Apám gyakran mondta,  hogy a csonthoz közeli hús a legfinomabb. Most, amikor anyagilag meg kell nézni jobban a kiadásokat, az egyik legolcsóbb csirke aprólékot vásárolva egy finom levest főztem. Lett a szomszédból egy kis 7 éves vendégem, akivel együtt majszoltuk a kis húsdarabkákat mosolyogva. A leves nekem sok volt hát a fazékban átvittem hozzájuk, hogy ha kérik, az anyukája főzzön ki hozzá tésztát, mert rohanós napom volt és ez nekem lemaradt. A házam előtt egy vidám bigl kutyus a kezemből a tálcáról a kis csontokat kiütötte és felmajszolta. Közben a gazdája elmesélte mióta ilyen mohó, pufók a kutyája. Egyik karácsonyon 30 cukrot  is  behabzsolt. Az egész este olyan spontán, szeretett-teli, közvetlen, barátságos volt. Hányan ettek a kis  adag   csirke hát levesből, husiból, csontból. Noha az ára egy gombóc fagyi árától is kevesebb volt. De melegség volt általa. Rajtunk múlik mennyit hozunk ki egy- egy helyzetből. Mennyit adunk egy szituációhoz magunkból? Mennyivel tudjuk emelni? Oda tenni, amiket eddig tanultunk. A szüleimtől tanultam a leves készítést, a beosztást, az adni tudást, adni akarást. Azt hogyan lehet melegségessé alaktani helyzeteket. Hálás vagyok érte. Hát így telt a kertvárosban egy szívet melengető hétköznapi este:)   Kati