Az idei pszichológia konferencián is sok előadásban utaltak a netezés hatásaira. Például Tari Annamária említette, hogy bár az embereknek a gyorsaságra igényük van. Ugyanakkor ez szorongás keltő is. Hiszen a neten rövid időn belül sokan tudhatnak rólunk mindent. Az emberek ismerkedéshez elvárásokat írnak le, filtereket állítanak be. Majd, mint autó vásárlás előtt szemlét tartanak . Igényelnék elvinni a kiszemeltet egy körre. Régen magánnyomozóval figyeltették a párkapcsolatban  a másikat, ma letölthető követő  program van. Lehet ellenőrizni a másikat. Elmosódnak az intimitás határai. Nő a szeparációs félelem. Nárcisztikus igény van arra, hogy megnyugodjon az egyén. Pedig az élet nem a 100%-os kontroll terepe. A nem szeretem érzést is át kell élni. A társ nem kontrollálható teljesen. A hibázásaimat el kell ismernem. „Bocs ezt én dobtam,kijavítom”-be kell ismerjem. Az embereknek az kell ami rögtön jön. (A kisgyerekekkel végzett megfigyelésnél az a kicsi kaphatott 2 cukrot aki képes volt türelmesen várni, míg a türelmetlenebb azonnal elfogyasztotta az 1 cukrot-amikor a megfigyelő magára hagyta a kicsit  egyedül a megfigyelő helysében)Pedig aki tud kivárni, az az egyén lesz felnőve a sikeresebb. Stresszkeltő a képnézegetés is, hiszen fél órás képnézegetés után csökkenni kezd az önbecsülésünk. Mivel minden ismerősünk a jobb felvételeit tölti fel. Szuper nyaralásokról. Fotoshooppoltak  már az ételekről  is készült képek! :) Pár napja szült nők már anorexiásra soványodott felvételüket osztják önmagukról meg. Nagy az idealizáció. Sokan elvesztik az erejüket arra, hogy önmagukat emeljék. Valamint a holding-benntartó képességet. Hiszen, kiadnak, megosztanak mindent. Pedig benn, fel kell dolgozni a velünk történteket. Ehhez idő kell. A billegő önértékelésünk vágyik megerősítésre. Kontrolláljuk a megosztott tartalmainkra mekkora a visszajelzés. Egy egy képünk, hány embernek tetszett. Diszharmóikus az eltolódás. Kell lenni csak úgy önmagunkban is. Restaurációs időt adni. Feldolgozni a sok behatást. A túlzott exibició nem tesz jót. Az onlyne térben átélt túl nagy nyitottság a valós  életben bezáródást hoz. Jobban tartunk a külvilág ellenségességétől. A szakemberekhez járók legtöbbje nárcisztius tünetekkel bajlódik. A nárcisztikus pedig sosem boldog. Kudarca a roncsolt énképe. A gyerekeink tapasztalják: Át lehet gyalogolni a szülőn. Ettől ők nem feltétlen boldogabbak. Kereteznünk kell a gyerekeink érzéseit! Ahogyan a keletiek vélik, mutassuk partként a kis pataknak a helyes folyás merre van. A kicsinyeink kérik a laptopot akkor is, ha a barátaik átjönnek játszani. Ha ezt az örömforrást elvesszük adnunk kellene helyette vonzóbbat. Kamasz szülő panaszolta: „Folyton a laptopot bámulja, ahelyett, hogy velünk nézné a tv-t:) Ez tehát nem megoldás. A gyerek úgy véli a szülő a nethez képest lassú, unalmas, nem tetsző dolgokról beszél, kellemetlen, kényelmetlen dolgokat akar. A net pedig gyors, érdekes, kényelmes, izgalmas. Már az ovisaink is kis drogosokká váltak általa. Érthető egy apuka kifakadása: „Nem lehet ezt betiltani valahogyan? „Talán  humoros megközelítés segíthet. :Például egy apa a vasárnapi ebédhez a csattogó írógépét előhozta, mert a gyerekei a terített asztalnál is mobiloztak. Jelezte a hangos csattogással, hogy a technika, helyett az emberi együttlét fontosabb:) Kata