Szeretem a nőket. Úgy, ahogy vannak. A legkisebbtől, aki még csak felsírt, a legvénebbig, aki már menni se tud, és egyetlen fogával immár enni se. A termékeny korúak pedig lenyűgöznek. Szeretem az izgalmas bizsergést, ami átjár a közelükben, ahogyan finoman, vagy keményebben eljátszunk egymással. Vágyom az intim közösségre eggyel, egyetleneggyel.  És kell a torta egésze. A hab a tetejéről, az édes tészta és krém középről, és a fekete, kemény égettje alulról. Akkor is a magamévá kívánom tenni, ha utána betegen fekszem napokig. Szeretném tudni, mi van a nő lelkében, szeretném elhordozni, mi van a nő lelkében, szeretnék rácsodálkozni, mi van a nő lelkében! Finoman gyógyszert sóhajtani rá, ha éppen az kell. Vagy megcsiklandozni. Vagy megsimogatni. Vagy lágyan megcsókolni.

Boldogabb nőket szeretnék magam körül látni. Nem mert jó vagyok, hanem mert ez az érdekem. Boldogabb nők = (hosszabb távon) boldogabb férfiak. És persze ez fordítva is igaz.