Az eredeti bejegyzés itt olvasható.
Karácsony est páratlan nagyszerűségben
Ez valami új!
Eddig kétféle Karácsonyra emlékszem:
I. Az alap: a családdal. Estig készülődés, faállítás… Angyali csengő majd
„Evangélium Szt Lukács könyvéből”. 2.1. Mely így indul: „Abban az időben…”
– így kezdődött apám felolvasása
– majd közös betlehemi és karácsonyi énekek éneklése, csillagszórókkal
– majd egymás köszöntése, ajándékozás, hal vacsora, bejgli…
II. Domak Nikivel, mivel untuk a megszokásokat 2001-ben talán, úgy döntöttünk, hogy szakítunk a hagyományokkal. Ez a Karácsony azóta is emlékezetes:
Szereztünk egy kulcsosház kulcsot, majd Szenteste délutánján felbuszoztunk Nagybörzsönybe.
S nekivágtunk a havas erdőnek.
Mire eljutottunk a házikóig, majd’ ránk esteledett.
Egész éjjel raktuk a kályhába a tüzet.
Nem volt valami meleg…
Huzatos volt a ház, s a hideg is egyre csípősebb odakint.
Pár órát aludtunk, a végén már a kályha mellé húzott asztalon…
Szép volt a következő Karácsony reggel, a havas erdőn!
Most új metódus van, hiszen:
„Mikor volt utoljára, hogy valamit először csináltál?”
III. Új Karácsonyom 2014-én
Vettem 2 könyvet.
Felmentem a Budai-hegyekbe, az Apáthy-sziklához.
Nagyszerű hely, szeretem!
Olvasgattam, míg le nem ment a nap.
Olvasás közben egyre többen jöttek fel kirándulók, hisz 12C fok körül volt, s az alattunk elterülő Dél-Nyugati erdő is árasztotta a meleget:
Este zenéket hallgattam, majd sétáltam egy nagyot kedvenc helyeimen: A Gellért-hegy körül.
S ahogy az elcsendesedett várost jártam,
valahogy egyre felszabadultabbá váltam.
Üdvözöltem a fákat, a vaskorlátot,
mindent amivel összetalálkoztam, s nagyon mosolyogtam…
Valahogy rend van.
Feloldódtak a szokások, feloldódtak a formák. Nem volt bejgli, sem alkalmazkodás, sem egyéb kötelező körök.
Örültem, hogy mindenki örül, hogy az otthonokban bent meleg van, mint bennem is a szívemben.
Az egyedül töltött est után Kari első napja is csendesen telt.
A Bakáts téri Ferences templom miséjén vettem részt.
Átéreztem a pap érzéseit, jól és szívből beszélt.
Szívemig elért.
Jn. 1.1-18
János Evangélioma 1. rész
| 1. |
Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.
|
| 2. |
Ez kezdetben az Istennél vala.
|
| 3. |
Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett.
|
| 4. |
Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága;
|
A mise végén az atya a kijáratnál állt, s mindenkivel kezet fogott, ill. az ismerősebbeket át is ölelte.
Ez is felszabadított!
Majd ismét várost jártam: Végig a Ráday utcán, aztán a Duna-korzón
Túristálkodtam :)
Végül legszebb hidunkon át, a Várkert bazárt is meglátogattam.
Új perspektíva tárult elém innen:
A nap hátralevő részén szintén zenéztem, olvastam.
Finom teát kortyolgattam.
Végül haza indultam a lenyugvó Nap felé, ahol ez a látvány fogadott:
A következők jutottak az eszembe a történettől függetlenül, és a szereplőtől is. Mert Márton ügyesen megoldotta, hogy egy mélyen bensőséges és családi ünnepet egyedül töltött. Valószínű ez némi kényszert is jelent, hiszen ilyenkor nem feltétlen úgy van, hogy bejelentem az enyémeknek: idén külön ünneplek. Hisz ők is számítanak rám, miattuk is együtt „kell” lennünk. De ez jó.
Mennyire képes ma férfi és nő együtt élni? Pláne tartósan? A nők az emancipációval, had mondjam így: haladók lettek, szépen kibomlott az egyéniségük, a személyiségük, jogokat gyakorolnak, melyeket nagymamáik még aligha élvezhettek, és lehetőségeik vannak, melyek korábban nem voltak. Igazából én ez ellen nem is beszélnék.
Viszont vissza-vissza lehet hallani, hogy „hát a férfiak bizony elmaradtak”, meg „nem követnek minket” és hasonlók.
És úgy tűnik, nagyon sok férfinak nem kell ez a mára kialakult emancipációs játék, és nem is igazán tudnak vele mit kezdeni. A nők haladnak és szépen maguk mögött hagyják párjukat, néha már egész családjukat is. A férfi aki az ideál volt, öt év múlva már nem az, és szépen lecserélődik. Néha a magányra, néha másvalakire. Közben sok férfi nem érti: dehát mindent megadtam neki, hová tűnt akkor? S talán épp ez volt a baj, magával és a saját igényeivel nem törődött, férfias énjét nem fejlesztette, és csúnya szóval „emanci-puncivá” vált. Bocsánat a szó éléért. Mert bizony ő megpróbálta követni a nőt. Megfelelni fennen hangoztatott igényeinek. „Jó” akart lenni. És belső tartása eltűnt közben. Így a só is belőle, és ízetlenné vált. A nő meg kiköpi az ilyent. Igazából fordítva is így lenne. A férfiigényeknek túlságosan aláfekvő nő, már nem izgalmas. Nincs új, amit adhatna. Mindent odaadott, kimerült. Eltűnt az egyénisége.
Viszont a férfias férfiakkal meg a mai nő: mintha nem tudna mit kezdeni. De talán belemagyarázom. Jó lenne leülni, ezt is megbeszélni. Mintha tényleg igaz lenne, hogy ha önmagad lettél, nem tehetsz mást, vállalod az egyedüllétet, tart, amíg tart. Aztán a Sors, Isten csak küld valakit, aki képes veled együtt haladni az úton. Tudok olyan remek házaspárról, akik őszintén megbeszélték egymással: ha öt évvel korábban találkoznak, elváltak volna. Mintha 30 éves kor előtt nem lenne bölcs ma családot alapítani, mert mindkét nemet olyan igények mozgatják még, amelyek szétfeszítik nagyon sokszor a család kereteit.
És az is lehet: halálodig egyedül leszel, de viszont ez remek lehetőség a felebaráti szeretet felfedezésére, ami nagyszerű ellenszere a magánynak.
Mint egy ilyen jól megoldott Karácsony, ami a kiváló önszeretet képe nekem. Az Istennel és önmagammal megélt közösségnek. Mert kénytelen vagyok, ha kell: önmagam közösségévé leszek. Persze nem szórakozásaim mögé bújva csak (ezt általában mondom, és nem a szerzőnek címezve) – hanem észrevéve a másik embert, akinek keresztjét hordozhatom, és ebben egyedüllétem feloldódhat. Igazi közösséggé válhatunk.