Közszeméremsértés, még viszonylag nyugodt, vonzó módon. Helytelen, de megragad. Részemről a jóindulat jele, hogy ezt tettem ide.
„Férficinkosság”, „Nőerőszakolók”, „A férfi minden nőt szőke nőnek néz”, „A rejtett patriarchátus titkos szabályai” és egyéb vádakat hallunk, tetteikkel pedig odáig mennek, hogy egy femen az egyik tüntetésükön piros bokszkesztyűvel nekiment egy prominens férfinek. Bízhatott benne, hogy nem kap vissza, hiszen nő, ráadásul nyilvánosság előtt, ugye… Melyik férfi merné magára vállalni a nőverő negatív előítéletét, holott ez csak jogos önvédelem lett volna a számára. Hazánkban pl. mind a Katolikus Egyház (pedig ott pl. figyelnek az erkölcsökre) és a Magyar Állam is megengedi. Nőkkel szemben is. Agresszióra nem mentség, hogy az elkövető gyengébb volt.
De engem mégis más érdekel. Mint mentálhigiénés asszisztenst: mi van e mögött? Mi mozgatja pl. egy femen kezét? Mi adj azt a hitet, és erőt, ami odáig vezetett, hogy pl. Kanadában állítólag, ha egy férfi 7 másodpercnél tovább néz egy nőt, szexuális zaklatásért feljelentheti. És persze nem értik, miért vásárolnak az oroszoktól és Kínából feleséget maguknak ezek a férfiak. Mert otthon olyan nőuralom van, hogy megmukkanni nem mernek egy nő jelenlétében. Az utcán! Nem a négy fal között, mint régen, amikor persze tudta mindenki, hogy Kovácséknál anyuka a főnök, és szegény Kovács ahhoz is engedélyt kell, kérjen, hogy pisilni megy este (és jót mosolyogtak rajta, pedig szegény Kovács a saját önérzetén kellett taposson az együttélés érdekében nap mint nap.)
Ezek a nők megvetik saját korlátlan hatalmuk alapjait, és bizony készülhetnek a magányra. Akár a társas magányra: fájdalmas, jéghideg, maró ürességre. Mert gerinctelen, beidomított férfiakkal, bólogató Jánosokkal aligha lesznek hosszú ideig boldogok. Más férfit meg nem tűrnek meg maguk körül. Egy férfi mindig konfliktusokkal is jár. Igaz, nekünk is egy nő. Ez még soha nem volt másként – és jó darabig nem is lesz.
De mi lehet a mélység egy femen tettei mögött?
Hogy nem szeretjük őket, mi férfiak. Nem úgy, ahogy nekik is jó. Nem csak nekik, nekünk is. De mégis, a női igények. Rengetegszer az a sejtésem, hogy egyszerűen ez hiányzik ezeknek a nőknek, néha kislányoknak. A férfias szeretet. Hogy fontosak nekünk, hogy figyelünk rájuk, hogy udvariasak vagyunk velük, hogy nem félünk néha tapintatosan helyrerakni őket, és ami vonzza: van férfias erőnk helyt állni a világban. Ez viszont nem megy, ha nem hierarchikusan gondolkozunk a nőkről. Vagyis kicsit magunk alatt valóknak látjuk őket. És ez nem lenézés, pusztán a tények. Mert kell az ő erőtlenségük a mi erőnkhöz. Amit fizikai erejük, testmagasságuk ki is fejez: ők a gyengébbek, kiszolgáltatottabbak. Szükségük van a védelmünkre. Nem a lelki fojtogatásra, túlzott kötődésre, de az erős támaszra, a vállra, ahol szabad sírni és nem szégyen bevallani, ha valami fáj, a tekintetre, amely szembenéz a kihívásokkal és a dolgos kézre, amely megteszi, amit kell. (Sztereotíp vagyok? Nem érdekel. A legtöbb férfi alapból ezt keresi egy nőben. Később már mást is. De először ezt. A vonzó másik oldal, aki megerősít engem. Erőmben, hasznosságomban, örömömben, fájdalmamban.)
A férfiak kívánságai egyébként sokszor megdöbbentően hasonlóak. Csak mi a nő ölébe szeretjük hajtani a fejünket, ha éppen fáj valami. És mi is örülünk, ha egy nő teszi a dolgát, és otthonunk van és nem lakásunk. Ha a gyerekek és a család egésze elsősorban az ő gondja és csak másodsorban a miénk. Hogy a konfliktusokkal majd szembenézünk mi, de ha nem megy: segítsen! Bátorítson, informáljon, terelgessen. És együttműködve, nem hirtelen a nyakunkba pattanva: „Na, ezt a szamarat most jól meglovagolom” csatakiáltással. Bár ezek általánosságok, az igazi, konkrét megoldások mindig személyes szinten dőlnek el.
Pl. Ismerek katolikus házaspárt, ahol a nadrágot a nő hordja, de szeretettel és megértéssel teszi, és a férfinek semmi kifogása ellenne. Igaz egy alacsony, vékony, bizonytalankodó emberke, de szintén nagyon jószívű férfi. A felesége is alacsony, de teli van spiritusszal és okosan bízik a sebezhetőségében.
Ellen lehet vetni: de Zoli, a feministák a brutális férfierőszak ellen emelnek szót, a nők érzelmi és testi kizsigerelése ellen. Te másról beszélsz. Szerintem nem teljesen. Egyszerűen ahol a társadalom toleráns a szélsőséges magatartásformák iránt, hallgatólagosan abban a meggyőződésben él „hogy az erősebb kutya baszik” és az erősebb kutya általában a férfi, ott persze, hogy az egyén a visszatartó erő hiányában elképesztő dolgokra képes. Csak hogy újra és újra győzzön, érezze, hogy ő az erősebb, hogy Férfi. (Bár a nyugati és a mi nyugatiasuló társadalmunkban éppen a szélsőséges viselkedésű nők kerülnek ilyen helyzetbe, és mivel ribancosodnak is, (vagy erőszaktól függetlenül „csak” simán ribancosodnak: sok pornót láttam, és eddig mindegyikbe találtak női szereplőket is) sok férfi áll mögéjük, hogy legalább ribanckodásuk „illatát” érezze. És élvezze. Bizony egy férfihez nem csak a gyomrán keresztül vezet az út.)
Ebben a korban már nagyjából feleség is lehet egy lány Indiában.
De vissza a terrorista férfire: mindeközben az asszonykája már ezer igényét kielégíti, lassan minden az ő vállát nyomja, de a győzelem íze hiányzik a férfinek – hát még mélyebb szintre megy, még jobban eldurvul, még egy kis plusz lelki erőt csikar ki. És a környezete támogatja, mert talán felszisszen, de alapvetően cinikus és gyáva, sőt talán rosszindulatú is (még nők is – nekem nehéz volt, neki miért ne legyen az (szomszédasszony, vagy az anyós, vagy éppen a vérszerinti anya időnként) és a személy, a gyengébb tényleg ott áll kiszolgáltatottan. Az Istenen kívül nincs támasza. Akiben meg általában nem tud hinni. És az Isten is ezer csalafinta módszert kénytelen kitalálni, hogy valahogy erőhöz juttassa, és a reményt segítsen megőrizni a szívében. Végig India járt az eszemben, miközben ezt a bekezdést írtam. Nem keresztény ország pl. És néha megdöbbentő hírek pattannak ki.
A mai keresztény nyugat viszont: szerintem femenjeink gyávák. A tűzvonalba nem mernek menni, inkább az agyonjuhászított nyugati férfiakat gyötrik tovább, és teszik azt itt, amit ott keleten kéne. De hát ott nem úgy van. Simán eltűnhetnek egy éjjel, hogy átvágott torokkal kerüljenek elő egy sikátorból. Vértanúság nélkül nem megy. A szüfrazsettek képesek voltak rá. Mai utódaik már egyre inkább csak a gátját vesztett bestia képét veszik fel. És normálisabb társaik hallgatásukkal cinkosok. Bizony erősítik őket ostobaságaikban. Igaz mi, férfiak is, ha tovább hallgatunk. Mert azért ez a mi ügyünk is.
S eközben az átlag magyar nő, úgy látom, nem nagyon érti. Ő ugyanis még mindig nem tekint ellenségnek minket: férfiakat. Persze vannak ostoba férfiak, de ők tudják, hogy ostoba nők is. Gyanítják, hogy sokszor (bár nem mindig) ha a nő „kap”, abban picit azért ő is benne van. És nem rivalizálnak (legalábbis vidéken) a férfiakkal. Itt egy férfi lehet férfi. Nem kell udvariasan hajlongania felesége férfias területen megszerzett sikerei előtt, vagyis saját töketlenségének bizonyítékát újra és újra elismerni. Miközben az ő férfias sikereit ki ismeri el? Az olyan természetes, igaz, azért nem kell megküzdenie? Ja. Mint tudjuk, az Élet mindent az ölünkbe pottyant; Isten meg tiszta Irgalom, benne a teljesítményre ösztönzésnek és a kihívásoknak nyoma sincs. És az értékelésnek sem. No komment.
Csupán hangulatkeltő illusztráció
Gichin Funakoshi (Shotokan karate alapítója) nagyon szerette a feleségét és őszintén tisztelte. Pedig az asszony ügyesen karatézott, maga a férj dicséri őt az „Életem és a karate do” című könyvében. De azt nem írja oda, hogy az asszony mindig a követője volt, és ő mindig az instruktora. Soha a közelébe nem ért mesterének tudás terén, és férje dominanciáját soha nem kérdőjelezte meg annak szenvedélyes szív ügyében. Igaz nem is lett volna képes. Ha tehetsége volt is, a nyilvánosságot feláldozta a család és egyéb kötelességek oltárán, a férjét pedig megajándékozta azzal, hogy partnere és segítőtársa volt abban, amiben ő őszintén hitt, és életének tengelyévé tett. Igaz, amikor Funakoshi mester Tokióba költözött, nem vitázott azon, hogy a felesége otthon marad ősei lakhelyén. Hogy most nem követi őt az asszony. Mert ismerte és szerette a feleségét, és tudta, mennyit jelent neki az ősi föld szeretete. Évekig éltek levelezve egymással.
Végül az egész már nem is arról szól, hogy ki a férfi és ki a nő, és ki a domináns. Hanem hogy ismerlek, szeretlek, te is engem, és mi a jó neked, nekem, nekünk.
;-)
Zoli
A Femen életerős, elszánt és cselekszik. Úgy tűnik, beelőzött minket: még népszerű is. Ezért javaslom: ne gyorsítsunk, üssünk vissza azonnal, és „rántsuk le a leplet”, hanem álljunk meg, és mérjük fel először a terepet! Mi van, hol tartunk, ki ez az új versenyző?
