Mai család kategória bejegyzései

Bagdy Emőke a férfiakról és nőkről

Bagdy Emőke – klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervízor, a pszichológiatudomány kandidátusa, 2010-től professor emeritus.

A videófelvételen a zsigereinkben élő, és velünk hozott férfi és női szerepeinkről beszél. Miként viszonyuljon egy nő a férfihoz, és önmagához, hogyan segítse királlyá lenni a férfit, a Teremtés Koronáját, és hogyan építse saját királynői méltóságát, aki azt a koronát méltó helyére teszi.

Megemlíti, hogy fontos női tulajdonság a megnyílni és befogadni tudás, és mennyire sarkalatos pontja a férfinak az alkotás, teremtés, építés. Hogy milyen jó, hogy egy nő jobb a női szerepekben és feladatokban, és milyen jó, hogy egyetlen férfit sem tud száz százalékig pótolni egyetlen nő sem.

Egy tanult, okos és tapasztalt asszony szavai.

Szinte éreztem, ahogy a fájdalom göbök kisimulnak belül.

Hotel Havanna – harmadszor (lesz még)

Minden vélemény számít!

Sikerült Judit. Megint fojtogatnak az érzések. Össze van szorulva a torkom, és szaporán pislogok. Most végeztem a „Hó” –val.

Először úgy gondoltam, csak Erikáról írok a novelládhoz. Erika középkorú, szerintem csinos, szexi nő, három gyerekkel, akadozó házassággal. Ő mesélte, hogy a három közül valamelyikükkel volt úgy, hogy annyira kifárasztotta idegileg a kicsi (még csecsemő volt) hogy MEG-BÍRTA-VOLNA-ÖLNI. Egy ujjal se nyúlt hozzá, de a gyilkos vágyat jól megismerte magában. Nem ő az egyetlen nőismerősöm, aki hasonlót mesélt. Nincsenek túl sokan, biztos, nem mindenkinek ilyen az anyaság, de van, akinek igen. Mert az anya a kicsi rabszolgája. És az anyai ösztönt nem egyforma mértékkel méri a Teremtő. És az anyai teendők egy kevésbé anya típusú nőre is ugyanúgy várnak.

Maya a főhős, nagyon megszenvedi az anyaságát. A gyerek – és nem akarattal – egy lelki terrorista.

És ez nem minden. Maya társa, Jocó, olyan férfi, amilyennek a feministák lefestenek minket. Mint amilyen tényleg jó pár futkozik körülöttünk a világban. A feje tele vágyakkal, elképzelésekkel, de tettek – semmi. Hős lovag – gondolatban. Az szeretne lenni, de fényévekre van a jelleme tőle. Judit, ma egyszerűen nem tanítanak meg minket arra, mit jelent férfinak lenni. Védelmezőnek (na, ez ne próbáljon lenni egy férfi, mert hímsovéntól kezdve minden lesz, holott a legtöbb nő igenis igényli, hogy egy erős, és lelkileg is erős férfi álljon mellette), ígéretmegtartónak, felelősnek, gondos apának, hűséges férjnek és barátnak, szabad kalandornak. Persze, csak módjával szabadnak. Elvben Maya nem te vagy, de bárki is ihlette, Maya ott él benned, ezért szívem szerint leülnék melléd egy kanapéra, forró csokival kínálnálak, átfognám a kezed, és a szemedbe nézve azt mondanám – „Sajnálom, Judit. Bazmeg, kurvára sajnálom.” Mert Jocó lelép, és Maya MINDENNEL egyedül kell, szembenézzen. És végül a gyerekét otthagyja az autóút mellett a hóban. Összeomlik belül.

Judit, egy zökkenő – apró észrevétel. Egy magára hagyott gyerek sokkal-sokkal-sokkal jobban meg lenne rémülve, mint ahogy a novellában leírtad. Ezt onnan veszem, hogy egyszer hallottam egy rádiójátékot, amiben egyik írónk meséli el, ahogy az édesapjával szánon hazafelé tartottak két falu között. Azt mondta, fázik. Az apja válasza az volt: szálljon le! Megtette, erre az apa elindult a szánnal. A fiú nem értett semmit, halálos markolással a szíve körül futott a szán után, apja nevét kiáltozva. Az apa megállt, a fiú felszállt, apja megkérdezte: „No, még fázol?” SOHA nem felejtette az a fiú, mit élt át.

És Maya ennél sokkal keményebb.

Miért nem gondolják végig a fiúk, mit jelenthet egy lánynak egy éjszakai kaland „balesete”. Miért lépnek le sokan oly könnyedén? A nők legtöbbje nem olyan szuperwoman, mint azt a média sugallja. KELL a segítségünk.

Eszembe jut Dr James Dobson „Egyenes beszéd” című könyve. Elmesél egy történetet, hogy fiatal nő házalt náluk, de a felesége nem vett tőle semmit. Mint jó keresztény, behívta a csalódott, lelkileg kimerült nőt a házba, kávéval kínálta, és végighallgatta. Őt is magára hagyta a gyerekkel a pasija. Nagyon keményen kell dolgoznia, el kell látnia a kicsit, és küzdenie kell a reménytelennek látszó jövő képével. Egyedül, segítség nélkül.

De ott a volt kolléganőm, Anita, aki két gyereket szült két apától, és egyik se tartott ki mellette. Három munkahelyen dolgozott, hogy megéljenek, a gyerekeire már se ideje, se energiája nem jutott, és amikor találkozott egy rendes sráccal, azt meg az anyja beszélte le róla. Mert Anita „nem rendes lány”. Hát talán nem elég meggondolt (volt), de tanúsíthatom: rendes lány. Illetve nő. Azóta normális családban él, és Dobsonék is segítettek a fiatal anyukának, el tudták helyezni ápolónőnek.

Judit, mit tegyek, hogy ez megváltozzon? Valamikor rangja volt egy férfinek, ha családja volt. Felelős volt, és vezető. Ma rabigát lát benne. Én annyira tennék ellene, de két kezem van, és nekem is 24 órából áll a nap. De hidd el, szenvedek ettől a helyzettől, ez szerintem sincs jól!

Istenem, segíts, mert mi, emberek, csak elb..ni tudjuk a dolgokat, helyrehozni egyedül Te tudod. Velünk közösen, de akkor is Te. TEHETETLENNEK érzem magam. Ne hagyd annyiban! Ne hagyjuk annyiban! Amikor saját férfiatlanságom kínzott, akkor is hozzád kiáltottam, és meghallgattál. Most a másoké kínoz, és megint hozzád kiálltok. Lehetetlen, hogy ne válaszolj! Lehetetlen, hogy ne segíts! Én figyelni fogok, te pedig vezess! Adjunk Férfiakat a világnak, mert az értük kiált!

Köszönöm, Uram segítséged, mely már el is indult a Mennyből felénk, fénysebességgel, pont, mint a napsugár a Napból a Föld felé.

Ámen

;-)

Zoli

A keserű gyógyszer, mely gyógyíthat (avagy a házasság: férfi és nő egysége csodás, termékeny és hatalmas – ha néha nagyon nehéz is.)

Minden vélemény számít!

Tegnap este láttam Meg Ryan és Timothy Hutton főszereplésével a „Rabulejtő szerelem” című filmet, és remekül szórakoztam. Igazi tamese, élvezettel szívhatja az ember az Élet – a mi Életünk aktuális Igazságát: a problémát, és annak megoldását. Hogy közben néha megfájdul az oldala a nevetéstől, az a juticsoki, amiért időt szánt a lelki tanulásra. Szórakoztatva a lehatékonyabb tanítani. Tanulni meg nevetve a legkönnyebb.

Meg és Timothy (filmbeli nevük legyen teljesen mellékes) szerelemből házasodtak, boldog párként éltek, míg…

Meg arra megy haza, hogy férje rózsaszirmokkal szórta tele a lakást, gyertyát gyújtott, és zenét kapcsolt. Szinte elolvad a sikeres üzletasszony, az ő drágája 13 év után még ennyire szereti, és ilyen sok romantika szorult belé….

Aztán jön a ököl az arcba: nem, ez nem neki szól, hanem Timothy egy éve meglévő szeretőjének, akivel éppen Párizsba készül szökni, hogy ott megkérje a kezét. Nos, Meg tényleg nem piskóta. Nem omlik össze, nem zuhan önsajnálatba, pillanatokon belül összerántja belső erejét, és úgymond „párat kapálva a mellső lábával” máris rohamozza a meglobogtatott vörös posztót. Csak sejtjük, közben mit él át belül.

Leüti a férjét, mert érvei sorra pattannak le róla, és hajszálon múlik, hogy az kilépjen az otthonuk küszöbén. Márpedig a hatókörén belül KELL tartania! Ezután szépen, ahogy a legcélszerűbb, leragasztószallagozza egyszékhez élete párját. Mert az nem úgy van! Ő nem tehetetlen áldozat típus, ez a férfi mehet, de, hogy vért fog izzadni érte, az legalábbis olyan biztos, mint a kaszás eljövetele.

A magabiztos, sugárzó rivális. Na most gatyesz felköt! NEM szabad megrendülni! Neki nincs ezer közös emléke, csak a szépsége. Azt pedig egy „elnyűtt” háziasszony is visszaszerezheti. Úgyhogy gyerünk, ringbe szállni!

Elképesztő lélekjelenléttel fogadja a megbeszélt időben beállító szeretőt, őszintének ható kedvességgel és megértéssel (én, a bölcs és érett nő, mindent belátok, persze, jobb vagy neki, mint én, tudom, hogy az egyetlen dolgom kultúránk szabályai szerint félreállni és lelkileg meghalni) eléri, hogy az mint bizalmas barátnőjének kiönti a szívét: elmeséli a megismerkedésüket a férjével, boldogságát, és jövőbeli terveiket. Meg trécsel, mosolyog, és közben vérző szívében körbe-körbe forog a kés. De végigcsinálja, mert tudja, ezt most végig kell. Értékes információkat nyer, és időt, mert azt hazudja, hogy Timothy ugyan most nem tud menni, hiszen válni nem megy pikk-pakk, meg kell beszélni pár dolgot, de holnap reggel a párizsi gépen ott lesz. (Persze kispicsát aranyom, majd ha fagy!)

Minden oké, a kiscsaj el, és Meg összeszedi magát. Most jön a neheze. Visszahódítani Timothyt. Szinte mint a kríziseset tárgyalónak az ugrás előtt álló öngyilkost rábeszélni, hogy akarjon élni. És ez a bolond már követ kötött a lábára, és éppen készül azt a mélybe dobni! A kőnél meg ugrani se kell, nem kell bátornak lenni: rántja magától lefelé. Mindegy: Timothy még a párkányon, konkrétan kitikszózva egy székhez, szóval… van remény. KELL LENNIE reménynek.

Meg mindent bevet, gügyög, kedvenc sütit süt, anyuka emlékét hozza, aki úgy ment el a világból, hogy Meg-re bízta kisfiát „Süssd mindig a kedvenc sütijét!” – „Legyél helyettem az anyja.” És Meg vállalta. Fényképek, emlékek áradata következik – de ez a múlt, és Megben igazából még a saját egója dolgozik: szeretettel kevert birtokvágy. Valójában még Meg sem jutott el oda, hogy neki is újra kell értékelnie önmagát – az életüket, mert a proléma a JELEN – ben van.

Timothy egyszer majdnem mégis leveti magát a mélységbe. Elhiteti Meggel, hogy pisilni kell, de becs’ szó nem szökik el, mire a nő megenyhülve, bizalommal, sajátmagán nevetve szabadítja ki – csak hogy a férfi félrelökje az útból, szabadon engedje haragját, és teljes sebességgel és hangerővel a bejárati ajtó felé iramodjon. De nem számol Meg erős élni akarásával, spontán ösztönösségével. A nő másodszor is simán leüti a férjét – avagy mire is jó egy cserép virág, meg ha az ember hobbitot megszégyenítő módon dob célba!

Timothy a wc-hez ragasztózva tér magához.

Megfogalmazódik és előtör az Igazság! Menekülés helyett szembenézés. Ritkán tesszük, sajnos. Pedig ha fáj, csak az elején fáj. Aztán már épít.

Végre fontos dolgok hangzanak el. Nem lehetett gyerekekük. És Timothy itt rendülhetett meg először saját férfiasságában. Pedig Meg magát hibáztatta a dolog miatt, de a férfi szerint más volt az ok. Aztán Meg szakmai sikerek terén elhúzott férje mellől, aki olyan munkát kénytelen végezni, amit utál. Bizony – Meg bebizonyította, hogy tökösebb, talpraesettebb férfi, mint a párja. És Meg hiába mondja: „De hát nem elég, hogy szeretlek? Hogy tényleg, és igazán?” Szexi ruhában szerenádot ad a wc-n ücsörgő férjének. Megható, és rémisztő számomra. Nem mi szoktunk szerenádot adni a kedvesünknek? Meg megint kivesz egy férfiszerepet a férje kezéből (és szeretetből teszi! Esze ágában sincs rivalizálni.) És Timothy itt fontos dolgot mond el: nem, nem elég.

Csernus doki örömtáncot járna ez alatt a két perc alatt. Mert alapvetően az kell, hogy Timothy (a férfiak – de a nők is) ÖNMAGUKAT tudják szeretni és tisztelni. Ha ez meg van, akkor mások szeretete és tisztelete táplálhatja ezt a lángot. De kívülről nem lehet pótolni. Ezt Isten így találta ki, ez az Élet törvénye. Minden fontos dolog belülről kell fakadjon, a külső dolgok már csak erősítik, vagy gyengítik, de nem azok az igazán fontosak. Persze azért fontosak. És a legjelentősebb lecke kívánkozik ide, amit Csernus dokitól tanultam: nincs ingyen az önbizalom. Be kell bizonyítanom magamnak, és folyamatosan szinten tartanom, hogy méltó vagyok a saját bizalmamra. Hogy kimondatlanul elvárásaim vannak magammal szemben, és ezekkel foglalkozni kell. Akár lejjebb venni, vagy éppen feljebb, irányukat megváltoztatni, tervet kidolgozni a teljesítésükre, stb. VAN énképem, és ez életem szempontjából ez kulcsfontosságú. Tudnom kell: ez folyamatosan változik, és a változással együtt kell tudni mozogni: elfogadni, elhordozni és/vagy megküzdeni vele, megfelelő eszközökkel tenni ellene, alakítani.

Timothy végül kimondja: „Drágám, csodára van szükséged arra, hogy ismét beléd szeressek.”

És lőn: a csoda eljön.

Le a kalappal, az eddig a félszeg, okoska jófiú kamaszt alakító Justin Long teljesen hihető a köcsög bűnöző szerepében.

Egy fűnyíró fiú érkezik, akit Timothy hív be segítséget kérni, ám ez a fiú nem az a fiú. Ő bizony egy tökös gonosztevő (tökéletes megtestesítője Timothy menet közben, modern emancipációja során elvesztett nyers és brutális férfierejének – igazi Vasjankó Robert Bly után) Esze ágában nincs segíteni, helyette jól kirabolja a házaspárt, megveri a kiszolgáltatott férfit, mert tudni akarja, hol a pénze, és leüti a feleségét, majd férje szeme láttára megcsöcsörészi. Totális megalázás. Büszkeségeink falai le kell omoljanak, és szemtől szembe KELL álljunk a meztelen Igazsággal – magunk is lelkileg meztelenül. Ekkor minden kész a gyógyító műtétre. És ilyenkor már nem is fáj.

Uraim! EZ a keserű gyógyszer, ami nélkül nincs gyógyulás, nálam legalábbis nem volt. Szembe kell nézni az Igazsággal: kasztrált férfiak társadalma lettünk. Néhányan ugyan nem, de ők sokszor olyanok, mint a fűnyíró fiú – morális betegségben szenvednek. Pl. a profit kedvéért simán hagyják, hogy a sérült olajfúró torony továbbdolgozzon, nem törődve vele, mennyi olaj árad a tengerbe, és a vízben az ott teljesen idegen anyag mit művel. Fog az a víz még a nyakunkba esni! Kiadják

A csúnya, rossz kölök és a töketlen pöcs fájdalmas, ám potenciálisan felszabadító találkozása.

Szíria civilekkel teli lakóhelyeinek bmbázására a parancsot; terhes asszonyaikat dolgoztatják a földeken, miközben ők egész nap punnyadnak a haverjaikkal, esznek, isznak, röhögcsélnek: egy csecsemő hasznosabb náluk; összekeverik az embert a világnézetével, és ellene támadnak: személyeskedve lejáratva, de akár tettlegesen is. Nem élik és hirdetik az Igazságot (folyamatosan növekedve benne), vállalják a szenvedést, és ha végképp nincs más lehetőség: a konfliktust. Eleve a konfliktussal kezdik. Mert különbség: Én vagyok (leszek) a Világ, vagy én is, mint minden és mindenki, a világ része vagyok.

A jófiúk viszont kasztráltak manapság. Félreállnak az útból, mert a nők ezt kérik (követelik), alárendelődnek; általában nem küzdenek a jó mellett, nem vállalnak kihívást, nem kockáztatnak az Értékek kibontakoztatásáért, punnyadnak, sodródnak – és közben férfiasságuk nem bontakozik ki. Nem kockáztatnak gonosz férfi vagy nőtársaikkal szemben, hiszen most ők a „nők”, sérülékenyek, érzékenyek (de orrvérzésig – ez már agybaj) vigyázni kell magukra! A gonosz (a fogalmat általában értve) pedig megerősödik, és szabad tombolását megkezdi a világban. Késő lesz sírni, mikor majd orkánként ragad magával!

Timothy átéli, és belátja(!) – ő tényleg képes alázatra, befogadni Isten következő, aktuális igazságmorzsáját – hogy milyen kis, tehetetlen pöcs ő, és főleg: hogy évek óta ezzel az érzéssel küzd. Csak menekült az élmény elől, magának sem vallotta be. Ezért kellett a barátnő is: mellette újra Valakinek érezte magát: ismét lelkileg potens Férfinek.

A filmből nem találtam képet. Íme: megadó, passzív, bizalomteljes, várakozó. Kész el és befogadni. A legnagyobb esélyt adja meg magának, hogy Anyává váljék, élet foganjon benne, és egyben Férfivá tegyen egy férit.

És ekkor változik a képlet. Az eddig alázatoskodó, de valójában még mindig rendkívül erős Meg tényleg magatehetetlen és kiszolgáltatott lesz. Tehetetlen, leütött, védelemre szoruló. NŐ. Hirtelen VALÓBAN szüksége lesz Timothyra. A valóságnál jobb gyógyszer pedig nincs. Mert az maga Isten. Timothy magára ébred. Megtapasztalja, hogy férfias erejére szükség van – de most Tényleg. Ő kezdi vigasztalni magához térő feleségét, magához hívja, átöleli, és az egész éjjelt összeragasztózva, egymás karjaiban töltik a wc deszkán. Mint egy második nászéjszaka. Groteszk, de a belső gyógyuláshoz tökéletes. Hiába jelenik meg másnap a barátnő is, hiába vet be mindent: Meg már viszakapta a férjét. És bizony kiderül: sehol sincs az igazi feleséghez képest a kis rivális. Szebb és fiatalabb. De nem annyival. Meg is szexi, ötletes, kitartó, szívós, mint az Anyatermészet, mély hitű, szereti a férjét, okos, és bölcs (már sokat tapasztalt), és képes az őszinteségre (amit neki is meg kellett tanulnia közös kalandjuk során. Azok a fránya apró impulzusok belülről, amelyek mellett már megszokásból megyünk el, és nem tűnik fel, hogy ami ezredszer ötlik fel bennünk, az talán nagyon-nagyon fontos, és mivel kitartóan jelen van, szelísége ellenére rendkívül erős.)

Lám,mlám a korábbi magabiztos és sugárzó rivális. Változik a helyzet, és kiderül ki is lakik belül: egy ijedt, fiatal és tapasztalatlan kislány.

Lám, lám a korábbi magabiztos és sugárzó rivális. Változik a helyzet, és kiderül ki is lakik belül: egy ijedt, fiatal és tapasztalatlan kislány.

Minden helyreáll. A fiú és a barátnő elhúznak, persze külön-külön. Meg a férje mellé áll, aki elhatározza, hogy saját vállalkozást nyit, igaz, közben státuszszimbólumaik javát elrabolták tőlük, de legalább az anyagba rögzített teremtőenergia végre szabadságot kap – ismét önmaguk lehetnek, nem a társadalmi elismertségért fognak hajtani, hanem kettejükért, közös álmakiért. Pá-pá társadalmi közmegyegyzés, milyen is a Boldog Élet! És légy üdvözölve belsőleg szabad, potens, szerettettel teli, valódi Élet! Végül Meg egy igazivá váló Férfi mellett végre igazi Nővé tud válni: megfogan benne az új élet, és hamarosan gyermekük lesz.

Azt az idétlenséget, hogy a film végén az utcán találkoznak a fűnyírófiúval, aki spontán odaköszön Megnek, meg sem említem. Timothy döbbenten áll meg: Meg felbérelte a fickót???? De ez csak filmes poén. Az Élet nem így működik. Megpróbálhatunk Isten helyére állni, de abból mindig katasztrófa lesz. Szóval a srác magától került oda, és a filmesek poénkodjanak a jó édes…!

;-)

Zoli

Istenem, de jó, hogy megteremtetetted az erotikát! És hozzá a mértékletességet!

Minden vélemény számít!

Hogy is írja a Biblia? Jó a lépesméz, de mértékkel edd, hogy ki ne hányjad! Aki mindig torkig akar lakni, rossz nyomon jár.

De igazából ezt a klippet akartam idetenni. A lányok élnek, szexik, vadítóak, gyönyörűek… Jól teszem, ha max. háromszor nézem meg egymás után. És utána minimum fél nap szünet. Vagy több.

;-)

Zoli

Vendégcikk: Farkasverem – ahol nevelik és gyógyítják az ifjú farkasokat (Chuck Norris álmának megvalósítása hazánkban.)

Minden vélemény számít!

A cikk eredetije a Nők Lapja 2014. április 9 -i számában jelent meg. 20. oldal. A Für Anikó van az újság címlapján. Még mindig szép az az érzékien rekedtes hangú bestia.

Itt egycsomó felesleges reklám volt. Levágtuk, ez azért ilyen ványadtka itt középen. ;-)

Hála a szépséges Andinak a Fuji fotóban, aki digitalizálta a képeket. Az ő munkája nélkül itt, ez a cikk nem jelenhetett volna meg. Puszi mindkét gyönyörű orcájára.

;-)

Zoli

Need for speed – férfifilm, avagy a patriarchák már a spájzban vannak

Minden vélemény számít!

A plakát

Kamaszok és örök kamaszok álma. Nem a valóság, csak az amit szeretnénk. Üzenet az ideák világából. Tipikusan amit aztán a hétköznapok rohanásban elszürkülő kötelességteljesítése közben szem elől tévesztünk. Forgatókönyvírók és rendezők segítségével sejlik fel időnként, csak, hogy megállapítsuk: nem, ez így úgysem lehetséges. De biztos ez? Semmit nem hozhatunk át a valóságba elképzeléseinkből?

A sztori: Tobey igazi jófej. Vagány, önzetlen és autóépítési és vezetési képességével tekintélye van barátai előtt. Mégis szerény: tudja, hogy képességei és szorgalma emeli őt ki a többiek közül, nem pusztán két szép szeméért kapja a tiszteletet. És ő is tiszteli a társait. Tudja, hogy szüksége van rájuk, hogy emberként még értékesebbek is lehetnek nála.

Tobey már igazi férfi: megsebezte az élet. Elvesztette egykori szerelmét, aki egy menőbb srác nője lett. Hipergámia, mint tudjuk. De Tobey férfiként állja a sarat: jóindulatú mindkettőjükkel; tudja, néha vesztes az ember. Az Élet ilyen. Nem nyerhetünk mindig.

Aztán történik a Tragédia, mely feltárja: kiben mi lakozik. Tobey egyik legjobb barátját elveszíti egy versenyen, és a harmadik versenyző, aki persze Tobey korábbi győztes riválisa a szerelemben, lelketlenül magára hagyja őket. Tobey a biztos győzelemből fordul vissza segíteni, de már hiába. Az már csak hab a tortán (hogy tudjuk, kit kell utálni) hogy a balesetet az egykori rivális: Dino okozta.

Mindenért Tobey lesz a felelős. Dino gondosan eltüntet minden nyomot, ami őrá utalna. Tobey innentől a tiszta harcos archetípusa, távoli lelki rokona Jézus Krisztusnak. Ő az Ártatlan Áldozat.

Tobey

Kiszabadul, és illegálisan indul egy titkos versenyen, csak hogy bebizonyítsa mi az igazság. Igazság, becsület – hát ezek fontosak a férfiaknak. Hogy ők a szabályok szerint játszanak, ismerik és betartják a fair playt, az igazságos munkáért, igazságos bért, a törvény tiszteletét, melyért cserébe a törvény meg kell védje őket, és övéiket. Hiszen felelősek a rájuk bízottakért: a családjukért.

Természetesen semmi sem olyan egyszerű: Tobey társat kap, egy csinos nőt, aki el kell kísérje a versenyre. Naná, tehernek tekinti a nőt, plusz felelősség, rá is figyelni kell, szabad harcos létét nem élheti már úgy – megpróbálja lerázni.

Ám a nő állja a próbát, nem törik meg a mesterségesen előidézett rázós helyzetekben, vagyis túlesik a férfi beavatáson: kivívta a rangot, hogy a csapat tagja legyen. Tobey nem mondja, de elkezdi tisztelni. Egyben a nő is szelídül. Kezdetben még kikérte a tiszteletlenséget magával szemben, ám most kezd betagozódni a férfi (patriarchális) csapatba, az megnyílik előtte, és ő belátja: jobb, ha másodhegedűs lesz itt. Ettől fogva Tobey természetesnek veszi, hogy fél szeme mindig a nőn van. Nem kontrollálni, nem nyaggatni, csak tudni, hogy minden oké-e? Elkezdi védeni.

Julia

Hozzá kell tenni, Tobey végül is lovagias és udvarias, bár nem orrvérzésig, de az. Julia pedig egyszer kiáll Tobey mellett, a nyilvánosság előtt megvédi a férfi becsületét, és ezzel magára vonja vádlói haragját – osztozik a férfi sorsában. Kifejezi, hogy ő megérti, tudja, mi van a férfi lelkében, és hisz abban, mert az értékes. Tobey szemében megint nagyot nő. Ennek ezúttal hangot is ad. Szívből köszönetet mond a nőnek a bátorsága és önzetlensége miatt. (Emlékszünk, mikor a Dirty Dancing-ben Babe magára vállalja mocskos, bűnös nő szerepét a szerelméért? Ugyan nem menti meg, de ott a férfi (Patrick Swayze alakította) először tapasztalja meg, hogy valaki kiáll érte, hogy nincs egyedül a bajban. Meg is hálálja, ahogy tudja: a búcsúesten eltáncolják az igazak szenvedélyével a táncukat. Aztán a törvény érvényesül: a férfinak mennie kell, Babe pedig súlyos szégyennel és családi válsággal (apja bizalma omlik össze iránta) indul haza az üdülésből.)

Kihívás, khívás hátán, igazi férfifilm: Tobey-nak szüntelen bizonyítania kell a rátermettségét, hol egy rendőrautó hátsó tengelyének tönkretételével, hol azzal, hogy a barátja menti meg a szakadékba zuhanásból. Miközben ég és föld között lebegnek, természetesen ki van rosszul, és ki önt erőt a másikba? Igen, Julia esik kétségbe, és Tobey segíti át a válságon. Vagyis Tobey figyelmének középpontjába Julia kerül, és amíg a veszély el nem múlik, ott is tartja.

Vagy a pillanat, amikor Julia a rendőrök elől menekülve le kell ugorjon egy ház tetejéről. Alul Tobey várja, hogy elkapja, de a nőnek meg kell bíznia férfiban, hogy tényleg meg tudja őt menteni. (Szintén idei film, a Non Stop. Egy ügynököt próbálnak ekáztatni, hogy a repülőgépjáraton gyilkolássza az embereket. A látszat ellene szól, és van egy pillanat, amikor vagy hisz neki a stewardes, vagy mindennek vége. Egyedül nem tud segíteni a férfi (Liam Neeson alakítja) az utasoknak, akik szintén tőle tartanak. Nagy illanat: a színésznő nagyon ügyesen alakítja, ahgyan legyűri a kétségeit, végiggondolja, mit tud addig a férfiról, és kockáztat: bizalmat szavaz. Meg is oldódik a helyzet végül.

Mámor

Vissza az autós filmhez. A kötelező mámor és szenvedély és extázis, végig felettünk lebeg. Már a cím is ezt fejezi ki: „Szükség a sebességre”. Vágy a belső tűz után, a szenvedélyes életre, a férfierők szabad, de nem szabatos megélése felé. A tipikus kettős irányba: a Nő felé, aki majd az otthont adja (annak felelősségével és feladataival) és a Világ felé, amely szintén várja az építő, fejlesztő férfikéz illetve férfielme munkáját. Itt ezt az autók fejezik ki, a sebesség mámora, és a tudomáény ami kell hozzá. Megépíteni egy ilyen szép és erős eszközt, és aztán jól elvezetni, amit pusztán fejből nem lehet. Zsigeri tudás is kell hozzá. Szinte természetfeletti jól csinálni.

Visszatérve Juliára: másképpen is nőies nő. Amikor a gonosz vetélytárs piszkos módszerekkel támad, ő lesz az áldozat, (ősi női szerep) az ő karja törik el, és őt kell ölben a kórházba vivő kocsiig elvinni. Tobey ismét megmutatja, hogy férfi: erős, óvó, segítő, a nőért élő. Pont az alantas támadás előtt vallotta be a maga suta módján, hogy Julia iránt többet is érez, mint barátságot, és együtt maradhatnának éjjelre. Nehéz pillanat, hiszen onnantól, hogy bevallja többet is szeretne, függ és kiszolgáltatott. Mert kezdeményezett, megnyílt. És a nő válaszától függ, mi lesz. Ne feledjük: Tobey lovag, nem veszi el erővel azt, ami amúgy is csak önként adva lehet az övé. Hát egyelőre nem lesz, bár Julia mosolya sokat sejtet. Helyette kórház, ahova viszont illegális versenyzése miatt Tobey nem követheti Juliát. Tehetetlenségét mégis meg kell élje, kontroll vesztett, csak remélheti, hogy minden jól alakul.

Eljön a férfiálom csúcsa: a riválissal való megmérkőzés és győzelem. Pszichológiailag ez mindig az önmagával való küzdelmet jelenti. Aki tiszta, árnyék énjét legyőzte, azt a másik gonoszsága már nem érinti. Elszomorodik, felháborodik, de személyében sértve már nem érzi magát. Megérti a másikat, sejti, mi mozgatja, hiszen ugyanezeket az erőket már megismerte magában, és túljutott rajtuk. Már őt a többiekért, vagy egyenesen a másikért való aggodalom hajtja, hiszen tudja (sokszor csak a zsigereiben, tudattalanul emlékezve) hogy ennek rossz vége lesz. Mindenki megkapja életének gyümölcsét. Aki aranyat vetett, aranyalmát, aki bogáncsot, az szamárkórót.

Az Égbe nyúló világítótorony

Erről nincs mit mondanom: Dino ellen saját asszonya fordul, mert megismeri annak sötét lelkét, amivel nem hajlandó szembefordulni, és itt is megnyílvánul Tobey tiszta lelke: megmenti Dinot a biztos halálból, (ekkor győz önmaga felett, lép túl saját árnyékán) kihúzza a lángoló kocsiból. Beszédes a célvonalnál álló épület, egy hófehér, tengerparti világító torony. Mint egy templom, mely tisztaságával az Égbe nyúlik. (Istenhez? Igen, őhozzá.) És Tobey imádkozik is, a maga mélyen átélt, ám tudattalan módján. Amikor a rendőrök ismét elkapják; megalázva a földön fekszik és éppen a bilincs kattan a karján, mint bármely közönséges bűnözőén, a tornyot nézi, és egy könnycsepp csorog ki a szeméből. Az igazak fájdalma, akiket az evilág embertelen törvénye bedarál.

Minden jó azonban, ha a vége jó: fél év múlva Tobey szabadul, és Julia jön érte, egy gyönyörű tűzvörös Ford Mustanggal. Véletlenül pont vörös volt raktáron, a tűz, szenvedély, szerelem és egyebek jelképes színe… És Julia ismét megmutatja, hogy jó társ: nemcsak osztozik párja szenvedélyében (mint pl. a Shotokan karate megalapítójának felesége a karatében) de nem rivalizál benne. Átengedi a volánt Tobey-nak (Funakoshi mester is mindig tisztelettel emlegette felesége karate tudását. Tehette, felesége soha nem rivalizált vele, elfogadta felsőbbségét, és felnézett rá emiatt. De otthon biztos ő volt a főnök. Felteszem, a mester nem bánta, hogy egy teherrel kevesebb van a vállán. Cserébe mindig tiszta, rendezett otthon fogadta, amely szabályai viszont rá is érvényesek voltak. Hogy ez nem nagy dolog? Napi szinten se?)

Ezek a patriarchák kiírthatatlanok. Talán mert zsigeri szintről tör fel az erre való igény bennünk. Mit lehet mindebből megvalósítani? Leginkább ami vonzó. Vagy önmagában, vagy eredményét tekintve. Nem feledem pl. Ritát, korábbi kolléganőmet, aki örömmel mesélte, hogy noha a focit a háta közepére sem kívánta, de mikor rájött, milyen sokat jelent a párjának, hogy vele megy meccsre, azóta boldogan teszi ezt. A focit is megszerette kicsit: ami nem csoda. Őt a párja ugyanis nagyon az áldozata miatt .

És a férfiak olyanok, mint Tobey? Hát persze. Ha megtanulják ezt, ha segítve vannak benne, ha utánajárnak, ha gyakorolják, és ha érzik: ez jó nekik. Akkor azzá válnak. És amikor a génjeikbe kezd beépülni, hogy már továbbörökíteni is tudják: akkor azok, valóban.

;-)

Zoli

Némán üvöltő magány

Minden vélemény számít!

Csala Zsuzsa

Meghalt Csala Zsuzsa. A bulvársajtó feldobta a hírt a százmilliós vagyonáról (Atyaisten, milyen felelőtlenek! Mint a dedós kiscsoportosok. És igen, tisztelt hölgyeim és uraim mi tesszük őket ilyenné. Mi vesszük meg a lapjukat, hiszünk el kritikátlanul minket, és viselkedünk birkamód, holott nyilvános esetek bizonyítják, hogy lelkiismeretlenek, hazugok és cinikusak. Mégis mindennapi lelki kenyerünket tőlük vesszük, aztán nem értjük, miért szenved a lelkünk annyit. Mindegy, mindenki maga dönti el, mibe döglik bele. Engem a kereszt vonz, mást a mocsokba fulladás… szabad akarat, ugye.)

És vazze számomra ez most mégis jól sült el! Mert pár színész kollégája (Straub Dezső, akire emlékszem még kabaré konferanszié korából, vagy Nyertes Zsuzsa, akibe fülig bele, kiskamasz koromban, de erről már egyszer írtam) úgy döntött, nem hagyja annyiban. Emberi, szép, szelíd, kissé szomorú szavakkal elmondták, hogy a hír nem igaz, személyes tapasztalatuk van róla, és egy rendkívül értékes emberről van szó. Hangsúlyozom, az EMBER és nem a SZÍNÉSZ szót használták. Én személyesen ehhez annyit tudok hozzáfűzni, hogy egyszer próbára tették a művésznőt az egyik kereskedelmi csatorna munkatársai, felbéreltek egy közönséget, kiránduló csoportot, hogy a csak nekik tartott előadáson tilos nevetni. Mit kezd a művésznő, amikor azt éli meg, hogy mindent belead, és semmi látszatja? Végigcsinálta, (volt partnere is, elnézést az ő neve most nem jut az eszembe, azt hiszem, egy aranyszívű, és szigorú küllemű idősebb színésznő volt) aztán kiderült minden, és nyilatkozott.

Először is, nem csinált ügyet belőle. Beugrattatok, beugrattatok. Nem vagyok zöldalma, több, kell, hogy kiakadjak.

Másodszor előadta, hogy milyen élmény volt, amikor hastáncolt „beindítottam a betonkeverőt” – mondta – „és erre sem reagált senki”. Beindítottam a betonkeverőt… Ez a nő tud magán nevetni. Ez a nő alázatos. Ez a nő szép, mert EMBER. Nem tökéletes, senki sem az, de lám, van egy erénye. Biztos több is, de itt , most egyet láthatunk, és miközben tanúságot tesz róla, egyszerű és szerény. Még két erény, melyeknek ebben a pillanatban tudatában sincs. Nagyot nőtt a szememben, bár mindig is bírtam. És az egész életvidáman, természetes modorban. Tehát még hiteles is.

Hát ő halt meg, illetve szerintem költözött át egy jobb helyre.

Nyertes Zsuzsa szerint nagyon magányos volt. Tartsatok nyugodtan bolondnak, de úgy érzem, Csala Zsuzsa (és rajta keresztül az Isten) szelíden üzenni akar nekem: „Zoli, foglalkozz kicsit a magánnyal! Ezzel a nyugati népbetegséggel. Hátha terve van az Istennek ezzel.” Talán nem tőle van a szelíd intés. Talán igen. Nem számít igazán, a téma jó.

Úgyhogy innentől a címben foglaltakkal fogunk foglalkozni.

Van egy ismerősöm. Nő. Nem tiszta a gondolkozása, pszichiátriai beteg, és időnként nagyon le kell gyógyszerelni. Régebbóta ismerem, és tudom, hogy magányos, de nem szívesen néz szembe a ténnyel. Alkalom is alig van ismerkedni, és amikor van, az emberek tele vannak bizonytalansággal: elfogadható vagyok, lehet engem önmagamért szeretni? Sokszor nehezen indul a beszéd, a kommunikáció, pedig embernek ember igazán a barátja, ha belendül a társaság, nagyon fel tudja pörgetni önmagát. Hatalmas mennyiségű érzelmi és gondolati energiánk van.

Szóval gyógyszerelés. Mikor megkapja, és a hatás múlóban van, a tudat alá nyomott igények előjönnek. A tudat még nem erős, a gyógyszer már nem hat igazán. És ilyenkor furcsán viselkedik. Hiányos öltözetben mászkál a kórház folyosóján. Csinos nő, el lehet képzelni, minek teszi ki így a kezelő személyzet férfitagjait. És férfibetegek is vannak a szomszédos osztályon. Egyik éjjel valamelyikük ágyából került elő. Hozzáteszem, ilyenkor nincs igazán tisztában vele, mit tesz. Ösztönös nőként viselkedik: csábít, és odaadja magát, gátlástalanul. Józan eszének birtokában nem tenné, de ezek pont azok a pillanatok, amikor ez a kontroll nagyon gyenge. Mert ő nem szexet akar, hanem társat. (Amihez persze idővel a szex is hozzátartozik.) Szerencséje van, megértéssel veszik körül, és egyetlen férfibeteg sem mert hozzáérni (olyan volt, aki halálra rémült, arra ébredt, hogy egy félmeztelen nő fekszik mellette. Semmit nem csinál konkrétan, de ott van. És vele a testmelege, az illata, a légzésének hangja – egy élő ember. Nagyon erős és váratlan inger. )

Férfiismerős. Ő egy folyópartra szokott menni. Ül és nézi a vizet. És marja belül a magány. Olyan, amit csak egy (egyetlenegy) nő tudna betölteni. A férfi hívő. Többször megkérdezte Istent, mivégre ez? Miért nem segít? Mindig azt a választ kapta: „Tervem van ezzel. Addig is bízz, mert hárman ülünk a folyó parton. Te, a keserűséged és Én. De nem veszem el őt. Akarom, hogy tudd, és emlékezz rá, milyen volt vele. Pedig szeretlek. De mégis.”

Hát ennyi. Ha túléled a magányt, nagyon megerősít. De van, amikor nincs tovább, az erő már mit sem ér. Le kell jönni a sziklás csúcsról, és párt keresni az alanti termékeny völgyben. Kerül amibe kerül. Majd tanulsz belőle, és ha kell, meggyónod.

;-)

Zoli

Hülye femik! Tényleg azt hiszitek, olyan könnyű megtenni?

Minden vélemény számít!

Háborús felmérések szerint az újonc katonák az első bevetéseken általában az ellenség mellé vagy fölé lőnek. Mert tudják, mit okoznak, és nem játékból vannak ott. Csak aztán eljön az első bekapott éles találat, és elkezdenek rádöbbenni, hogy a jóságuknak túl nagy ára van. Mert amikor ott egy ütés a mellkason, és jön a köhögési roham, amivel a beáramló vér ürül ki a tüdőből, és ezt a mellettem álló látja, és bevillan, hogy ezt ő is kaphatta volna… Ha a mellettem álló esetleg a barátom, és hirtelen úgy érzi, egy darabot az ő életéből ölnek meg… Ha elborítja a fájdalom és düh, és vagy üvöltve vagy bőgve elkezdi ontani a golyózáport az ellenségre… Vagy jéggé fagy minden, és precíz lövésekkel kezdi leszedni az ellenséget, mégig végig is gondolva, hogy ezzel ő irgalmas, mert azonali halált oszt elhúzódó szenvedés helyett… Senki sem gondolhat arra, hogy családapákat, fiakat; munkásokat, tanárokat, hobbikertészeket és hivatlanokokat sebesít meg, vagy oltja ki az életüket. Ki bírná azt elviselni?

És az erőszak a családon belül se más, alapvetően. Néha igen, de a legtöbb férfinek el kell jutnia odáig, hogy üssön. Ezer lenyelt sérelem van már mögötte, megalázások és megszégyenítések, sőt jogos önvédelemből is teheti.

Egy orvos vasékkel verte szét a felesége fejét, mert egy kivételes veszekedésük után az asszony úgy gondolta, neki még van mondanivalőja a férje számára. Nem jutott eszébe, hogy egy fuldokló után megy, aki elmenekült, immár sokadszor, a családi nyaralóba, próbált teret nyerni, és levegőt venni, mielőtt saját fájdalma végképp elborítja. Hát, elborította. És az asszony ott, a férj pedig itt maradt.

Egy tűrő típus, tehát valószínű érzékenyebb ember. Azok kerülik a konfliktust főleg, gyenge a páncéljuk, őket jobban sebzik a szavak. Orvos, akkor pedig eszes is. Fel tudja fogni, mit tett. Milyen brutálisan ölte meg azt a nőt, akit minden, de minden hibája ellenére szeretni akart. Csak emberileg akarta megoldani a helyzetet, és náluk eljött a pont, hogy az hagyományos emberi eszközökkel az megoldhatatlanná vált. A nő biztos volt lelki győzelmében, a férfi pedig, hogy levegőhöz jut. Hát, mindketten tévedtek.

Remélem, meg tudott bocsátani magának ez a férfi. Mert a véres fejcsonk látványát már halálig nem fogja elfelejteni. Nem idegen nő szétvert fejét. A feleségéét, akivel emlékek sora, közös otthon, közös élet, közös gyerek(ek) kötötték össze.

És hogy ezt ő tette. Ahogy sokminden mást sem felejthet el. A gyerekek születését; amikor tudtak – talán párszor – beszélgetni; amikor jó volt együtt az ágyban. És, hogy kudarcot vallott: mint szerető férj, mint családapa, és mint törvénytisztelő állampolgár. És legfőképpen (vajon bevallja – e magának?): hogy túlértékelte a saját erejét! Hogy már régen segítséget kellett volna kérni. Nem nyafizni, nem sajnáltatni magát, csak őszintének lenni. Önmagával, barátokkal, orvossal, pszichológussal, pappal. Akár Istennel is. Még ha látszólag hallgat is az Öreg. Egy esélyt csak megérdemel!

Az Úr irgalmazzon nekünk, bűnös férgeknek! Van, amikor kimondhatalanul fáj az emberlét. (Bár, ennek is meg van az oka, és a megoldása is.)

Ámen

Zoli

Fiúk! Figyeljetek oda ezekre! MEGÉRI!

Minden vélemény számít!

Mikor már csak magába kapaszkodik, mert más erőforrása nincs.

Nincs bevezető. Pipa vagyok. Most beszéltem egy barátnőmmel, aki feleség. Majdnem elbőgte magát, miközben a házasságáról mesélt. Nem vagyok feldobva. Évek óta szajkózzák ezeket a femik, az emancik, az átlag nők, a rájuk figyelmesebb férfiak, a párkapcsolati szakemberek –mi a p…ért nem lehet odafigyelni rájuk?

A hosszú távú kapcsolat (és én csak ebben vagyok hajlandó hinni, mert természetünk szerint hosszú távon és stabilan akarunk boldogok lenni, nem állandóan rizikózni, és előlről felépíteni kezdeni valamit) olyan, mint egy üzleti vállalkozás. Pénzt, időt, energiát kell belefektetni, mert MEGTÉRÜL!

Tudjátok hány, a femiket messze lesz…ró normális, kedves, jószívű átlagnőtől hallom, hogy:

„Nem dicsér a párom. Ellenben pocskondiáz.” Nehéz elhinni, hogy emögött nem a mi lelki önállótlanságunk, és bizonytalanságunk van. Nem érezzük elég értékesnek magunkat. Nem tapasztaljuk, hogy a környezetünk Férfinek tartana minket. Ugyanis a pocskondiázások, meg- és leszólások valójában öndicséretek, magunk vállon veregetése. „A feleségem, az a kövér, tehetetlen tehén…” mögött az van, hogy legalább egy picit JÓ – nak érezhetjük magunkat. Mert a lényeg az, ami ilyenkor nem hangzik el, de tudjuk. Hogy mi jobbak vagyunk. Hogy mi ilyet nem tennénk. Nam vagyunk olyanok.

Srácok, Isten ments, hogy zrikáljalak még én is titeket! A saját lapotokban. A férfitesótok. De nem ez a megoldás. Mert VAN megoldás.

Először is: kevesen jövünk olyan családi háttérből, ami jó erős érzelmi alapokat ad az élethez. Ez van, joggal vonogathatjuk a vállunk, „nekem otthon bebizonyították milyen kispöcs vagyok. Kész, nem tehetek róla.” Oké, tényleg nem. De a kialakult helyzethez hogyan állunk hozzá, és mit hozunk ki belőle, arról már igen! Felnőtt emberek vagyunk, vagy felnőtt emberek vagyunk?

Bizonyítsuk be magunknak, hogy értékesek vagyunk! Ezt Csernus dokitól tanultam, és meglepődtem, hogy így működik. De tényleg így van. Nincs ingyen az önértékelés. Nem lehet a tükör előtt bemantrázni. Állítsuk magunkat kihívások elé, és küzdjünk meg velük! Fokozatosan, ne hegyet akarjunk rögtön átugrani! Első karate versenyemen még nagyon örültem, hogy rögtön az elején kivertek, és nem kellett a fiatalabb, fekete öves sráccal kiállnom. Lelkileg is porba zúzott volna. Lassan – lassan kezdek oda jutni, hogy vágyjak a vele való küzdelemre is. 8 – 0 –ra kiverne, de nem érdekelne. Mert mindent beleadnék, és utána elmondhatnám, hogy egy tökös, kemény huszonéves feketeövessel küzdöttem. Kivert – kivert. Még szép. Nagyságrendekkel jobb. De végigcsináltam, és tisztességesen megtettem a magamét. Pedig egy fiatal bika nagyot tud öklelni.

A humorérzék sokat segít. Ha nincs, hát akkor nehezebb. De meg lehet csinálni úgy is.

Állítsuk magunkat kihívások elé a kapcsolataink terén is! Tanuljuk meg kimondani az őszintét, akkor is, ha a kapcsolatunkat tesszük ezzel kockára! (Néha ne! Ötgyerekes anya, a sértődékeny, érzelmileg el nem kötelezett férjével legyen óvatos, mert nagyon-nagyon megjárhatja. Ez más szitu. Itt bölcsebb hallgatni.) Ha a másik besértődik, a hátát mutatja, összeveszik velünk, tanuljuk meg kezelni a helyzetet! Ábránd, hogy csak mert igazunk van, fejet kell hajtsanak előttünk. Fizessük meg az árát, hogy önmagunk lehessünk, hogy őszinte életet élhessünk! Vagyis tudjunk bocsánatot kérni, tapintatosnak lenni, vagy elismerni a szükséges tapintat hiányát. Mert sokszor az „ahogy” és nem az „amit” fáj. Tanuljunk meg szót érteni azokkal, akiknek ki vagyunk szolgáltatva! Főnök, domináns feleség, (szerető, ne adj Isten!) szülők (ja, ilyen is van.) Stratégiát és kellő erőt alkalmazni. Őszinteséggel, rejtett hátsó szándékok nélkül! Mások bizalmát veszítjük el gyáva, rossz taktikákkal! Merjünk sebződni, a sebződés, csalódás kockázatát felvállalni! Az igazi erő és bátorság forrása ugyanis ez és nem a „tutira győzni fogok” szentséges mantrája. Így sikeresebbek leszünk, és rögtön semmi szükség rá, hogy az asszony önértékelésének a földbe döngölésével szerezzük meg értékességünk illúzióját! Mert megmérettetéskor (ez is Csernustól van, hú, de jó szó!) ez az illúzió úgy szétfoszlik, hogy öröm nézni. Annak, aki utál minket.

Fiúk, a párunk az a NŐ (mert az, csak tessék segíteni kihozni belőle) akinek KELL az elismerésünk, a dicséretünk, hogy elismerjük a teljesítményét, akkor is ha férfiszerepben hozta meg azt (jó ezt nem könnyű megtenni. Elismerni, hogy a feleségünk van olyan férfi, mint mi? Esetleg még férfiasabb is? Kemény dió, de támogassuk meg más oldalról a férfi azonosságtudatunk, és könnyebben túl léphetünk a problémán.) Ez ám az igazi hatalomgyakorlás, az atyai szerep, amikor magunkból tápláljuk az ő lelkét! Ekkor vagyunk magasabban – Atyák – amikor őszintén adunk! KELL hogy bókoljunk neki, csak úgy virágot vegyünk, (ami jelenthet is valamit: meleg színű rózsát, mert szerelmes hangulatban vagyok, vöröset, mert eszembe jutottál tangában, fehéret, mert te egy angyal vagy, mezei csokrot, mert ilyen tiszta és természetes vagy, stb. Jó, ez már haladóknak való, de lehet kísérletezni, játszogatni) aztán lássa: adunk magunkra – frizura, arc ápoltsága, odafigyelünk kicsit a ruhadarabjainkra. Érezze: jó pasija van. Akinek KELL, hogy néha – hopp, éppen most – kapjon egy puszit a nyakára (hát, milyen finom ott a bőre! És egy nőnek majdnem mindig NŐ –ies illata van <ők illatosítót is többet használnak, jól van, ez nem kell, számunkra etalon legyen>, hogy a fenébe nem lehet időnként megkívánni? Még ha van rajta pár kiló, akkor is. Meg lehet simogatni a fenekét, a mellét finoman. Ha a helyzet olyan, kicsit erősebben is (durvák azért ne legyünk). Szeretjük ezeket a testrészeit, csak nem nagy erőfeszítés észben tartani mindezt! Vagy az? Hát milyen finom puha egy női ajak! Puszi, csók: váratlanul? Akármi is lehet belőle. Talán nem nyit ránk a gyerek.

Figyeljünk rájuk, néha! Nem más a frizurája, sminkje, cipője, szemüvege, blúza, illata? Kisugárzása? Elképesztően jól esik egy nőnek, ha ezt a párja észreveszi rajta. És vissza fog kamatozni! Nem magunk ellen beszélek.

Képzeld el, hazaérsz a munkából, és ez a kép fogad. Megéri gürizni érte? Hm?

Srácok, egyszerűen szomjazzák a lelkünk, a vágyunk, a figyelmünk, azt, hogy értékesnek tartsuk őket, és ezt a tudtukra adjuk! Olyan rossz az, hogy KELLÜNK nekik? Persze ez terhes is lehet néha, meg állandóan ne belőlünk éljenek, legyenek önállóak ők is, de remélem, egyértelmű, én most nem a társfüggő nőkről, hanem az egészséges lelkű nőkről írok. Különben a társfüggésen is lehet segíteni. Azt is lehet kihívásként és nem tragédiaként kezelni.

És mindez a befektetés megtérül! Nem a hú, de rettenetes önzetlenségre biztatlak, hanem a józan, jól felfogott önérdekünkre. Befektetünk, hagyunk kellő szabadságot (érezzék, hogy ajándékaink az övék, valóban az övék, nem KELL viszonozni, legalábbis nem mindig és nem azonnal. Hosszú távon persze kell, hiszen mi is szomjazzuk őket, ettől és így működik a világ) és mi is közöljük, mi mit akarunk. Úgy be lehet lobbantani egy nőt, hogy önként és többet ad, mint remélni mertük volna!

Tessék kipróbálni! Egyikőtök nem fogja bánni, hogy meghitt, fészek meleg, erotikával fűszerezett otthona van, egy melegszívű, vonzó nővel.

Aki ugyan nem tökéletes, de mivel mi sem vagyunk tökéletes férfiak, és tökéletes nő úgysincs – ez végül is kit érdekel?

;-)

Zoli

Családi üzelmek – a mai kor filmje: nekünk szól

Minden vélemény számít!

Itt pl. megnézheted.

Mi vagyunk Millerék! Csííz!

Kezdjük ott, hogy Millerék (a család) valójában nem is léteznek. Van egy felnőtt korú srác, aki még mindig hippi korszakát éli, gyenge füvekkel kereskedik, és a szexuális élete Reisz Matyi rendszeres látogatásából áll. Nem nőtt fel. Nem csodálom. Olyan szélsőségesen liberális társadalomban él, amely nem várja el, és főleg nem segíti férfitagjait a felnőtté válásban.

Aztán egy angyali kölyök, tinédzser, aki szegény olyan nyominger, hogy felnőtt korú, és még szűz. (Ebből adódnak is furcsa helyzetek, amikor az „anyja” és a „nővére” csókolózni tanítja, és a szomszéd lakókocsiból a lány rájuk nyit.) Én ugyan kétlem , hogy feltétlen nyominger valaki, ha a házassága előtt szűz, de most nem vitázom ennél jobban a film készítőivel. Max. bátortalan szegény. De a szívébe a föld teljes átmérőjével belefér, és marad bőven hely. Annyira jószívű.

Aztán a kőkemény, bevállalós csaj a szomszédból, aki rúdon pörög, de kezd kiöregedni, és a piac keményedik, már prostinak is kell lenni, ha munkát akar. Bátor döntést hoz: inkább munkanélküli lesz. (Ezúttal nevezzük a rúdon pörgést munkának.)

Végül egy másik kemény csajszi, fiatal, aki az utcán él, és még nem drogos. Viszont csípős a nyelve.

Igen, „anyuci” és „nővérke” itt tanítják csókolozni „öcsikét”, és mindjárt jön a szomszéd lány, aki már kezdett belezúgni. És pont ezért teszik, hogy majd meg merje csókolni őt a fiú! Voá, keverik a forgatókönyvírók rendesen!

És ekkor jön a nagy lehetőség, ami összehozza őket. A díler srác lehetőséget kap, hogy nagyot kaszálhat, ha átcsempész a határon drogot Mexikóból. Álcsalád kell neki, akikkel kirándulni megy Mexikóba, és közben átcsempészi a drogot. Összeáll a csapat, és sok mulatságos és veszélyes kalandot élnek meg (pl. a rúdtáncos ellejt egy vadító táncot is, a jófiú heréje háromszorosára dagad, és ezt meg is csodálhatjuk mielőtt elájul), aztán (ettől ki voltam, mint sezlonyrugó) beáll családfőnek a „anya”, és ő veri képen a „lányuk” kétes udvarlóját, sőt ő ellenőrzi le a fiatalembert. Áááá, ez nem a férfi dolga! Mert persze itt csupa önző, vagy töketlen férfi van jelen, imádom az előítéletes amerikai filmeket! Avagy hogy csinál a túlzásba vitt és végig nem gondolt emancipáció puncikat a férfiakból. Mert a valóság szerintem nem az, amit a film sugall, hogy anyuka kénytelen beállni apuka helyére, mert az önző üzelmeit hajtja. Kénytelen, mert apuci a harmadik műszakot húzza, mert fél konfrontálódni, puhapöcs lett, mert belenevelték, hogy szégyeljen Férfinak lenni, és a keménység és határozottság: a) nem megengedett, ha a neme férfi, vagy b) megengedett, ha a nők azt mondják. (Most jön föl bennem a vacsora.)

Végül mindenki belátja a hibáját, kibékülnek, felvállalják egymást, sőt még nagyot kaszálnak is, és otthont teremtenek és igazi családdá válnak.

Itt Anyu táncol a család életéért éppen. És megmenti!

Nekünk szól. 100%-ig. Nem mi vagyunk a tökéletlenek, gyarlók és bűnösök csapata? Akik mégis emberek vagyunk? Akik mégis igyekszünk nap mint nap? Nem minket hívnak EMBEREKNEK? Az ember nem Isten képmása? Szeretett gyermeke, ha a saját feje után megy is? Nem végtelen szeretereméltó még bukottságában is? És: nincs szükségünk erre az elfogadó, megbocsátó, szelíden megintő, és kommunikáló szeretetre? Ami valójában a: CSALÁD?

Találkoznunk kéne, csoportokban, közösségekben, magánházaknál, és megtanulni őszintén beszélgetni; elhordozni dolgokat, titokban tartani dolgokat, tiszteletben tartani dolgokat, inteni egymást dolgok miatt, határokat szabni egymásnak, és összességében Családdá válni. Vigasztalni, tenni egymásért, meghallgatni, elmondani. Fokozatosan, kitartóan, gyógyítóan. Akár külső segítséget igénybe venni: szakembert, papot, lelkészt, tanárt, segítő munkást. Lehajolni egymásért. Nem sokat vállalni, mindig egy kicsit, de azt rendszeresen. Megtanulni beszélgetni Istennel. (Jó mércéja a Biblia. Nagyon sokat bizonyított már az a könyv.)

Hogy tíz év múlva még több erővel, tapasztalattal és örömmel tegyük ugyanezt.

Ámen

;-)

Zoli