Érezhető, most a legtöbb helyen otthon. A mama jut eszembe. Még kesztyűt sem húzott. Ujjai közt a bőre gyakran sebes volt. Ha uszodába mentem, mintha haza mentem volna, annyira ismerős volt az aroma. Mindenki fehér koszorút hozott, mikor elment a mama. Annyira jellemző volt rá a fertőtlenítés.  Lám most mikor még gyakrabban, még intenzívebben használom, mintha csak lélekben velem volna. Egyszer nagyon megijedt, mert a sósavazás után is használta a fürdőben fojtogató gáz lett. Ez az emlékem is a napokban elevenedett fel, mikor a kínai üzletben a legerősebb sósav mellett találtam meg a földön a hipókat. Félelmetes.  Mostanság napi rutin, procedúra lett, hogy végig törlöm amit sokszor megfogok. Reménykedem, hogy megsemmisíti a kórt.  A vegyszer kíméletlen fertőtlenítő hatásában bízom. A másik mamámnál olykor maszat is volt. Ölelt, bújni lehetett hozzá. Tőle is vettem példát. Ám most nem lehet. Csak amolyan légöleléssel jelezzük, ha fertőzés veszély nem lenne magunkhoz vonnánk sokakat szívesen. Hiányzik persze. Elkalandoznak a gondolataim. A tüdő kerül leginkább bajba mostanság sok emberben. Nemrégiben  pedig a sokáig tartó tűzben a föld túlfelén a „földünk tüdeje” a sok fa és egyéb növény lett oda. Miért jönnek ilyen bajok? Oka lehet. Meg kell fejtenünk az analógiát.  Jelez. Mondogatják átértékelésre kényszerülünk. Hát tegyük meg! Úgyis meg kell állnunk. El kell gondolkodjunk.  Amíg még lehet. Kati