Szerintem a reklámfelirat a jobb felső sarokban. Ezt a képet csak magában kéne kitenni. Érdekes, hogy az a személy, akit ábrázol ugyanaz, aki a Pokolba küld minket (ha kiérdemeltük – nem könnyű, de nem is lehetetlen) és aki önfeledten fog focizni, Gazdálkodjokosanozni, kosarazni velünk odaát. Ha nem őrült, ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy nincs Örök Kárhozat. Van Kárhozat, de nem tart örökké. Egy szerető Isten (egy szerető Apa) nem lehet képes őszintén és önfeledten játszani a jónak bizonyult gyerekeivel, miközben tudja, hogy más gyerekei (akiket még mindig szeret, hiszen belső, saját természete szerint Ő a Szeretet, nem képes másra, és nem is akar mást) örökké és pokolian szenvednek. Számomra csak úgy áll össze a kép, ha valahogy a pokol is javít a lelkeken, ha a játék közben tudja, hogy el fog jönni az idő, amikor kiengedheti a pokolból az addig odakerülteket, és új esélyt adhat, hogy bebizonyítsák: meg akarnak érlelődni a Mennyországra. Vagyis a Pokol sem teljesen reménytelen hely.
Attila barátom, aki volt klinikai halott, a pokolban lévőket rettentően magányosaknak látta, hideg, sötét helyen éltek, és nem tudtak senkivel kommunikálni. De a Földről a Mennyországba vezető alagúthoz ki tudtak botorkálni és el tudtak nézni a távoli fényesség felé. Bár ez biztos kínt okozott nekik, de szerintem a reményt is táplálta bennük – Van Mennyország! És még mindig nincsenek teljesen elvágva tőle. De arra emlékszem, Attila úgy mesélte, hogy nagyon-nagyon gyorsan továbbment erről a helyről, neki a Mennyország kapujában volt találkája Valakivel. Tudjukkivel. Iszonyúan nem akart egy miliszekundumot sem a Elszigeteltek közt lenni.
A Moby Dick is így fejeződik be: Achab kapzsi, gonosz, gyilkos kapitányt és hasonszőrű legénységét Moby Dick, (aki hatalmas és fehér, mint egy vízi Isten) mint zúduló Istenítélet küldi a tenger mélyébe, szinte a kárhozatba. De az árbockosárban lévő matróz, aki utoljára merül el a mélységben, egy sirályt egy ösztönös mozdulattal magával ránt – a Remény Lelkének egy darabját, amely hosszú büntetésükre elkíséri a gazfickókat. Isten egy pici morzsája ott szenved velük, hogy tartsa a lelket bennük, mert majd lesz kiút. Majd lesz. De addig ki is kell bírni. Hát, lehet, hogy csak belemagyarázom a dolgokat, de a tékozló fiú édesapja, és az Örökre Szenvedtető Isten, nekem nem jön össze. Amolyan szenvedélyeskedő emberi túlzás ez a Bibliában – szerintem. Nem a Kárhozat – az időtartam mennyisége.
Szerintem a reklámfelirat a jobb felső sarokban. Ezt a képet csak magában kéne kitenni. Érdekes, hogy az a személy, akit ábrázol ugyanaz, aki a Pokolba küld minket (ha kiérdemeltük – nem könnyű, de nem is lehetetlen) és aki önfeledten fog focizni, Gazdálkodjokosanozni, kosarazni velünk odaát. Ha nem őrült, ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy nincs Örök Kárhozat. Van Kárhozat, de nem tart örökké. Egy szerető Isten (egy szerető Apa) nem lehet képes őszintén és önfeledten játszani a jónak bizonyult gyerekeivel, miközben tudja, hogy más gyerekei (akiket még mindig szeret, hiszen belső, saját természete szerint Ő a Szeretet, nem képes másra, és nem is akar mást) örökké és pokolian szenvednek. Számomra csak úgy áll össze a kép, ha valahogy a pokol is javít a lelkeken, ha a játék közben tudja, hogy el fog jönni az idő, amikor kiengedheti a pokolból az addig odakerülteket, és új esélyt adhat, hogy bebizonyítsák: meg akarnak érlelődni a Mennyországra. Vagyis a Pokol sem teljesen reménytelen hely.
Attila barátom, aki volt klinikai halott, a pokolban lévőket rettentően magányosaknak látta, hideg, sötét helyen éltek, és nem tudtak senkivel kommunikálni. De a Földről a Mennyországba vezető alagúthoz ki tudtak botorkálni és el tudtak nézni a távoli fényesség felé. Bár ez biztos kínt okozott nekik, de szerintem a reményt is táplálta bennük – Van Mennyország! És még mindig nincsenek teljesen elvágva tőle. De arra emlékszem, Attila úgy mesélte, hogy nagyon-nagyon gyorsan továbbment erről a helyről, neki a Mennyország kapujában volt találkája Valakivel. Tudjukkivel. Iszonyúan nem akart egy miliszekundumot sem a Elszigeteltek közt lenni.
A Moby Dick is így fejeződik be: Achab kapzsi, gonosz, gyilkos kapitányt és hasonszőrű legénységét Moby Dick, (aki hatalmas és fehér, mint egy vízi Isten) mint zúduló Istenítélet küldi a tenger mélyébe, szinte a kárhozatba. De az árbockosárban lévő matróz, aki utoljára merül el a mélységben, egy sirályt egy ösztönös mozdulattal magával ránt – a Remény Lelkének egy darabját, amely hosszú büntetésükre elkíséri a gazfickókat. Isten egy pici morzsája ott szenved velük, hogy tartsa a lelket bennük, mert majd lesz kiút. Majd lesz. De addig ki is kell bírni. Hát, lehet, hogy csak belemagyarázom a dolgokat, de a tékozló fiú édesapja, és az Örökre Szenvedtető Isten, nekem nem jön össze. Amolyan szenvedélyeskedő emberi túlzás ez a Bibliában – szerintem. Nem a Kárhozat – az időtartam mennyisége.