Persze, mese. Ilyen nincs a valóságban, vagy ha van, nagyon ritka. De mégis, igaz mese, mert rólunk szól, belőlünk mutat fel valamit, ami tényleg ott van. Vagyis hiába mese, mégis igaz.

A kis Antoine már gyermekként a női nem varázsának édes rabságába kerül. A közeli fodrásznő, a telt Madame Cheffer teljesen személye és testi vonzereje rabságába keríti. Semmilyen szexuális nem történik közöttük, mégis a fiú képessé válik arra, amire nagyon kevés férfi: lelki szinten megélni az erotikát. Így számára a különböző ürügyekkel, amúgy indokolatlanul megismételt hajvágások sora (melyeket mindig az anyjára fog), a szeretkezés és lelki kielégülés élményévé válik.

Itt dől el sorsa: visszavonhatatlanul a női nem hódolója és szolgája lesz, amíg csak él. Különösen pedig egyé.

Mathilde ajándékba kapja fodrászüzletét, tehetsége, szerénysége, szorgalma és rejtett erotikus kisugárzása olyan erős hatást gyakorol idős alkalmazójára. De ő valójában királynő, és birodalmában (a férfifodrászatban) nem tűr konkurenciát. Kolléganőit sorra elbocsátja.

A nemes viadal, ahol mindenki vadász, és mindenki zsákmány. Mindenki győzni és mindenki elveszni akar. Csak hát el kell táncolni,végig kell járni.

A körülmények készen állnak, Mathilde is felkészült rá lélekben (bár erről fogalma sincs), így belép életébe örök lovagja, szerelmese, rabszolgája. Akinek ő örök királynője, szerelmese és rabszolganője lesz. Antoine érkezik hajat vágatni, és Mathilde ösztönösen kiveti rá a hálóját, bár meg mernék rá esküdni, hogy ha megkérdezném, csak ennyit válaszolna (teljesen őszintén) „Ó, hát nem is tudom. Valahogy pont ehhez volt kedvem.”

Mert elküldi Antoine-t, egy vendégre hivatkozva, aki nem létezik. Antoine a következő sarokig megy, és onnan figyeli Mathilde -ot, aki fél órán át olvassa kedvenc újságját. Sose hallott róla, hogy Antoine-t az apja arra nevelte: az akadály arra való, hogy fokozza az erődet. Hogy még jobban kívánd, amit akarsz. Mint a gát a folyó útjában: felduzzad mögötte, és annál nagyobb erővel robajlik tova, ha ledöntötte azt. Mathilde úgy tudta ezt, hogy nem tudta. De eszerint cselekedett.

Itt megint mesebeli elem következik, mert Antoine következik a szerelmi sakkban, és ő hozzá illően vadászként lép fel. Becserkészi a vadat: fegyelmezett, békés nyugalommal engedi, hogy kiszolgálják, és hallgatása mögött nincs sértődés. Aztán, mikor a vad megállapodott előtte: lő. A szíve közepébe. Megkéri Mathilde kezét.

A vad megrogy egy pillanatra, aztán továbbsétál. A kasszához lép, látszólag nem hallott semmit, Antoine fizet és úgy viselkedik, mint aki nem mondott semmit. Nem tudhatja mi történt, de ahogy Mathilde-ot vezette az ösztöne, most őt is vezeti az övé. Érzi, hogy talált, ez a vad már többé nem a vadoné. De még várni kell rá.

Három hét múlva megy vissza, eddigre hatnia kellett a kérdésbe rejtett édes méregnek, és torokszorító húsz perc telik el a fodrászatban: két látszólag teljesen közönyös ember végzi a dolgát, egy szó nélkül. Az egyik átadja magát, hogy a másik kiszolgálja, majd átadja a szolgálat ellenértékét: a hajvágás árát. Ekkor derül ki, hogy Mathilde közben meghalt magányos nőnek lenni, és már a férfihoz akar tartozni.

„Ha komolyan mondta az ajánlatát, akkor a válaszom: igen” – rezdül meg a pillája, mert egy pillanatig nagyon sebezhető: sok függ attól, mit mond a férfi. Csakhát ez Antoine-nak már rég nem kérdés. Amint Mathilde elküldte a nemlétező vendég miatt, ő már mindent eldöntött.

Mi jön ezután? Számomra valami elképesztő csoda. A varázslatos hétköznapi pillanatok (Mathilde a kirakaton betűző nap fényében olvassa újságját, miközben férje szerelmesen gyönyörködik benne, Mathilde tudja ezt, és kiélvezi királynői hatalmát – odalép lassan Antoine-hoz, egy újságért lehajol, hogy az belásson a dekoltázsába, miközben egyenesen a férfi szemébe néz. És Antoine szerelmes-megértőn fogadja kedvese lehengerlő hatalmát. Ahogyan finoman visszaél női vonzerejével, elveszi a férfi vágyát, és nem ad érte cserébe semmit. Térdre kényszeríti lovagját.  Dehát mindketten tudják: később lesz ez másként is. Vagy amikor a vendég hajmosása közben Antoine valóban térdre ereszkedik Mathilde mögött, benyúl a szoknyája alá, lehúzza fehér bugyiját, és addig simogatja a combjai között, míg teljesen jó nem lesz a feleségének. Ha van egy kis kamaszvér a férfiben, estig nem mos kezet, és néha megillatozza az ujjait. Aztán visszahúzza a bugyit szerelmére, és az elbocsátja a vendéget (akivel végig kommunikált, ha kissé remegő és mélyebb hangon is, és nagyobb szünetekkel a mondatok közt, mint egyébként.) Dehát a vendég tehet az egészről: ő kezdett el idézni szerelmes versekből, és gyújtotta be a szerelmes házaspárt.

Megdöbbentő volt, hogy rendező illetve a forgatókönyvíró mennyi árnyalatát elő tudta hozni, talán egy egész órán keresztül, vagy még tovább férfi és nő összetartozásának, akik közösen élnek a nő birodalmában: a férfifodrászatban. Ahogy háromnegyed hétkor Antoine azt mondja: bezárunk, (na most ő a főnök, és rabszolganője engedelmeskedik akaratának) és az utolsó vendég talán még látja az esti lámpák fényénél, ahogy a kis asztalon, a nagy fodrásztükör mellett, Antoine felesége mellét csókolja. De ő már egy holnapi vendég, csak még nem tudja.

És persze a halál: nem öregednek meg egymás mellett. Mathilde nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy szublimálja a szexuális energiát, a testéhez, külsejéhez köti azt, így megöli magát, hogy örökre Antoine – é lehessen: az emlékeiben. Fél, hogy elveszti a férfi érdeklődését, női vonzereje odalesz. Odaadja magát neki egy hatalmas vihar elején, a fotelben, gyorsan, épp, csak a bugyiját lehúzva, és belemenekül a viharba, a félelmébe, az örvénylő, áradó vízbe. Búcsúlevelében mindent megírt Antoine-nak, és a férfi magára marad.

A zárókép: egy közel keleti csupa szív férfi jön vendégnek, és Antoine megpróbálja pótolni Matildot, hajat mos, majd táncol (szenvedélye az arab zenére táncolni) vendége ebben szakavatott, segít neki. Majd Antoine leül keresztrejtvényt fejteni, és közli: a fodrásznő mindjárt jön. Az arab férfi hirtelen jóbaráttá válik, noha valójában nem az: együtt vár Antione-nal Mathilde-ra.

Mert a férfi nem engedte el a nőt, és haláláig nem is fogja. Ez a sorsa: örökre a rabszolgájának lenni. Ezen mit sem változtat, hogy Mathilde nem bízott magában, és átmenekült a túlsó partra (valószínű befejezetlen feladatot hagyva hátra. És ennek a szublimáláshoz lehet köze.) Mert Mathilde (is) mélyebbről nő, mint vagina meg mellek, és egy öreg mosoly és kézsimítás, ujjak összefonódása több órás szeretkezéssel érhet fel idős korban, mert mindezek emléke tényleg ott van mögötte.

Antoine csendes szenvedése, ahigy várja többet az életben vissza nem térő feleségét, talán felbátorítja Mathilde-ot, hogy az érzéki nőtől elinduljon a tiszta nő irányába. Hogy elhiggye: van ösvény odaátra, és az erotika örökre a miénk. (Szent József biztos sokszor  megérintette és megölelte a Szűzanyát, holott a melléből talán soha többet nem látott, mint a ruhán átsejlő kontúrt.)

Mert minden átvihető, ami igazán (lényünk legmélyéről) fontos – de meg is kell tenni.

Szerintem az angyaloknak van nemük.

;-)

Zoli