Igazából nem tudom, hogy jó-e az elnevezés, mert nevezhető-e igazán ez a rendszer gazdaságnak, számomra nem egyértelmű.

Az ötlet nem az enyém, nekem két barátnőm, Déna és Erzsi hívta fel a figyelmemet erre a lehetőségre, amikor már nyolcadik hete voltam otthon munka nélkül. De a Szabad Föld is írt ilyesmiről, és rádióban is hallottam, hogy egy helyen így segítenek magukon az emberek. Én itt csak bátorítanék a rendszer átvételére, továbbfejlesztésére, alkalmazására.

Déna annyit mondott nekem, hogy érdeklődjek a templomba járó ismerőseim között, milyen elvégzendő munka van náluk, s pénzért, vagy egyéb javakért vállaljam el. Erzsi rögtön hozzátette, hogy ő például így oktatja ismerőse gyerekeit ének-zenére, illetve ez az ismerőse tanítja őt angolra. Ami amúgy 2600 Ft lenne óránként, sokgyermekes anyukaként sosem tudná kifizetni. Persze ez az egész bizalmon alapszik. Ismerősökön keresztül működik, és feltétele a jó munkavégzés (ami egyébként a munkahelyeken is feltétel.)

Miért vagyok ennek annyira a híve? Mert az elsődleges gazdaság egyre kevésbé tud tömegeket munkával ellátni, mert egyre inkább a jogtalan önérdek hatalmasodik el az eddig kialakított rendszerekben. Meg kell alkotnunk saját, működőképes alternatíváinkat, melyek során új, akár szorosabb kapcsolatba kerülhetünk egymással, új embereket ismerhetünk meg, növekedhet az adott közösségen belül a bizalom és a személyesség. Könnyebben és szívesebben segítenek egymásnak az emberek, szívesebben vannak egymás társaságában, több lelki és anyagi erőforrást jelentenek egymás számára. Persze ez nehézségeket is jelent: időnként meg kell inteni a másikat, be kell látni a saját hibákat, kitartóan kell törekedni a rossz gyakorlat felülírására, stb. Türelem és határozottság egyensúlyát kell megtalálni, akár nap mint nap.

Persze ez csak csírája annak, amiről beszélek. Mert erre rá is lehet állni. Lehetnek olyanok, akik esetleg kifejezetten gyűjtik a munkalehetőségeket és a munka igényeket, valamint a nyújtott és kívánt béreket. Közvetítenek – és ez sem új, a „Start” német nyelvkönyv első kötetének 16. (ha jól emlékszem) leckéje egy ilyen fiatalemberről szól, aki városában gyűjtötte az ehhez fogható ajánlatokat. Ki, mikor és mire ér rá? Futárkodni, vasalni, kertet ásni, fát vágni, bevásárolni, stb. Mennyit kér, s mennyit adnak?

Meg lehet-e ebből élni? Nem tudom, minthogy azt sem tudom, merre fejlődhet mindez. Amennyiben, ugye, készpénzt minimálisan kapunk, élelmiszerért, tüzelőért, stb. dolgozunk, nagyon adózni sem lehet a jövedelem után. Persze nem mondom, hogy ne működjünk együtt a fennálló rendszerrel, de vért ne izzadjunk miatta. Értsétek: ne ezzel kezdjétek! Az első pár tízezer forintos bevételt ha elteszitek, hát azzal nem igazán loptátok meg az államot, viszont a kezdéshez, meg magatoknak szükségetek van rá. „Megéri, megcsináltam!” Az elején semmi nem ér fel ezzel az érzéssel.  Később viszont már együtt KELL működni a fennálló rendszerrel, mert egyrészt annyira nem rossz az, másrészt a befizetett adódból hidd el, jut iskoláknak és kórházaknak is. Ez meg azért fontos, nem? És végül cudar dolog ám, ha megbüntetik az embert! Nemcsak anyagilag. Mert szidjuk a rendszert, de belül nagyon, de nagyon igényeljük, hogy legyen, hogy megtámasszon, hogy igazodhassunk hozzá. Ezt nem muszáj belátni, de attól még így van.

Van helye a civil kurázsinak, és az egyéni kezdeményezőkészségnek, kreativitásnak. Törje a fejét a sok hivatalnok, hogyan építi be az így megújuló munkaerőpiacot a már meglévőbe! Mi meg ne sajnáljunk tiltakozni, ha nekünk nem megfelelő módszert találnak ki.

;-)

Zoli