértést, amiért Laurát elkísértem az apjához, és ott maradtam az ő védelmére, miközben a torokelvágással és egyéb szörnyűséggel fenyegető férjről egy szó sem esett! Volt egy húsvét, amikor én nem voltam ott velük, de Laura azóta is úgy emlegeti, mint egy borzalmas szörnyűséget, és nem tudja, hogy mi volt a baja az apjának, csak a félelmetes dühkitörésre emlékszik. A láthatást biztosítani kell – erről a jogáról sajnos csak Rudolf mondhat le. Ő viszont alig várja, hogy valamelyikünk hibázzon, amit aztán ordenáré módon a fejünkhöz vághat. Sajnos most már Laura is belekerült ebbe a helyzetbe, de neki végképp nincs taktikája az apjával szemben. Rudolf egyre inkább elveszíti a kamaszodó lánya szeretetét, amit persze érez. Ezért azt állítja, hogy ellene nevelem. Pedig nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom ahhoz, hogy eltávolodjanak egymástól.

– Milyen tanulságokat vontál le magadnak a megélt nehézségekből?

– Legelőször is: nem lenne szabad ilyen párt választani. Bár viccesnek tűnik, de belegondolva hátborzongatóan igaz. A kedves és megnyerő modor, a talpraesettség, a bátorság, a segítőkészség mind szép, de figyelni kell, ha valami olyan történik, ami erős figyelmeztetés. Ha van egy iszonyatos dühkitörés, egy félelemkeltés, a hatalom fitogtatása, a „csak velem tudsz élni, különben nagyon egyedül maradsz az életben” életérzés sugallata, érthetetlen és megmagyarázhatatlan arrogancia, annak a hangoztatása, hogy „én nem nézlek le” – az már azt jelenti, hogy nem szabad azzal az emberrel megosztani az életünket. Persze nem mindig ismerhetjük fel, hogy miből mi lesz.

Ha pedig már benne van valaki a bajban, akkor nem szabad engedni, hogy a családtagjai, barátai, ismerősei teljesen eltávolodjanak tőle. Az erőszakoskodó viszont arra fog törekedni, hogy minimalizálja vagy teljesen megszüntesse a külső kapcsolatokat. Jó tudni, hogy ha ez felmerül, akkor már nem sok kell a fizikai erőszakhoz sem.

Tapasztalatom az is, hogy a civil szervezetek és hatóságok mind-mind legfeljebb csak közvetlen életveszélyben tudnak segíteni. Előtte és utána a problémákkal az áldozatnak kell szembenéznie. Igazából tanulság nincs. Ha lenne, akkor most aszerint élnék, és viszonylag békében nevelném a gyerekemet. De milyen tanácsot lehet adni annak, aki mindig a füstölgő vulkán tövében lakik?