Címke: Apa

Segítsetek!!!

help2Segítsetek, mert megnyomorítják a kislányomat! Segítsetek, mert most, ezekben a percekben is mérgezik a lelkét és egyre kisebb az esélye, hogy egészséges ember maradjon! Segítsetek ti, Kedves Ismeretlenek, mert rajtatok kívül már nincs reményem.

Mivel a saját történetemet írom, nem tudok más lenni, mint elfogult – ezért próbálok csak a tényekre szorítkozni. Az igazság az, hogy nagyon elszúrtam a dolgokat. Gyereket csináltam egy nőnek, akinek nem kellett volna. Panka alig fél éves volt, amikor az anyja, Veronika bejelentette, hogy nincs helyem az életében. Nem volt kérdéses, hogy egy csecsemőnek az anyja mellett van a helye, így jobb híján elfogadtam a hétvégi apuka szerepet. És ekkor követtem el életem legnagyobb hibáját.

Hittem ugyanis abban, hogy szétvált szülőként is lehet együttműködni a közös gyerek érdekében, sőt, talán még barátok is maradhatunk volt párommal. Ő legalábbis ezt mondta. Veronika arról is meggyőzött, hogy felesleges papírt írni a gyermek elhelyezéséről, hiszen úgyis ketten gondoskodunk majd róla, és – mivel ugye barátok vagyunk – nyilván mindent meg tudunk majd beszélni. Istenem, mekkora hülye voltam!

Négy évig jártam hozzájuk. Tartásdíjat, havi 40 ezret – mivel ugye barátok voltunk – papír nélkül is fizettem, és mindig teli kosárral érkeztem. Amikor együtt voltunk hármasban, szinte olyanok voltunk, mint egy normális család, közös ebéd, közös programok. Az idill akkor kezdett szétoszlani, amikor el akartam vinni Pankát egy apa-lánya programra. Veronika mindenféle kifogásokkal élt. Soha nem hagyta, hogy kettesben legyek a lányommal. De nem csak nekem, édesanyámnak és nővéremnek sem. A kert végéig sem. Ezen a ponton szólalt meg a vészcsengő a fejemben – és itt vette kezdetét a mai napig tartó vesszőfutásom.

Közöltem Veronikával, hogy itt az ideje, hogy írásban is lefektessük a gyermekelhelyezésről szóló megállapodásunkat – „persze, megbeszéljük, hiszen barátok vagyunk”, majd fogta Pankát és „eltűnt a föld színéről”! A szó szoros értelmében. A házuk üresen állt, a telefonja kikapcsolva. E-mailben annyit írt, hogy Panka a szorongás összes tünetét produkálja, és nem találkozhatok vele. Kétségbeesetten rohangáltam egyik hatóságtól a másikhoz, de az illetékesek mindenhol közölték, hogy ők nem illetékesek. Hónapokig tartott, mire a nyomukra bukkantam.

Amikor több hónapos kétségbeesett kutatás után végre megpillantottam a kislányomat, nem tudtam gondolkodni. Hála az Istennek, még megismert, és örült nekem! Magamhoz szorítottam, és beültem vele az autómba. Csak vele lenni akartam. Ja, igen, fontos körülmény, hogy mikor Pankát az ölembe vettem, az öt éves gyerek egyedül volt az utcán. Veronika csak akkor került elő, amikor már az autóban ültünk.

Őrjöngve esett nekem. Ütött, ahol csak ért, én meg próbáltam védekezni, miközben Pankát a karomban tartottam. Sérülések, igaz, nem komolyak, csak rajtam keletkeztek. A testemmel védtem Pankát. Tehát ő ütött, én meg álltam. De ennek ellenére a kiérkező rendőrök engem vittek be a fogdába. Veronika meg feljelentett, hogy megtámadtam.

Akkor tudtam meg, hogy már feljelentett zaklatásért is, mert e-mailben könyörögtem, hogy találkozhassak a lányommal, de gyanúba kevert betörésben is, mert az üresen hagyott házát valaki feltörte.
Ilyen előzmények után került az ügyünk bíróság elé. Veronika majd sírva magyarázta a bírónőnek, hogy én egy kiszámíthatatlan, gonosz bántalmazó vagyok, aki folyamatosan fenyegeti őt, és aki miatt hónapok óta kénytelen menekülni. A tisztelt bíróság pedig természetesen „megette” a történetét, annak ellenére, hogy a bizonyítékok, a szakvélemények, mind az én álláspontomat igazolják, és kizárt engem a lányom életéből. Az sem érdekelte, hogy a rendőrség időközben lezárta a nyomozást az incidens ügyében. A szemtanúk vallomása alapján – merthogy jó sokan látták, amint Veronika ütlegel engem – egyértelműen megállapították, hogy én semmit sem csináltam.

Most jönne az a rész, amikor le kellene írnom, hogy valójában nem vagyok sem bántalmazó, sem gonosztevő, sohasem bántottam sem a volt páromat, sem a gyerekemet. De hát ki hinne nekem! A bíróság biztosan nem. Majdnem két éve tart a per, egy halomnyi szakértői vélemény készült, amelyek kivétel nélkül engem igazolnak, de úgy látszik, ez semmit sem jelent.

Az első pszichológus szakértő leírja, hogy anyuka parazita életmódot folytat és egy gyermekkori traumát él újra „menekülése” során, a cselekvése nem adekvát, nem reális. Tehát, egy gyermekkori rémálomban él. Engem ugyanakkor alkalmasnak talált a gyerek nevelésére, sőt, egész szépeket írt rólam. A kislányomról, Pankáról leírja, hogy aggodalmas, az anyja jelenlétében zárkózott és a szeparációs szorongás jeleit mutatja.

A második szakértő már nem fogalmaz ilyen sarkosan, de az ő szakvéleményében is benne van, hogy az anyukának bizony vannak személyiségfejlődési problémái. Igaz, ez a szakértő engem sem tart igazán kiegyensúlyozott embernek – de hát senki sem tökéletes. A lényeg, hogy még ez a szakvélemény is azzal zárul, hogy alapvetően alkalmas vagyok a gyerek nevelésére és kifejezetten javasolja, hogy több időt töltsünk együtt.

A per majd két éve alatt havonta kétszer egy órát, felügyelet mellett, találkozhattam a kislányommal, és bár a körülmények szörnyűek, mégis ezek a legboldogabb óráim. Panka kezdetben zárkózott volt. De hát milyen is lett volna, mikor előtte nyolc hónapig nem engedte az anyja, hogy találkozzon velem! Öt éves volt, könyörgöm! Alig emlékezett rám. Ehhez képest ma már ott tartunk, hogy a gyermekjólléti szolgálat munkatársai egyöntetűen javasolják, hogy töltsünk együtt minél több időt, mivel az láthatóan jót tesz a gyereknek.

Találkozásaink alatt képet kaphattam arról, hogy bánik a kislányommal az anyja. Meg kellett tanulnia, hogy apa gonosz és hazudik, ha apa egyszer elviszi, akkor soha többé nem láthatja az anyját (elképzelnem is félelmetes, hogy mit okoz ez a kép a lányom lelkében, akinek egyébként is beteges, szorongásokkal telitett kapcsolata van az anyjával). Ha apával kitalál egy játékot, azt tilos otthon játszani.

bírónőMindezek tények, ám a bíróságot teljes mértékben hidegen hagyták. A tisztelt bírónő továbbra is kizár a lányom életéből és a nagy valószínűséggel pszichopata anyja karmai között hagyja. Ja igen, mert hogy az anyáról időközben egy MMPI teszt, amely a pszichopata hajlamokat is méri, kimutatta, hogy a maximális 78 pontból 72-őt produkál és a személyisége teljes karakterisztikája egy pszichopata bűnözőé. De a bíróságot ez sem érdekelte.

Ráadásul Veronika szemmel láthatóan is egyre rosszabbul néz ki. De hiába kértem a bíróságot, hogy rendelje el az anya drog tesztjét, erre sem volt hajlandó. Pedig Veronika korábban igazolhatóan heroin függő volt – és sok jel mutat arra, hogy visszatért a régi szenvedélyéhez.

A per most, legalábbis első fokon, a végéhez közeledik. A bíróság igyekszik belém fojtani a szót, eddig mintegy másfél órát beszélhettem, Veronika meghallgatása másfél évet tartott. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy Madarasné Molnár Gizella bírónő (II-III., Bíróság) végleg ki fog zárni a kislányom életéből és ott hagyja egy pszichopata karmaiban, aki tönkre fogja őt tenni.

Apa álma

apa álmaHajnalban ébredtem, mikor még a nap is csak az első sugaraival cirógatta a világot, mint egy szülő teszi óvón a gyermekével.

Még éreztem az álmom ízét, minden részlete bennem volt… Így rögvest papírra” vetettem…   

És most megosztom Veled…

 

Friss volt még a reggel. De a nap már melegen ragyogott a házak felett.

Kertvárosban sétáltam a járdán. Pár perce szálltam le a buszról.

Szeretek busszal közlekedni. Lehet közben a várost, az utcákat nézni. Vagy olvasni.

Takaros házak sorakoztak a járda mentén. Megérkeztem fiam és felesége házához. Egy téglalap alapú ház, a telek közepén, nagy ablakokkal, melyből sok volt mindegyik falon.

 

Már bent voltam a ház előszobájában, mely egy „T” – re hasonlított. Tágas folyosón álltam.

Dávid fiam engedett be. Magas (édesanyjától örökölte), sportos alkatú, hordó mellkasú fiatalember lett a fiamból, aki mégis mindig az én kisfiam lesz… Még így a harmincas évei elején is.

– Köszi apa, hogy eljöttél vigyázni a lányokra.

– Ez természetes fiam – válaszoltam.

– A lányok még alszanak. Lassan ébredeznek. Az előbb néztem őket.

– Rendben fiam. Addig majd iszom egy kávét, ha lehet.

– Persze – mosolygott Dávid. – Válassz kedvedre! – Mindketten nagy kávéfogyasztók vagyunk.

– A hűtőben találsz minden földi jót, mint mindig.

– Ok, fiam!

– Tejbedarát készítesz a lányoknak reggelire?

– Nagyjából: pont – mondtam félmosollyal a szám sarkában.

– Mindig szerettem a tejbedarádat. Amit gyermekkoromban főztél nekünk… Apa, ne sok kakaóval!

– Rendben van, akkor csak a fél dobozzal esszük meg.

Mosolyogtunk mindketten.

– Apa, ne engedd nekik, hogy sok édességet egyenek a lányok!

– Rendben fiam, csak módjával, hisz ismersz.

– Ezért szólók, apa – újabb mosoly…

 

 

Eddig tartott az álmom. Ízlelgettem még. Megformáltam minden szavát, hogy örökre bennem maradjon.

Olyan valós volt. Még feküdtem a hátamon, az ágyban.

Gyerekszobában ott szuszogott a három éves Dávid fiam. Remélem, megadatik, hogy az álmom megelevenedjen, s valósággá váljon, vagy harminc év múlva.

Még pillanatokig lazultam, majd kikászálódtam az ágyból, hogy tejbedarát készítsek…

 

 város

Toplak Béla

 

 

A Felelősség Embere (Locke)

locke2013-as film a Locke. Címét a főhőséről kapta, John Locke – ról . (Tom Hardy játsza.) Remek lélektani film. Tom Hardy az egyetlen látható szereplője a filmnek, ami egy autóban játszódik, miközben ő maximális sebességgel hajt, hogy helyrehozzon egy hibát, amit pillanatnyi gyengeségében követett el, ám elég ahhoz, hogy romba döntse az életét.

Javaslom, először nézd meg, aztán olvasd el ezt az értelmezés-újramesélést! Én ugyanis mindent elmesélek újra, hátha rá tudom irányítani a figyelmed olyanra, ami ott volt ebben a nagyszerű tanmesében, csak nem vetted észre. (Igen, ez kicsit olyan, mint mikor a marhák a legelőn átkérődzik a már lenyelt ételt, hogy a még bennmaradt tápanyagot is hasznosítani tudja a szervezetük. Szóval, ha lenyelted a falatot: együtt átkérődzük.) Én itt láttam.

John olyan fiúként nőtt fel, aki egyet tanult meg: NEM SZÁMÍTHAT AZ APJÁRA. Nem volt ott, mikor megszületett, nem kapott nevet tőle, és hosszú ideig nem tudta ki ő. Elmenekült a családalapítás felelőssége alól.

Aztán megjelent, és alkohol és drogfüggőként szinte csak gondot és nehézséget jelentett  családjának. Mikor végül örömmel és büszkén bejelentette az övéinek, a már felnőtt fiának, hogy tiszta és nem függő többé, John szíve szerint megölte volna. Mert egész gyerekkorából hiányzott, az apja gyakorlatilag csak önmagával törődött. Előbb a mámorral, hogy elviselje az életet, aminek nem tudott megfelelni, az önmaga elől való meneküléssel, majd (egy fokkal jobb) a problémáival, és mire bevégezhette volna a fia nevelését, és átadhatta volna az Életnek – mint ifjú sast, amely innentől saját fészket épít, és a világot teszi jobbá – nos erre az időre vált egyáltalán alkalmassá rá, hogy  elkezdje az egészet. A rengeteg meg nem kapott törődés, a szégyenkezés a többiek előtt apja állapota miatt, és anyja plusz terheiben való osztozás fájdalma tört elő megjavult apjával szemben Johnban. De addigra a nehézségek már rég acélos emberré nevelték, így apja iránti engesztelhetetlen fájdalommal, de fegyelmezetten kilépett a világba, és elkezdte élni a saját életét.

Családos ember lett, szerető feleséggel, két csodás sráccal; kiváló építési szakember és jól boldogult az életben. Néha  persze kiküldetésre küldték, ilyenkor meg kellett küzdenie a magánnyal, de nem volt gond – míg egyszer három hónapig nem látta az övéit. Itt is minden a szokott módon zajlott, talán tévézéssel, kis sörözéssel enyhítette az egyedüllétet, ám az utolsó nap mindent megváltoztatott.

Ünnepeltek. Persze, természetes, végeztek, jól dolgoztak, van minek örülni. És Bethan, a 40 felett járó asszisztensnő, mikor mindketten be voltak csiccsentve, őszintén beszélt neki a magányról, a vágyról, hogy férfi érintse, és John is régen érezte a női gyengédséget: lefeküdtek egymással.

Generációs örökség? A pszichológiai evolúció apja meg nem oldott életét rajta kérte számon? Isten torolta meg a bűnt harmad és negyedíziglen? Bethanban élet fogant.

Mivel a hétköznapi élete haladt, mivel nem volt viszonya a nővel, csak tudta, hogy valahol messze gyereke növekszik, John nem tudta rászánni magát, hogy tisztázza a helyzetet a feleségével. Élete legnagyobb megbízása köszöntött közben be, egy elképesztően hatalmas épületalap elkészítése. És a gigászi munka előestéjén váratlanul, idő előtt megindul a szülés. Bár John nem tudja pontosan, min kell keresztülmennie, de nyomban elindul Londonba, kb. két órás útra, mert az ő gyereke nem élheti meg azt, amit ő: hogy az apja nincs vele, mikor felsír. John tudja mi a felelősség, és mi az Élet.

locke3Az út mozgalmas: családjával kell közölnie a valóságot, noha Katherine, a felesége kolbászokat sütött, felvette végre a kedvenc csapatuk pólóját, a fiúk várják őt haza, és egy izgalmas meccset akartak négyen, együtt végigszurkolni.  Ám John ígérete ellenére nem mehet hozzájuk. Aztán a főnöke kiborul, a művelet iszonyú nagy felelősség, negyedórás hiba millió fontos károkat okoz, egy teljes leállás százmilliókba kerül. Kirúgja Johnt. John mégis mindent igyekszik kézben tartani, nem hagyja cserben azokat, akik végig számítottak rá, noha ők most cseppnyi megértéssel sincsenek felé. Elképesztő koncentrációval vezet a megengedett maximális tempóban, küzd a felmerülő építkezési akadályokkal (nem megfelelő betont akarnak szállítani, az útlezárásokkal gond van, éjjel általában senki sem dolgozik már, tehát nehéz bármihez segítséget találnia, és az egyik zsalut rosszul szerelték össze, nem tartaná meg a ráömlő betont, stb.) valamint próbál feleségének segíteni, amikor az küzd a ténnyel, hogy szeretett férje, akibe a bizalmát fektette, megcsalta, és gyereke lesz egy idegen nőtől.

És Johnnak a kapcsolatában nehezebb helytállni. A helyzet nem oldható meg puszta logikával és tettrekészséggel. Érzelmek, szenvedélyek lángolnak fel, és szoknak meg vannak a saját törvényeik. Nem mindig racionális törvényeik. Pl. amikor az útlezárásokért felelős önkormányzati ember telefonszámát keresteti John az egyik fiával, édesanyja rajtakapja a fiút. Ő egészen másnak a telefonszámát gyanítja, és kétségbeesik az érzéstől, hogy a férje nem pusztán „félredugott”, hanem másba szerelmes. Egy ilyen helyzetben arra a kérdésre, hogy „John, még mindig azt állítod, hogy szükséged van annak a Cilliersnek a számára?” (Magyarul: „Tehát, John: őt vagy engem szeretsz?”) adott színtiszta, őszinte válasz: „Igen” egy házasságot dönthet romba.

locke4Telefonhívás telefonhívás után, a gyermeke édesanyjával is beszélnie kell, tartani benne a lelket, hisz annak a nőnek is nagy szüksége van rá, ráadásul a köldökzsinór folytja a babát, császározni kell, és rá kell vennie Bethant, hogy noha másképp akarták, egyedül nézzen szembe a gyerek világra jöttével, mert ez a gyerek érdeke. Közben végig vitázik a magában hordott apaképpel, szíve minden keserűségét és gyűlöletét kiönti, és kijelenti: „Én helyrehozom, amit te nem tettél meg. Ismét jelenteni fog az a név, hogy „Locke”, valamit.”

Végül az építkezésen minden rendbe kerül, viszont Johnt kiteszi otthonról a felesége. Mélyen megbántott önérzete, megalázottsága maga alá temeti. Mentségére legyen mondva, olyanokkal beszéli meg helyzetét, akik a „vegyél revansot”, ill. „üss vissza, hisz te kaptad az első pofont, ez kijár neked” elterjedt elvét követik. A „legyen fontosabb az önérzeted a családodnál” tanács betalál. John, miután közli vele a felesége, hogy esélyt sem ad neki bármit helyrehozni, elveszti  a kontrollt. Nem tombol, nem tesz őrültséget. locke2Percekig apátiába esik. Problémamegoldó módszerei érzelmi ügyekben csődöt mondanak, de 90 km/óránál, négy – öt fronton küzdve nem is lehet alkalmazni olyan eszközöket, amely mély sebek és egy összetört szív helyreállítására alkalmasak. Pl. nincs neki most az, ami nagyon kell: idő és erő nyitott szívvel meghallgatni, elfogadni, a fájdalommal és keserű haraggal teli körítésből a mélyben húzódó lényegre fókuszálni. Amúgy is kérdéses, ilyen pszichológiai eszközökhöz mennyire ért egy intelligens, jó lelkű, de rendkívül gyakorlatias ember.

Végül visszatér a valódi világba. Addig csörgetik telefonon, míg ismét fókuszálni tud, és  megint kézbe veszi addigi élete elvarratlan szálait. Melyek közül egyet sem akart elszakítani.

Megérkezik: London külvárosában éri utol két hívás. Az egyik fia hívja a takaró alól, és biztatja az apját, hogy noha most minden rossz, de remek tervük van: mindent felvettek a meccsről videóra, és majd másnap úgy tesznek, mintha semmiről nem tudnának semmit, és Anya süt kolbászokat, és végignézi velük, és örülni fog. Ugyanis egész végig a wc-ben volt, utána meg tányérokat tört össze a konyhában, de majd Apa hazajön, és minden jó lesz megint. John szemét ekkor lepik el először igazán könnyek. Az ő ártatlan, tudatlan és bízó fiai!

Aztán Bethan hívja, és John a megszületett, új, kis Locke sírását hallja a telefonban. A remény és jövő hangját. Bármi is lesz vele, ez a kis ember élni fog, és tudni fogja, ki az apja.

Továbbhajt a kórház felé, otthon, család és munka nélkül. De nem engedte ki a kezéből, hogy Apa, aki felelős a gyermekéért, még ha az édesanyját gyakorlatilag nem is ismeri.

;-)

Zoli

Jól eltalált korüzenet

A reklám része persze megint felejtős, hacsak valakinek nem pont erre a szolgáltatásra van szüksége. Akkor hajrá! Az egész kép neki szól. Nekünk többieknek a szavanna, és oroszlánpapa a kölykével. Erő és gyengédség. Férfias kisugárzás, és lágyulni tudó, megértő szív. Nekünk szól. ;-)

Fénykép0226

Amatőr kép, elnézést a képélességért.

;-)

Zoli

Apám regénye 2. rész – Talita.hu – ról átvéve

2014. május 10. szombat, 08:13 | Írta: Farkaslaki Ábel

apafia6
– Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.

– Itt! – kiáltottam vissza. – Apa! Apa!

 

 

 

Amikor már formálni tudtam a szavakat, apám mindenféle mondásra tanított, amiknek a tartalmát nemigen értettem eleinte, de azt igen, hogy valami vidám dolog lehet, mert mindenki nagyon örül, ha mondom. Sokszor megkérdezte például tőlem:
– Apa hogy vigyáz rád, kisfiam? – amire a helyes válasz az volt, hogy: – Mint a hímes tojásra.
Eleinte még nehezen ment kimondani a bonyolult szavakat, aztán egyre könnyebb.

Ugyanakkor anyám mást tanított nekem:
– Mije vagy anyának, kisfiam? – Anya kérdésére a válasz a következő volt: – Anya tündér babája – amire apám elkezdett nevetgélni, csak úgy magában, döcögve:
– Tündér? Hmm! Talán ha alszik. Szerintem egyébként inkább zsivány! Baba? Hol van már az a baba, akit az édesanyja szoptatott? Ahol a tavalyi hó, fiam! Legényke, igazi zsivány kis legény az én fiam! Most még kicsi, de majd megnő, és akkor aztán jaj a lányoknak! Nézzétek csak meg! Már most is leveszi a lábáról a nőszemélyeket!
Én is hamar megtanultam, hogy ha apám kérdezte, akkor egészen mást mondtam:
– Mi vagy te, kisfiam?
– Zsivány legény!

Apám gyakran reggelizett pirítós kenyeret. Vajat vagy margarint kent rá, és minden falatra rátett egy kicsi kanálnyi lekvárt, a saját készítésű fajtából. Amikor láttam, odaszaladtam hozzá. Ő feltett az etetőszékembe, tányért vett elő, és a kenyérből kis kockákat vágott:
– Ezek itt a katonák, kisfiam. A katonákat betesszük a szájadba, jó?
Nem válaszoltam, mert tele lett a szám a pirítóssal, a vajjal és a lekvárral. A finom házi ízvilág az otthon sütött kenyérrel varázslatos volt. Rögtön meg is tanultam a szót: – Vakká, vakká… – és gyakran mondogattam a felnőtteknek, ha megéheztem, és apám lekváros katonáira vágytam.

Ha elestem, apám az ölébe vett:
– Na, gyere csak, kisfiam, mi is történt? Mi ketten, férfiak jól megbeszéljük a dolgokat, rendben? – és ennyi vigasztalás után legtöbbször már nem volt semmi bajom. Néha azonban mégis jobban fájt valami. – Gyere kisfiam, mondok rá egy varázsigét… – és a Móra könyvből tanult igét olvasta rá a fájó végtagra, igéző, kimért, mély hangján:
– Nyúlmáj, kutyaháj, majd meggyógyul, ha nem fáj! Hukkk! – és az utolsó hangulatszóra szorosan magához ölelt, ami minden esetben elég volt ahhoz, hogy tényleg semmi se fájjon.

Egyszer tetőfedők jártak felénk. Felállították a hosszú létrát, úgy másztak fel a tetőre. Az egész nagyon érdekes, ismeretlen érzést keltett bennem. Milyen is lehet a világ onnan, magasból? Igaz-e, hogy onnan minden más? Igaz-e, hogy a magasból a lenti dolgok már csupa lényegtelen részletek? Igaz-e, hogy a magasból a dolgok legbelső lényegét is meg lehet érteni? Körülnéztem, és gyorsan döntöttem. Az otthagyott létrán gyorsan felmásztam, a tető széle talán 3-4 méteres magasságába, és azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan legyen tovább. A tetőn járó emberek olyan pillekönnyen mozogtak, mint a legyek a falon, hát miért ne tudnám én is megcsinálni? Törtem a fejem, végül mentő ötletem támadt:
– Apa! Apa! – kiáltottam. Nyilván majd segít, és megmutatja, hogyan is kellene a tetőre mászni.
Apám a ház sarkánál dolgozott, és pár percre kikerültem a látóköréből. Felnézett, letette a szerszámot a kezéből, közelebb jött, és körülnézett:
– Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.
– Itt! – kiáltottam vissza. – Apa! Apa!
Apám felpillantott a létra tetejére, és komolyan megrémült.
– Nem jössz le rögtön? – kérdezte aggodalmasan, de ez már nem is kérdés volt, hanem rövid, tömör utasítás, keményen csattanó parancs. Közelebb húzódott a létra alá, és minden mozdulatomat erősen figyelte. Szépen lemásztam a létráról, apám pedig nagy-nagy örömmel vett a karjaiba, mint mindig. Amikor végül letett, gyorsan elvette onnan a létrát, és lefektette valahová a házfal mellé.

Nagyon szerettem kint, a kertben lenni. Amikor már elértem a kilincset, hamar megtanultam, hogyan nyílik az ajtó, és ha a felnőttek nem figyeltek, kiszöktem a kertbe. Ott aztán jöttem-mentem, nézelődtem, a kezem ügyébe eső dolgokkal én is dolgozni próbáltam, mint az apám szokott. Különösen érdekelt az apám biciklije. Közelebb mentem hozzá, vágyakozó szemekkel néztem, és hamar rájöttem, mire is való. Ráléptem először a pedálra, majd a lánckerékre. Áttettem a lábam a vázon, és ha a vázra ráültem, éppen elértem a kormányt is. Apám először megijedt, amikor észrevett, de aztán odajött. A kormányon egy kerek szerkezetet mutatott meg, ami a belőle kiálló kallantyú megnyomására szép, csilingelő hangot adott.
– Még ne indulj el vele, kisfiam, de ha akarsz, akkor csengethetsz! – mondta. Én pedig csengettem perceken keresztül, megrészegülve a tavaszi napsütéstől, a büszkeségtől, hogy felmászhattam apám biciklijére. Egyszer kicsit ügyetlenebbül másztam fel a biciklire, és rám borult. Először megijedtem, de láttam, hogy semmi baj nincs. Apám odaszaladt, felállította a vasparipát, én pedig a következő pillanatban már a ház másik oldalánál szaladgáltam.

Eléggé hamar megtanultam a testem részeit. Először csak mutogattam a kezem, a lábam, a fejem, aztán már a szavakat is kezdtem formálni.
– Kop-kop! – kopogtatta meg apám a kobakomat. – Mi van a fejedben, kicsi fiam?
Erre persze nem volt könnyű válaszolni, de máris a segítségemre sietett a válasszal:
– Sok-sok ész! – ez van a fejedben, kisfiam. És mit csinálsz az eszeddel, kisfiam?
Erre sem tudtam azonnal a választ, apám azonban most is előzékeny volt:
– Azzal gondolkodsz. – mondd csak utánam, kisfiam!
– Gombolkodsz!
Így aztán apám újabb és újabb bölcsességeket tanítgatott nekem.

apafia5Azon a bizonyos napon mindenki izgatott volt. Ha jól értettem, vendégek jöttek, és a faluházban vendégséget csapnak. Amikor apám elindult, anyám még nem volt kész, és még rám sem adott szebb ruhát. Nem mehettem vele, neki pedig sietnie kellett. Így aztán nélkülem indult el, pedig hej, de hányszor indultunk együtt. Ilyenkor apám megfogta a kezemet, és ketten kiléptünk az udvarra.
– Most pedig elmegyünk! – mondta ilyenkor, és én máris izgatott voltam.
Néha azt mondta: sétálni, vadászni, világgá megyünk, és mindezek nagyon izgalmas célpontoknak tűntek.
– Csak mi ketten, férfiak, de persze visszük magunkkal Anyát is. Jó lesz úgy, kicsi fiam?
Anyám legtöbbször még készülődött, de általában hamar utánunk jött. Én meg bólogattam, hogy jó, jó! Mi baj is érhet vadászat közben, ha Apa meg Anya is velem van?

Aznap azonban Apa előrement, és csak Anyával mentem utána. A faluházban sokan voltak a vendégek, apám nem sokat törődött velem, a vendégekkel beszélgetett, meg régi fekete-fehér képeket mutatott egy nagy kivetítőn. Az előadások után evés következett. Anyám az ölébe vonva megetetett, de utána letett, hogy maga is enni tudjon. Apám nagyon elfoglalt volt, szinte mindegyik vendéghez volt pár szava, másokkal hosszasan is beszélgetett. Evés után pedig sétálni vitte a vendégeket.

Mi, gyerekek az egyik szobába bújtunk be, én voltam a legkisebb. Ott sok gyerekjáték volt, építőkockák, kerekes járművek, plüssállatok. Valaki elindult ki a házból, és én is követtem a nagyobbakat.

Nekilódultam. A többiek a játszótérnek és az ugrálónak futottak, de engem más érdekelt. Egy kőhajításnyira vízfelület csillogott. A nap szikrázva sütött, mintha nyár volna, pedig még csak tavasz eleje volt. Nekem eszembe jutottak a nyári nagy fürdőzések. Anya már csecsemőkoromban is bevitt a vízbe. Aztán Apának adott, aki dobált, úsztatott a vízen, játszott velem addig, míg nem lett mindenem hideg, akkor kimentünk a partra a napon megmelegedni.

Most is hasonló kellemes érzések hullámoztak át rajtam. A part fekete, csúszós anyaga érdekes volt. Először csak leguggoltam. Szétnéztem – senki nem szólt rám, pedig Apa nagyon gyakran haragszik, ha a szabadban magam vagyok. Annak se örült, amikor a vízszűrő árokból a kavicsokat kidobáltam, teli raktam vele a talicskát, és a kert túlsó sarkában borítottam ki. Annak még örült, amikor veteményezés közben megfogtam a kapanyelet, de azért már nagyon haragudott, amikor a frissen vetett magokat kezdtem kikapálni. Pedig mennyire izgalmas volt, mennyire büszke voltam, hogy ilyen erős vagyok, és közben hogy ki is fáradtam! Máskor a gyümölcsfaoltványait vettem kezelésbe. Szépen letekertem róluk a szalagot, és kettészedtem őket. Nem értem, hogy Apa miért haragudott érte annyira.

De most itt semmilyen figyelmeztetés nem hangzott el. Először a kezemet lógattam bele. Kicsit hideg volt, de nem hidegebb, mint amikor Apa a tisztába rakáskor a hideg vízzel a popsimat mossa. Még jobban előre nyújtóztam, hogy elérjek benn a víz színén egy úszkáló falevelet.

Fejjel borultam bele a medencébe. A hideg víz megnyugtatott, lecsöndesített, átjárta a tagjaimat, minden sejtemet. Pillanatok alatt eljutott mindenhová, minden mozgást leállított. Megállt a szívem mozgása is, már nem fájt semmi, már levegőt sem kellett vennem, megálltak a vérsejtecskék is az ereimben.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mire az egyik szomszédunk megtalált. Nagyon megrémült, a parthoz közel voltam, benyúlt értem, és kihúzott a vízből.

Hirtelen nagyon sokan körém gyűltek. Szívmasszázzsal próbálták a szívemet újraindítani, a számba levegőt fúva pedig a légzést segíteni. Hamarosan mentők érkeztek, utána ők folytatták az újraélesztést. Nemsokára apám is megérkezett, és fölém hajolt. A szeme rémült volt, de az arcán valami racionális beletörődés suhant végig. De ez is csak egy pillanat volt, aztán anyámhoz hasonlóan a kezemet fogta és melegítette, és lágy szavakkal szólítgatott.

Az újraélesztés sikertelen volt. Jó másfél órai próbálkozás után a mentők is feladták. Meztelen voltam. Anyám takaróba csomagolt, úgy vitt haza az ölében. Apám szorosan mögötte, mert félt, hogy esetleg elejt, vagy megbotlik. Anyám már korábban is alig állt a lábán, most is támogatni kellett.

Anyám letett gyorsan az ágyra. Most nem vittek be a fürdőbe, mint máskor, hanem kis vatta és papír zsebkendő csomókkal tisztított meg – közben még valami illatos olajat is rám kent, és szépen felöltöztetett. Apám egy csokor orgonát hozott be a kertből, és az ölembe tette. Így üldögéltünk mindannyian egy ágyon – én feküdtem, aztán anyám az ölébe vett. A testvéreim gyertyákat gyújtottak körülöttem.

Pár óra is eltelhetett, mire megérkezett egy nagy fekete autó.

Apám a karjába vett, mint már olyan sokszor. Az egyik karját a fejem alá tette, mint pici csecsemőkoromban, mert magam már nem tudtam tartani. Kihúzta magát, lassú, méltóságteljes léptekkel indult ki az ajtón, anyám belekarolt. Kimentek a ház elé, lementek a lépcsőn. Letett a hordágyra. Anyám mellette állt, valami iszonyatos törés és kín látszott mindkettőjük arcán. Apám arcán a szakáll és a bajusz mögött még egyszer mintha valami halvány mosoly rebbent volna át. Mintha azt mondaná:
– Ne törődj vele, kölyök, ez is csak egy jó móka, aztán majd hamar találkozunk… Mi ketten férfiak, de persze majd Anya is ott lesz.

Aztán behúzták a cipzárt, és nem maradt senki többé velem, akit szerethettem volna. Csak a vas, csak a hideg, csak a sötét.

Csak a halál.

Apám!

eredeti cikk: http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1887:apam-regenye-2&catid=48:gyerek&Itemid=71

Apa! Segíts végre! Ne nyugodj bele! Állj a sarkadra, és végy erőt magadon! Mert – nagyon kellesz!

Kérlek, hallgasd meg először ezt a számot!

Belemagyarázás? Kicsit. Én mégis ezt hallom ki belőle. Aktuális korüzenet? Szerintem igen.

Nem tudom, Ákos adná-e a nevét hozzá, hogy használjam az „Apa” szót, de a többihez talán igen.

„Apa segíts értékes életet élnem! Elegem van belőle, hogy nem mutatsz célt, nem segítesz hőssé válni, hogy a magasabb rendű Élet iránti mély igényemet a bulizás mámorába fojtsam, és úgy tegyek, mintha a teli has, a könnyű szédület, és a lányok mosolya elég lenne. Taníts meg bátornak lenni, és küzdeni igaz ügyekért, és olyan emberekért, akiknek szüksége van férfias erőmre, merész mosolyomra és jó szívemre. Add erőd, hogy felfedezzem a sajátomat, és kockáztassak! Nem pénzért, nem kéjért, nem mások hamis dicséretéért, hanem megbékélésért, vidám szikrákért, melyeket mások szemében keltek, és reményért, amit csak én adhatok. Igazi, Belső Szabadságért!

APA! HŐS AKAROK LENNI! FÉRFI! TANÍTS VÉGRE!”

 

Zoli