„Hatalmas kihívás, ha sok-sok balszerencse és viszály, zsákutca, kanyar és vargabetű után egy kisgyermek a szüleinek választ bennünket…
Régóta vártuk, kerestük.
Mennyből az angyal leszállt közénk! Világra jött a fiam!”
Apám!
Apám testében születtem sok-sok millió testvéremmel együtt. Mint zizzenő méhkas, úgy bolydultak fel a fiúk az egyik pillanatban. Senki nem tudta, mi történt, de egyszerre csak mindenki egy irányba kezdett tódulni. Valami ismeretlen vonzerő húzott, szívott egy irányba. Nagy volt a tülekedés, a lökdösődés, sokan már akkor lemaradtak. Aztán egy hosszú egyenes csatornán sodródtunk át, és csak haladtunk-haladtunk, még mindig nem volt vége. Egyre pontosabban éreztük, hogy ahányan vagyunk, mind egyedül vagyunk, hogy félig sem vagyunk teljesek, és a nagy Ő, a nagy Egy, a Minden és Semmi nyugalmára vágytunk, a bennünk ébredő egyre követelőzőbb hiányt akartuk betölteni.
Aztán egy másik üregbe kerültünk, rengeteg volt az akadály, sokan lemaradtak, mindenféle ragacsos anyagra kenődtek fel. Nagyon sajnáltam őket, de nem állhattam meg, menni kellett, mindig előre. Amikor már igen elfáradva az egyik kanyarban megpillantottam, akit kerestem, már pontosan tudtam, hogy Ő és csak Ő kell nekem, aki a követelőző vágyamat csillapíthatja. Fiatal voltam és erős, vidám voltam és könnyed, és a megmaradó néhány társamnál is hamarabb értem oda. Megérintettem, és rögtön megismert. Szétnyílt, magába fogadott, beleolvadtam, és eggyé váltam Vele.
Innentől már nem volt határ Én és Ő között. Csak Mi voltunk, és Én is Mi voltam.
Innentől egészen más lett az életem.
Szorgos napok következtek. Egyre szaporodtunk, de mindörökre egybekötve, összekapcsolva, eggyé forrva. Egyre több sejtecske, szövetek, szervek. Ez voltam én és ez lettem én.
Védő burokban éltünk. Később megtudtam, hogy ő volt az anyám. Gyakran okoztunk neki kellemetlenséget: a feje fájt, hányingere is gyakran volt miattunk. Minden mozdulatát, hangulatát éreztük, minden öröme-bánata azonnal átragadt ránk is.
Egyszer, már talán halacskához lehettem hasonlatos, éreztem, hogy anyám valamiért aggódni kezd. Nem tudtam, hogy miért, nem értettem tisztán a szavakat, de az aggodalom több napig is tartott. Később anyám testén keresztül izgatott beszélgetést hallottam. Felismertem a hangot. Csak az a személy lehetett, ahonnan származtam, ahonnan elindultam nagyon-nagyon régen. Az apám.
– Az életet választjuk – mondta apám határozottan. – A gyerek ajándék, és nem valami piaci csecsebecse, ami eldobható, és helyette újat vehetünk. Nekünk kell hozzá alkalmazkodnunk. Innentől az ő élete és az ő sorsa a legfontosabb, és mi megteszünk mindent, hogy nyugalomban fejlődhessen.
A szavak megnyugtattak, és tisztán éreztem, hogy anyám is megnyugodott tőlük. Most már teljesen bizonyossá vált, hogy ott vagyok az anyám pocakjában, és hogy anyám környékén legtöbbször ott van apám is. Este, vacsora után gyakran leültek egymás mellé, és hosszan simogattak anyám pocakján keresztül. Később, amikor már az egyes végtagjaim is kiformálódtak, játszottunk is. Én kinyújtottam a karomat vagy a lábamat, ők pedig csak azt simogatták.
Apám virágos kedvű ember lehetett, mert gyakran dalolt mindenféle dalocskákat. Egyszer borongós hangulatúakat, máskor vidámakat is, egyszer lassúakat, máskor gyorsakat, pattogósakat. Néha még valami húros hangszert is pengetett – hosszú perceken átívelő lágy melódiák zsongattak el már így, magzat koromban. Apám zenéjét és énekét sokszor hallgattam csecsemőkoromban is. Ha dalra zendített vagy a húrok közé csapott, én rögtön odafigyeltem. Mindegy volt, hogy mi bajom, apám éneke mindig megnyugtatott. Később én is próbálkoztam hasonlóval. Amikor apám elővette a hangszerét, magam is megpróbáltam lefogni és megpendíteni a húrokat. Eleinte széles mosollyal hagyta, de előfordult az is, hogy elhúzta a hangszert, amikor nem akarta, hogy zavarjam az ő zenéjét.
Amikor az idők teljessége elérkezett, én minden rendelkezésre álló eszközzel jeleztem az érkezésemet. Anyámnak ezzel komoly fájdalmakat okoztam, de tudtam, szűk már számomra a burok: nem maradhatok benn tovább, minél hamarabb ki kell szabadulnom onnan. Apám anyámmal kocsiba ült, és elvitt a kórházba.
Anyám hosszan vajúdott velem, de végül – a szülészorvos hatékony beavatkozására – mégiscsak sikerült napvilágra kerülnöm. Mit mondjak, szorult egy helyzet volt, de amikor azonnal Anya hasára tettek, és újra hallottam a pontosan ismétlődő szívdobbanásait, az megnyugtatott. Apám is fölém hajolt, és a szemeiben könnyek csillogtak.
– Kisfiam, édes kisfiam, hát itt vagy, megérkeztél! Ha tudnád, anyáddal mennyire vártunk! – suttogta megindultan.
Másnap a barátainak egy levelet küldött: „Hatalmas kihívás, ha sok-sok balszerencse és viszály, zsákutca, kanyar és vargabetű után egy kisgyermek a szüleinek választ bennünket… Régóta vártuk, kerestük, sokszor már azt hittük, megérkezett, máskor azt, talán már nem is él, de mégis! Mennyből az angyal leszállt közénk! Világra jött a fiam!”
A csecsemő-hónapok gyorsan elteltek. Mozgékony gyerek voltam. Még járni nem tudtam, amikor elkezdtem lépcsőzni. Először csak egy-két fokot mentem felfelé, de igen gyorsan tanultam, tapasztaltam. Egyszer, mint a villám felmásztam az emeletre, Apám nagy ijedtségére. Amint észrevette, utánam jött, és még idejekorán lehozott a magasból. Később már jobban vigyáztak, ha lépcsőztem, de másfél éves koromra már teljesen egyedül is engedtek, magam költöttem fel reggel a testvéreimet, akik az emeleten aludtak.
Apámnak van egy nagy zöld kerekes ládája. Ebbe néha beültünk, és ide-oda utaztunk, mindenféle érdekes helyekre elvitt bennünket. Orvoshoz, a városba, az öreg nagyszülőkhöz, tópartra és más helyekre is. Nagyon izgalmas volt a dolog, és egyszer, talán félévesen az ölébe is ültetett. Rögtön ráéreztem a dologra, két kézzel megmarkoltam a kormánykereket, és ide-oda kezdtem mozgatni.
Ez volt az első megformált szavam is: autó, autó! Hamar megtanultam apám nevét is, és megformáltam az első mondatomat is: – Apa, autó! – bár nem volt ez még tökéletes mondat, de a közlési célnak jól megfelelt. Mindenki értette: szeretek apám mögött, a gyerekülésben az autóval ide-oda furikázni, mert csak valami nagyon jó vagy nagyon izgalmas dolog sülhet ki belőle.
Apám gyakran elment az autóval, és csak sokkal később jött vissza. Amikor elindult, úgy gondoltam, hogy nekem is vele kellene mennem, de apám az ajtóban mindig megfordult.
– Kisfiam, neked itthon kell maradnod. Te vagy a férfi a családban, amíg nem érkezem vissza, neked kell Anyára vigyáznod!
Nemigen értettem, hogy ez mit is jelent pontosan, de a szót „anyádra” tisztán felfogtam, és szaladtam hozzá vissza. Később persze megint hiányzott az apám, és kérdezgettem, hogy hol van. Anyám ilyenkor mindig azt mondta:
– Apa elment dolgozni.
Amikor hazajött, akkor gyakran fáradt volt, de annyira sosem, hogy ha odaszaladtam hozzá üdvözölni, akkor ne derült volna fel a képe, ne vett volna azonnal ölbe, és ne játszott volna velem legalább pár percet. Sokszor már aludtam, amikor hazajött. Ilyenkor megállt a kis ágyamnál, mosolyra húzódott a szája, óvatosan megsimított:
– Aludj nyugodtan kölyök! – dörmögte a szakállába.
A hangot tisztán hallottam, még álmomban is, megnyugtató volt, így csak aludtam tovább.
Gyakran ültem a lábfején vagy a térdén, és lovagoltunk. Ilyenkor is mindenféle versikéket mondogatott. Ha az ölébe ültem, akkor megcibáltam a bajuszát meg a szakállát. Néha megkérdezte, hogy hol van az én szakállam. Én meg csak kaparásztam az államon, az ajkaimon, kerestem, kerestem, de nem találtam semmi hasonlót. Tényleg, hol is lehet?
– Már most is nő a szakállad – nyugtatott meg apám –, csak még befelé nő. Majd ha nagyobb legény leszel, akkor kifelé fog nőni. És ha olyan vén legény leszel, mint Apa, akkor már ennyire bozontos lesz, mint az enyém.
Ettől kezdve gyakran odaszaladtam anyámhoz vagy a testvéreimhez:
– Nő, nő! – mutogattam az államat kaparászva.
– Nő, nő? – mosolygott anyám ilyenkor. – Fiam, apád elbolondít téged! – de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Ha egyszer az apám így mondja, akkor az így is van. Nő már a szakállam, csak még lassan, és befelé, de ha sokáig várunk, akkor előbb-utóbb ki is bújik a bőröm alól. Talán egyszer, valamikor, az elérhetetlen és beláthatatlan messzeségben még olyan bozontos is lesz, mint az apámé.
Ha itthon volt, általában apám fürdetett meg. Anyám csak elkészítette a vizet, betett a kádba, és szólt apámnak. Apám bejött, leguggolt a kád mellett, és a játékokkal pepecselt. Megmutatta, hogy hogyan lehet a vizet a tálkával magunkra öntözni. Aztán az ő kezében a halacska sem csak úgy simán úszott, hanem egyenesen bukdácsolt, bukfencezett a vízben. Amikor leszappanozott, már az is izgalmas volt, de a legnagyobb élmény a végén következett. A fürdés utolsó mozzanataként apám feldobott a levegőbe, egészen a fagerendás födémig, majd elkapott. Amikor csecsemőkorból éppen kinőve először csinálta, meg is szeppentem kicsit: mi lesz itt, talán repülni tanulunk? Később aztán megszoktam és élveztem. Nagy, erős keze volt apámnak, ha egyszer kézbe vett, tudtam, hogy minden a legjobban fog történni. Feldobott, repültünk kicsit, de mindig el is kapott. Becsavart a nagy törülközőbe, és ott folytattuk a játékot. Még a fülem sem látszott ki, úgy vitt az ágyhoz. Jól megdörgölt, aztán keresni kezdte a pelenkát, én pedig közben megszöktem tőle, és elszaladtam a nagy duplaágy másik sarkába, és onnan vigyorogtam vissza apámra.
– Gyere ide, kisfiam, vagy én megyek oda! – dorgált apám, és legtöbbször utánam nyúlt, megfogott, az ölébe ültetett, és hipp-hopp, már rajtam is volt a pelenka, a pizsama, meg a hálózsák. Ilyenkor általában Anya is odajött, és az ölébe vett. Apa a szokásos mondókájával búcsúzott, kellemes duruzsoló bariton hangja már önmagában is álmosító volt:
– Szép álmokat, kisfiam! Bajuszos angyalokat! És szakállasokat is, meg sörhasúakat is! – tette hozzá, majd lefektetett az ágyba. Volt, hogy azonnal elcsendesedtem, de máskor csak később. Apám ilyenkor átment a dolgozószobájába, ahol a számítógép elé ült, és mindenféle furcsa jeleket pötyögött a gépébe. Pár óra múlva azonban visszajött, és ő is lefeküdt mellém:
– Aludj szépen, kisfiam! Meglátod, minden rendben lesz! – elalvás előtt ezeket duruzsolta a fülembe. Megnyugtatóak voltak a szavai, a hanglejtése és a hangja is.
eredeti cikk: http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1886:apam-regenye-1&catid=48:gyerek&Itemid=71
Június 10-én reggel 6 óra 20 perckor megszületett második kislányunk, Julianna. Maga a szülés nagyon izgalmasra sikeredett.
Azon a bizonyos napon mindenki izgatott volt. Ha jól értettem, vendégek jöttek, és a faluházban vendégséget csapnak. Amikor apám elindult, anyám még nem volt kész, és még rám sem adott szebb ruhát. Nem mehettem vele, neki pedig sietnie kellett. Így aztán nélkülem indult el, pedig hej, de hányszor indultunk együtt. Ilyenkor apám megfogta a kezemet, és ketten kiléptünk az udvarra.
