Megint csak nem tudományos elemzést fogok végezni. A szokásos élménymegosztás következik, bízva benne, hogy gondolatokat és érzéseket vált ki az ezt olvasóból. Ez a cikk nem szép dolgokról szól! Akik ragaszkodnak hozzá, hogy egy lap mindig szép és harmonikus dolgokról írjon, inkább ne olvassák el!

Két esetet mesélek el. Az elsőben egy anonim férfi emailjéből idézek:  „a feleségem úgy gondolta, hogy bebiztosítja magánterritóriumát: a szobáját, és a lakás összes belső ajtajához tartozó kulcsát elkezdte begyűjteni. Hogy ha kell, magára tudja zárni az ajtót, és egyikünk se tudjon bemenni hozzá. Közben kiabált, jelzőket aggatott rám. Az utolsó kulcsnál úgy gondoltam, nem hagyom. Nem zárhat ki teljesen a szobából. Elvégre a lakás az enyém is, és nem szoktunk csak úgy rátörni. Nagyon megalázottnak éreztem magam, ezért kezdtem az ujjai közül kifeszíteni az utolsó kulcsot. Feleségem sikítozott, a gyerekek sírtak, a szomszédasszony ránk hívta a rendőröket. Olyan zaklatott voltam, amikor ők beléptek, hogy le sem tagadhattam volna a dulakodást. Papír kitöltése, feleségem úgymond jóindulatú volt, nem jelentett fel – arról persze szó sem esett, mi vezetett ide, mennyire megalázott és megbántott engem az asszony. És mennyire tehetetlennek éreztem magam. A rendőrök is jót akartak, figyelmeztettek, legközelebb akár három napra is elzárhatnak, és pénzbüntetést fognak kiróni. (Milyen jó, mert ez az egész családot fogja sújtani.) Beszéljük meg, ha gond van.”

A másik, egy szintén anonimitást kérő olvasótól: „feleségem hazajött, valamit nem úgy talált, ahogy szerette volna, nekiállt dühösködni, és szidalmazni engem. Nem hagytam magam, bár úgy emlékszem, nem szidalmaztam viszont. Erre azért adni szoktam, bizonyos szintre nem vagyok hajlandó lesüllyedni. Végén megfenyegetett, vér fog folyni. (Késsel való bántalmazással már többször megfenyegetett.) Régebben ilyenkor mindig megijedtem, ezt ő észrevéve, teret nyert, és ha máshogy nem, így kiharcolta, amit akart. Ezúttal nem. Végiggondoltam, mit tanultam a bokszleckéken, és magabiztosan azt mondtam: „Jó, de nem fogom hagyni. Ha kell, a kezed töröm el.” Meghátrált. Nem folyt vér, nem lett bántalmazás. Tudom, kemény dolgot mondtam a feleségemnek, de ma rengeteg nő visszaél a közhangulattal, miszerint Családon Belüli Erőszak esetén ők csak áldozatok lehetnek. Mert ha nő üt, az nem számít, hiszen a lovagias férfi úgysem üt vissza. (A feministák az egyenjogúság címén, érdekes módon nem lobbiznak azért, hogy verekedésben is egyenjogúság legyen. Vagyis ha a nő verekszik, a férfi szintén verekedhessen, megvédhesse magát. EZ lenne az egyenjogúság.)

Még valami. Tudom az előzmények után furcsán fog hatni, de szeretem a feleségem.  Egyrészt a hitemben találok erre magyarázatot, számomra Krisztus ÉLŐ valóság, és tényleg újra és újra motivál a szeretetre, szolgálatra, megértésre, megbocsátásra. Másrészt a házasságunk nem csak ilyen epizódokból áll. A kedvesem tud szeretetteljes is lenni. Harmadrészt szentül hiszem, hogy nekünk egymással dolgunk van. A sorsom ezzel a nővel tudom csak beteljesíteni. Ha nem így lenne, más lenne mellettem. Végül van két szép gyerekünk. Az sem mindegy, hogy ők mindkettőnket szeretnek, és mindkettőnkre szükségük van.”

Mit lehet ezekhez a levelekhez hozzáfűzni?

Egyáltalán semmit.

férfi