„A halál és Élet harcra szállt.
Meghalván az Élet a halálon úr lett…-Hangzik el a Dicsőség  című énekben. Elgondolkodtatott és meg is hatott ez a szöveg. Eszembe juttatta azt a küzdelmet, amit megannyi ember tesz, amikor a társa, szülője gyógyíthatatlan beteg. Minden tőle telhetőt megtesz. Ám  van, amikor mégis tudomásul kell venni, hogy ennyi. Jelentős idő tartam mindezt feldolgozni. Valaha is bele lehet nyugodni? Igen nagy türelem kell önmagunkhoz. Elfogadni, hogy lassabban gyógyulunk fel a veszteségek után. Az emberi lélek és idegrendszer nem gépezet. Hányan bánják, hogy túl érzékenyek. Pedig az érzékenység érték. Gyakran nem könnyű a kifinomultság. Összehasonlíthatnánk az órás és a kazánkovács munkáját. Az érzékük, az adottságuk, a tehetségük a munkájukhoz más. Az aprólékos precizitás, a türelem, a finomság, az erő, a kitartás mindkét területen más. Mindkettejük munkájára nagy szükség van. Mindkét működésmódra  szintén. Van mindannyiunkban ilyen, különböző mértékben. Fogadjuk el. :) Kati