Címke: Férfi

Forduljunk egymás felé, Nők és Férfiak! (Bob Gass: Mai Ige)

Törődj azokkal, akik Istennek fontosak!
„Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…” (Jakab 1:27)

Miriam Neff mondja: „Amikor a férjem, Bob elment a mennybe… az élet megváltozott: a naptáram, a csekkfüzetem… a hűtőm tartalma, és a gyermekeim tekintete, amikor ünnepeken beléptek az ajtón. Otthonom rendetlenebb, ritkán festem ki magam… és sok más változás is van, olyan személyes, amit nem lehet másokkal megosztani. Az egyedüllét és a magány szavak nem tudják eléggé kifejezni mindezt… Mi, özvegyek annyi olyat tapasztalunk, ami most először történik életükben, hogy már nem is számoljuk… Özvegyként megtanultam, hogy mindannyian változunk. És a legtöbb változás jó. Betöltődünk hittel, mert másképp nem is tudnánk szembenézni az előttünk álló nappal. Megerősödünk, mert nincs más választásunk. Együtt érzőek leszünk, mert a mi szívünk is megtört.” Tény, hogy a férjüket elvesztett asszonyok elveszítik barátaik 75%-át, 60%-uknál előjönnek különféle betegségek, egyharmaduk depressziós lesz egy évvel később, és a legtöbben pénzügyi nehézségekkel néznek szembe. Ahogy egy lelkipásztor mondta: „Az özvegyek az első padokból a hátsó padokba költöznek, aztán az ajtón kívülre. Azelőtt szolgáltak és énekeltek az énekkarban, most magukban zokognak csendesen.” Istennek annyira fontosak az özvegyek, hogy több mint százszor említi őket a Szentírásban. Ő az „özvegyek védője” (Zsoltárok 68:6), „támogatja az árvát és az özvegyet” (Zsoltárok 146:9). Jakab azt mondja: „Tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…” (Jakab 1:27). Miriam Neff hozzáteszi: „Senki sem tud úgy vigasztalni egy özvegyet, mint egy másik özvegy… amikor látjuk, hogy egy másik nő átéli ugyanezt… vigasztalni akarjuk… Míg az anyagi támogatásra és segítségre való rászorultság közismert… a kötődésre vágyás éppolyan égető szükség… tudnunk kell, hogy elérhető barátaink vannak.”

Zoli:

Az én kérdésem ez: fontosak vagyunk, mi férfiak a nőknek? Feleségeinknek, élettársainknak? Magam is tudok olyan asszonyról, aki elveszítette a férjét, és pszichésen belebetegedett. Másfél év alatt hozták ki a betegségéből terápiával.

Tehát:

a) nők és asszonyok! Ne engedjétek, hogy elvadítsanak tőletek megkergült nőtársaitok és férfi támogatóik! Engedjetek férfinak lenni! És segítsetek Férfivá válni! Már megjelent az a férfi mozgalom, (MGTOWN ha jól emlékszem, a neve) amely tudatosan hátat fordít a nőknek a sok minket ért támadás miatt! Mutassátok időnként ki, hogy értékeltek, hogy Férfiként bántok velünk, és számítunk!

b) férfiak! Helyt kell állni a nők mellett, és a gyermekek mellett! Rengeteg minden van, amit igazán mi, és sok, amit csak mi tudunk megtanítani fiainknak és lányainknak. És valahol mi tesszük a nőket Nő-vé! De ehhez szilárdnak kell lenni, lélekben, és nagylelkűen adni, időt, figyelmet, munkát! És meg kell tanulni Nő-ül!

Csináljuk meg! Közeledjünk, egyesüljünk, ki-ki a párjával konkrétan is! Kevesebb tévé, kevesebb munka, több szex! Sokat segít! Kénytelenek leszünk egy csomó mindent kipróbálni, hogy el ne unjuk. De közben egymást is jobban és mélyebben megismerjük. Megéri befektetni időt és energiát!

Egy mértékadó feminista cikk, amely elhatárolódik a nőmozgalom őrült szélsőségeitől.

;-)

Zoli

Bagdy Emőke a férfiakról és nőkről

Minden vélemény számít!

Bagdy Emőke – klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervízor, a pszichológiatudomány kandidátusa, 2010-től professor emeritus.

A videófelvételen a zsigereinkben élő, és velünk hozott férfi és női szerepeinkről beszél. Miként viszonyuljon egy nő a férfihoz, és önmagához, hogyan segítse királlyá lenni a férfit, a Teremtés Koronáját, és hogyan építse saját királynői méltóságát, aki azt a koronát méltó helyére teszi.

Megemlíti, hogy fontos női tulajdonság a megnyílni és befogadni tudás, és mennyire sarkalatos pontja a férfinak az alkotás, teremtés, építés. Hogy milyen jó, hogy egy nő jobb a női szerepekben és feladatokban, és milyen jó, hogy egyetlen férfit sem tud száz százalékig pótolni egyetlen nő sem.

Egy tanult, okos és tapasztalt asszony szavai.

Szinte éreztem, ahogy a fájdalom göbök kisimulnak belül.

Némán üvöltő magány

Minden vélemény számít!

Csala Zsuzsa

Meghalt Csala Zsuzsa. A bulvársajtó feldobta a hírt a százmilliós vagyonáról (Atyaisten, milyen felelőtlenek! Mint a dedós kiscsoportosok. És igen, tisztelt hölgyeim és uraim mi tesszük őket ilyenné. Mi vesszük meg a lapjukat, hiszünk el kritikátlanul minket, és viselkedünk birkamód, holott nyilvános esetek bizonyítják, hogy lelkiismeretlenek, hazugok és cinikusak. Mégis mindennapi lelki kenyerünket tőlük vesszük, aztán nem értjük, miért szenved a lelkünk annyit. Mindegy, mindenki maga dönti el, mibe döglik bele. Engem a kereszt vonz, mást a mocsokba fulladás… szabad akarat, ugye.)

És vazze számomra ez most mégis jól sült el! Mert pár színész kollégája (Straub Dezső, akire emlékszem még kabaré konferanszié korából, vagy Nyertes Zsuzsa, akibe fülig bele, kiskamasz koromban, de erről már egyszer írtam) úgy döntött, nem hagyja annyiban. Emberi, szép, szelíd, kissé szomorú szavakkal elmondták, hogy a hír nem igaz, személyes tapasztalatuk van róla, és egy rendkívül értékes emberről van szó. Hangsúlyozom, az EMBER és nem a SZÍNÉSZ szót használták. Én személyesen ehhez annyit tudok hozzáfűzni, hogy egyszer próbára tették a művésznőt az egyik kereskedelmi csatorna munkatársai, felbéreltek egy közönséget, kiránduló csoportot, hogy a csak nekik tartott előadáson tilos nevetni. Mit kezd a művésznő, amikor azt éli meg, hogy mindent belead, és semmi látszatja? Végigcsinálta, (volt partnere is, elnézést az ő neve most nem jut az eszembe, azt hiszem, egy aranyszívű, és szigorú küllemű idősebb színésznő volt) aztán kiderült minden, és nyilatkozott.

Először is, nem csinált ügyet belőle. Beugrattatok, beugrattatok. Nem vagyok zöldalma, több, kell, hogy kiakadjak.

Másodszor előadta, hogy milyen élmény volt, amikor hastáncolt „beindítottam a betonkeverőt” – mondta – „és erre sem reagált senki”. Beindítottam a betonkeverőt… Ez a nő tud magán nevetni. Ez a nő alázatos. Ez a nő szép, mert EMBER. Nem tökéletes, senki sem az, de lám, van egy erénye. Biztos több is, de itt , most egyet láthatunk, és miközben tanúságot tesz róla, egyszerű és szerény. Még két erény, melyeknek ebben a pillanatban tudatában sincs. Nagyot nőtt a szememben, bár mindig is bírtam. És az egész életvidáman, természetes modorban. Tehát még hiteles is.

Hát ő halt meg, illetve szerintem költözött át egy jobb helyre.

Nyertes Zsuzsa szerint nagyon magányos volt. Tartsatok nyugodtan bolondnak, de úgy érzem, Csala Zsuzsa (és rajta keresztül az Isten) szelíden üzenni akar nekem: „Zoli, foglalkozz kicsit a magánnyal! Ezzel a nyugati népbetegséggel. Hátha terve van az Istennek ezzel.” Talán nem tőle van a szelíd intés. Talán igen. Nem számít igazán, a téma jó.

Úgyhogy innentől a címben foglaltakkal fogunk foglalkozni.

Van egy ismerősöm. Nő. Nem tiszta a gondolkozása, pszichiátriai beteg, és időnként nagyon le kell gyógyszerelni. Régebbóta ismerem, és tudom, hogy magányos, de nem szívesen néz szembe a ténnyel. Alkalom is alig van ismerkedni, és amikor van, az emberek tele vannak bizonytalansággal: elfogadható vagyok, lehet engem önmagamért szeretni? Sokszor nehezen indul a beszéd, a kommunikáció, pedig embernek ember igazán a barátja, ha belendül a társaság, nagyon fel tudja pörgetni önmagát. Hatalmas mennyiségű érzelmi és gondolati energiánk van.

Szóval gyógyszerelés. Mikor megkapja, és a hatás múlóban van, a tudat alá nyomott igények előjönnek. A tudat még nem erős, a gyógyszer már nem hat igazán. És ilyenkor furcsán viselkedik. Hiányos öltözetben mászkál a kórház folyosóján. Csinos nő, el lehet képzelni, minek teszi ki így a kezelő személyzet férfitagjait. És férfibetegek is vannak a szomszédos osztályon. Egyik éjjel valamelyikük ágyából került elő. Hozzáteszem, ilyenkor nincs igazán tisztában vele, mit tesz. Ösztönös nőként viselkedik: csábít, és odaadja magát, gátlástalanul. Józan eszének birtokában nem tenné, de ezek pont azok a pillanatok, amikor ez a kontroll nagyon gyenge. Mert ő nem szexet akar, hanem társat. (Amihez persze idővel a szex is hozzátartozik.) Szerencséje van, megértéssel veszik körül, és egyetlen férfibeteg sem mert hozzáérni (olyan volt, aki halálra rémült, arra ébredt, hogy egy félmeztelen nő fekszik mellette. Semmit nem csinál konkrétan, de ott van. És vele a testmelege, az illata, a légzésének hangja – egy élő ember. Nagyon erős és váratlan inger. )

Férfiismerős. Ő egy folyópartra szokott menni. Ül és nézi a vizet. És marja belül a magány. Olyan, amit csak egy (egyetlenegy) nő tudna betölteni. A férfi hívő. Többször megkérdezte Istent, mivégre ez? Miért nem segít? Mindig azt a választ kapta: „Tervem van ezzel. Addig is bízz, mert hárman ülünk a folyó parton. Te, a keserűséged és Én. De nem veszem el őt. Akarom, hogy tudd, és emlékezz rá, milyen volt vele. Pedig szeretlek. De mégis.”

Hát ennyi. Ha túléled a magányt, nagyon megerősít. De van, amikor nincs tovább, az erő már mit sem ér. Le kell jönni a sziklás csúcsról, és párt keresni az alanti termékeny völgyben. Kerül amibe kerül. Majd tanulsz belőle, és ha kell, meggyónod.

;-)

Zoli

Parker – ősi férfi és ősi női minta modern világunkban

2 hozzászólás

Claire. A nő, aki mindent ad, és mindent remélhet, de mindent el is veszíthet. Nem önmagában, kapcsolatában teljes. Számomra ő a legütősebb figura.

Megint bocsánatot kérek hagyományokhoz ragaszkodó keresztény tesóimtól, ez az újság nem igazán az övék (hacsak nem rettentően türelmesek). A példa megint modern, mai, nyugati. Férfiminta, egy férfiideál, és egy hozzáillő nőideál, amely a Parker című filmben öltött testet. Nézzük!

Akik fontosak nekünk: Parker – Jason Statham; Claire, a barátnő – Emma Booth; Leslie Rodgers, a bajban lévő, magányos nő – Jennifer Lopez.

Először is szögezzük le: Parker nem átlagos fickó. Nem azért, mert üt, mert vagány. Ezt annyira megszoktuk az akciófilmekben, hogy a hiánya tűnne csak fel. Hanem a fentiek mellett: van szíve, megértő, segítőkész, gyengéd, és van erkölcse. A kockázatos rablás során (tehát bátor is, bár akciófilmben ez is alap a főhőstől, önmagában nem üt nagyot) a pánikrohamot kapó biztonsági őrt megnyugtatja, kedves hangon beszél vele, kifejezi a tiszteletét, gyengesége miatt nem nézi le, és segít neki. Ha a társain múlna: golyót neki, és viszlát! Egy gonddal kevesebb. Parker úgy viselkedik, mint aki tudja, (bár a gondolatai közt tán végig se fut) hogy a férfihez feleség és gyerekek, szülők, rokonok tartoznak. Ezek mindegyike várja haza a férfit, tehát nem puffogtatunk csak úgy, pláne, hogy pénzért, és nem gyilkolni jöttünk. (A lopás is bűn, szóval Parker pont olyan, mint mi <kedvenc szalonképtelen kifejezésemmel élve: szarosseggű, mert a Föld a szarosseggűek (bűnösök) bolygója. Igen, ezt a cikket is egy szarosseggű, bűnös ember írja. Kulturáltabban, másképp: gyarló, tökéletlen, pont, mint mi többiek mind, a dalai lámával és Ferenc pápánkkal együtt. Csak pl. a pápa rendszeresen szembenéz ezzel, és meggyón. De így se különb nálunk, mint ember, csak bölcsebb és hívőbb.> – tehát Parker: tökéletlen. Ismétlem, mint mindenki más ezen a bolygón.)

A történet halad tovább, Parkerrel kitolnak, és cinikus módon elintézik. Csodával határos módon túléli, és bosszút esküszik. Itt megint van min gondolkodnunk. A bosszú természetesen úgy marhaság, ahogy van, de ez film, erre szoktattak minket (akárcsak arra az ökörségre, hogy a gyűlölet és a harag ad igazi erőt az igaz ügyed végig vitelére. Lehet, hogy ad, bár korántsem mindig, de hogy a lelked is szétrágja közben, arra mérget vehetsz) nem várhatjuk el, hogy hirtelen széllel szemben engedjék a sárgát. Mégis, mint szinte minden gonosz dolog mélyén ott az igazság szikrája, és Parker ki is mondja: nem hagyhatja, hogy ilyen méltánytalanul bánjanak vele. Elvész az önbecsülése, és esetleg mások is vérszemet kapnak vele szemben.

Parker. A Férfi, akinek tudnia KELL, mi a jó, és azt választani. Mert „A Nagymenő, ha táblát lát, megáll.” (Oroszlánkirály)

Javaslom, álljunk jóindulatúan kicsit innentől a filmhez (bár eddig is ezt tettük, mert Parker rablással indít, mégis pozitív hősnek tekintjük, tehát: fel, józan bölcsesség!) és vegyük annak az eseményeket, aminek lennie kéne: ne hagyjuk szó nélkül a jogtalanságot! Kiállunk a magunk, a családunk, a barátunk, az ismerősünk, végül az egyszerűen ránk szorulók igazáért. (De nem a „bibis lett az ujjam” szintűekért, mint ma néhány feminista teszi. A „Híztál, Gizi” mondatért már pipálja a Családon Belüli Erőszakot. <fejcsóválás Anyám! >) Szóvá tesszük, akkor is, ha az kellemetlen nekünk. Vannak a kellemes érzelmi állapotunknál fontosabb dolgok is az életben. Lehetne ragozni, akár annak a gizda kis nőnek az esetéig, aki kiállt a villamoson (vagy min) a bántalmazott fiú mellett, aztán megtapasztalta milyen a levegőben átszelni pár métert hátrafelé… Nos, én nem mertem volna lépni a helyében. Az a NŐ és EMBER milliószor nagyobb HŐS volt nálam. Igen, felettem állt akkor és ott, és jóval. Őszintén kérem az Istent, legalább egyszer az életben had lehessek csak megközelítőleg ilyen bátor és hősies és SZENT, mint az a nő volt akkor. Köszönöm kis testvérem, hogy köztünk élsz.

Szóval maradjunk annyiban, hogy Parker pusztán önérzetes. Némi jóindulattal.

Leslie, aki nem önmagában bűnös, hanem helyzete, magánya, kiszolgáltatottsága, Női illetve Parker Férfi mivolta teszi a csábítás eszközévé. A fenti kis botlástól eltekintve ő is megvívja harcát, és Emberként lép ki a történetből.

Itt indul a kaland másik fele. Mert belép Leslie (Jennifer Lopez) a képbe. És ő nagyon veszélyes. Először is jó. Terheket hordoz (munkahelyi rivalizálás, bunkó férfi beszólásai, kiszolgáltatottság anyunak, és ráadásul az éretlen ex által itt hagyott anyagi terhek.) Ezenkívül szép. Magányos. Őszinte. Ajjaj-jaj-jaj-jaj. És ahogy Claire alárendelődő patriarchális asszony (Parker „munkája” miatt életveszélyt, és halálos félelmet áll ki, <bérgyilkos támad rá>, és cserébe beéri egy őszinte bocsánatkéréssel és őszinte magyarázattal; párja egyetlen szavára kész egzisztenciát váltani, vagyis hallatlan áldozatokat vállal kettejükért – bizony, nem pusztán Parkerért) – úgy Leslie is hajlandó alárendelődni. A vetkőzős jelenet, amikor poloskát keres rajta a férfi; ennek egyedüli értelme, hogy Parker tesztelje: Leslie alárendelődik-e, megalázkodik-e, rábízza-e magát? Nem brutálisan, viszont egyértelműen ez történik. Patriarcha. És Leslie megteszi. Na innentől bivalyerős ellenfele Claire-nek.

Claire sejti mindezt (nem buta) és mit tehet? Szíve minden ragaszkodását odaadja a férfinek. Bízik az emlékek erejében, Parker szívének tisztaságában, józanságában (Isten kegyelmében?) Ez akkor történik, amikor Leslie anyjának otthonában ellátja férje (mert miután, mint tudjuk, a „papír nem számít”, nyugodtan nevezhetem őket férjnek és feleségnek) kézsebét. BÍZIK a férjében. (Nem tuti recept. Bár az lenne.) És Parkernek tényleg van érzéke a SZENT – hez. Valószínű ő az érzelmileg kevésbé elkötelezett, de sejti, ha Claire szeretetét, áldozatait és ragaszkodását semmibe veszi, és enged az ártatlanság és őszinteség köntösében jelentkező BŰN – nek, az annyi, mintha saját szívébe döfne mérgezett tőrt. Ami nem öl azonnal. Viszont garantáltan hatásos.

Parker – Férfi. Úgy DÖNT, kitart. Hiába nincs papír, hiába nincs egyházi áldás, ő házas ember és hűséges marad.

Nem hagyhattam ki. A megalázó mégis reményteli kiszolgáltatottság pillanata. "Úristen, azt tehet velem, amit akar. De csak nem él vele vissza?" Nem, Parker nem olyan.

Nem hagyhattam ki. A megalázó, mégis reményteli kiszolgáltatottság pillanata. „Úristen, azt tehet velem, amit csak akar. De csak nem él vele vissza?” Nem, Parker nem olyan.

A film többi része számunkra mellékes. Győz a jó (atyaisten, ha tényleg ilyen lenne a jó! :-) Oké, oké, ez csak játék. Mi lenne, ha még itt is mindent komolyan kéne venni?) és Leslie is megvigasztalódik megkapott szabadságával. Végülis fiatal, találhat magához illő férfit. De ebben a női rivalizálásban alul kellett maradjon, vagy… vagy az Isten szisszent volna fel fájdalmában a Mennyben. És nála nem az a rossz, hogy haragvó képpel vár minket odaát, és szórja a fenekünkbe az istennyilát, hanem részvétteljes, szomorú arccal, és egyben végtelen eltökélten fogad. „Látod, gyerekem, ide juthattál volna. (Mutat szíve közepébe, ahol elemészt szenvedélyes szerelme.) És helyette most ide mész. (Nem tudom, hova mutat, újabb inkarnáció, tisztítóhely, pokol; de hiszem, hogy bárhova, mi attól nagyon szomorúak leszünk. Rosszabb esetben nagyon rémültek is. Ebbe inkább bele se gondolok.)

Légy önálló, tudd, mit akarsz, becsüld meg a téged szeretőket, és legyenek elveid, melyekhez ragaszkodsz, akkor is, ha szívni kell miattuk! EZ nekem a Parker című film. Egy igazi, modern, mai tanmese. Amely mégis ősi igazságokat hirdet.

;-)

Zoli

Amit egy mai nőtől várnék

Minden vélemény számít!

Kívánalmaim csak a párkapcsolaton belül igazak. A társadalom szélesebb mezeje, és a munka más terület, más szabályokkal. Ott kevésbé számít, valaki férfi vagy nő. Csak a párkapcsolatról beszélek.

Az ALÁRENDELŐDÉS készségét. NEM, nem az elvtelen bólogatást. Inkább afféle „ha mutatsz erőt és bölcsességet, akkor követlek” mentalitást.

IGÉNYT, hogy ilyen férfiak legyenek a nők mellett. SEGÍTSÉGET, ha szükséges, a férfiak részére, hogy igazi vezetőkké váljanak, és ELVÁRÁST, hogy meg is változzanak.

EGÉSZSÉGES ÖNÉRZETET. Annak biztos ismeretét, hogy a véleményük számít, igény van rá, fontos, de nem feltétlenül perdöntő a család egészét érintő döntésekben. Hogy a család csak velük, az ő NŐ –iségükkel és ANYA-ságukkal teljes. Mind feleség, mind anyai szerepeikben kijár nekik a tisztelet, ha teljesítenek bennük. (Tapasztalataim szerint a legtöbb nő ilyen, sőt kinézik maguk közül azokat, akik nem.) Az alárendelt nem alacsonyabb értékű, mint a vezető, mert értékességünk EMBER voltunkból és nem pozíciónkból, hatalmunkból, testi vagy lelki erőnkből fakad.

FELELŐSSÉGET, azon tevékenységek iránt, amelyeket a nő feladata ellátni, és azt, hogy egyértelműben KÜLÖNÜLJÖN EL, mi a nő és mi a férfi dolga egy párkapcsolatban, egy családban. (Ezt egyébként nem a nő dolga egyedül elkülöníteni.) TISZTELETET azon tevékenységek iránt, amelyek a férfire várnak, és elvárást, hogy tegye is meg azokat. (Ésszerű rugalmasság kell a feladatok kiosztásánál és főleg azok gyakorlati alkalmazásában. Az Élet egyszerűen túlságosan változatos és gazdag, és néha szokatlan helyzeteket produkál. A nemiségünk inkább inspiráljon, illetve természetünkből, igényeinkből fakadó korlátok közé tereljen, de ne kössön szükségtelenül gúzsba!)

ÁPOLJÁK magukban a hagyományos női erényeket. Kedvesség, finomság, el- és befogadás, megértés, türelem, közvetítés, félreértések elsimítása, feszültségoldás. Tegyék le végre a kardot velünk, férfiakkal szemben, és ne a mi pályánkon akarjanak tartósan haladni! Kivéve, akinek ez a sorsa, mert van néhány (de csak néhány!) ilyen nő. Az Élet (Isten) szereti a változatosságot, és a teremtés szabadságát. De a többiek legyenek végre NŐ – k! Küzdjenek érte, hogy többet lehessenek otthon, több gyereknek adhassanak (kellően átgondolva) életet, és több pozitív nőiséget vihessenek a társadalomba! Vagyis azért nem kell mindig otthon ülni.

Na, a vége már nem a párkapcsolatról szólt.

Zoli

Kumite (harc)

Minden vélemény számít!

kumite

Történeteket mesélek el, amelyeket eddig megéltem. A karate nagyon fontos eleme a harc, és szerintem az az igazi karatéka, aki időnként versenyre is jár. A pofonokat, rúgásokat egy idő után meg lehet tanulni elviselni (bár a lehetőségüket sosem lehet teljesen megszokni.) Harci szellemet, virtust, igazi a karatéhoz méltó szellemiséget viszont csak ott lehet igazán begyakorolni.

Valamikor állítólag nem tartottak versenyeket, mivel ott az egyik félnek fel kell vennie a támadó, az agresszor szerepét. A karate pedig szigorúan csak önvédelemre, vagy a kiszolgáltatottak védelmére való. Ám elég komikus lenne versenyen a három percig egymással szemben álló karatéka, majd az idő letelte után megdicsérnék őket, hogy a karate do – ból jelesre vizsgáztak, ám konkrétan igazi harci tapasztalatot nem szereztek.

Az első élményem volt, mikor felfedeztem az erőmet. Az addig rettegett férfi, agresszív-pusztító erőt. Amit a Shotokan karate kifejleszt, tökéletesít, spiritualitást és erkölcsöt rendel hozzá, és teljes kontroll alá von. Egy fekete öves mesternek a teljes erejű ütését meg kell tudnia állítania ellenfele orra előtt egy icipicivel. És még számos módon vonja az edzés a testet és az ösztönöket a tudat kontrollja alá. Megismerteti, erősíti, fejleszti, és szabályok közé tereli.

Amikor rájöttem, hogy erősebb vagyok, mint hittem, mintha gátak szakadtak volna át bennem. Elöntött a lehetőségek a belső energiák mámora. Ez a kezdő karatékák egyik veszélyes időszaka, ok nélkül bajt keverhetnek, csak hogy átéljék, a „hatalmas és erős vagyok” élményét. Én is éreztem rá késztetést, szerencsére jól működtek a fékek, komoly baj lett volna, ha indokolatlanul használom az újonnan megszerzett erőmet.

A még megformálatlan erő

Idővel ez csitul, de emlékszem, amikor egy versenyre készülve csak „terminátornak” hívott az egyik néző lány. A versenyen aztán találkoztam a tudattalanba merült, és akkor felbukkanó korlátaimmal: a sérüléstől, szégyentől és fájdalomtól való félelmekkel. Szánalmas kumitét mutattam be, és egy ezüst érmes kata (formagyakorlat) után a közönség udvariasan kerülte a tekintetemet, nem akarta látni benne a megszégyenülést. Fontos állomása volt életemnek.

Tanítóm, Pál Tibor sensei mesélt róla, hogy a versenyek világa változó. Egyrészt az élő harcot nem lehet teljesen zárt szabályok közé zárni, túl élő, kreatív és pergő, másrészt mindig vannak vitatott helyzetek, és sokszor kérdés, még mi fér bele az etikus küzdelembe. Ezért sem szívesen bíró.

Aztán a szerencse forgandó, a ma bajnoka a holnap vesztese lehet, és ha nem kapaszkodik bele lelkében Gichin Funakoshi bölcs szavaiba, miszerint „nem a győzelem vagy vereség, hanem a gyakorlás általi személyiségfejlődés a karate igazi értelme”, bizony nehéz lehet túltenni magunk egy – egy rossz szérián. Melyek egyébként remek tapasztalatot jelenthetnek új ellenfelek, küzdési stílusok, állóképesség, és személyes fejlődésünk új irányai felé.

Hosszú ideg nem kumitéztem. Ma megtehettem mesterem jóindulatából. Sokat kaptam érte, és jogosan. Vaddisznó stílusban küzdöttem, a sensei ki is jelentette, ezért versenyen leléptetnek. A karate nem ez. Itt professzionális ütések, rúgások, és ezek kombinációi vannak. EZT kell bemutatni a shiain. Nem utcai „beverem a pofádat, és magam alá gyűrlek, köcsög” típusú, nevet nem is érdemlő akármit. Mivel gyakorló ellenfelem, Attila, bár intelligens és kreatív ember, de kellő mennyiségű tapasztalata nem lévén, átvette a „stílusomat”, ezért ő is intést kapott. Persze féltette magát: lefogta a karom, földre vitt, birkózott, ki akart zökkenteni orrszarvú módszeremből. Egyébként így is ő győzött, a nagyobb tapasztalat, jó helyzetfelismerés és a pontos ütések meghozták eredményüket.

A kész szobor. Elérhetetlen, de törekedni mégis kell rá. Igaz, ide már kevés a karate do. Ide már kereszténység is kell.

Utána a fiatalabb Dominik jött párba, ő nem igazán volt ellenfél. Kevesebb tapasztalata, és a tömegem, a korom, és vad taktikám (rögtön támadni, ha lehet, lerohanni) megijesztette. Ő nagyot csalódott magában. Legközelebb passzívabb harcosnak kell lennem. Egy shotokan harcos eleve inkább az, másrészt nem kéne megtörni egy fiatalember lelkét, önbizalmát. Nyerni nem engedem csak úgy, de másképp állok hozzá, érezze, ha küzd, van esélye.

Gyakorolnom kell. A bennem lévő Kraftnak Spiritté kell fejlődnie. A ma még tuskó férfit, nemes és erőteljes szoborrá kell faragni. Évek munkája lesz.

Nem baj, mert hogy is mondták a Mondoshalanok az Ötödik Elemben? „Az idő nem számít.”

A Jó-ra mindig van elég idő, csak bölcsen kell kihasználni!

;-)

Zoli

Férfitörténet

Minden vélemény számít!

Az alábbi történet nem teljesen a fantázia műve. Van némi valóság alapja is.

Tanmese

Alexnek hívnak. Húszéves voltam, amikor megismerkedtem Erzsivel. Sikerült teljesen elcsavarnom a fejét, gyorsan ágyba vittem. Odaadó szerelme előhívta belőlem az ősi hímet. Korlátoztam őt, minden figyelme és lelki energiája kellett. Féltékeny voltam, mikor a fiatal srácokból álló zenekar énekesére elragadtatott pillantást vetett. Sokatmondó üzenet volt számomra, amikor hozzámenve egy elnyomott nőről szóló könyvet olvasott.

Aztán szakított velem. Bár végig hatalmaskodni igyekeztem rajta, mégis miután megszűnt a kapcsolatunk, jöttem rá, mennyire rá támaszkodtam. Üldöztem még egy darabig, úgy éreztem, nem tudok meglenni nélküle, egyszer a lakóhelyére is letekertem (másik városban lakott, mint én). Azt az éjszakát egy vasúti váróteremben töltöttem, egy barátságos vasutas jóvoltából. Erzsi anyja egyszerűen elzavart az ajtajuk elől.

Ezután tértem meg Istenhez. (Elfogadtam az Ő vezetését, uralmát az életemben. Kemény szavak, de Ő nem árul zsákbamacskát: az elején elmondja, mit akar – a lelkünket, nem kevesebbet.)

Hosszú idő telt el, mire kezdtem rájönni, hogy egyedül is jó. Nagyon jó felismerés volt! Végre egy kis szabadság az örökös másik után vágyódásból, a kínzó, kielégítetlen belső igényből.

Emlékszem, már máshol dolgoztam, amikor kolléganőim a férfiakról beszélgettek. Fájt hallani őket, milyennek is látják a partnereiket, általában minket, férfiakat. Úgy éreztem, Isten rajtuk keresztül csiszolja a lelkem. Szembe kellett néznem ezzel is, bár akkor még nem volt védelmem: nem tapasztaltam, hogy férfiak lehetnek értékek hordozói is, és sok női gond abból ered, hogy nem értenek minket, férfiakat. Sőt, hogy nagyon sokszor mi, férfiak sem értjük magunkat. Túl messze keveredtünk a természettől, saját, belső természetünktől is, civilizációnk túl modern. Össze is fog omlani, kétségem sincs e felől.

Aztán összekerültem Katival. Ő domináns nő volt, vitán felül az. Azt hiszem, a vezeklés ideje volt ez. Kati kulcsszava egyszerű volt: kontroll. Ha valami nem úgy ment, ahogy ő akarta, akkor rögtön támadott, szavakkal, a toporzékolásig képesen, de volt, hogy nekem esett, pl. karmolt. Jó akartam lenni, ma már így mondanám: „Müller Péteres”, modern, emancipált. Tűrtem.

Aztán találkoztam más férfiakkal is: csatlakoztam egy horgászcsapathoz az otthonomtól nem messze. Végre megtapasztaltam, hogy a férfiközösség lehet JÓ hordozója is. Megértettük egymást, pecázás után hosszan beszélgettünk, más közös programokat is szerveztünk. Kezdtem megváltozni. Magam is meglepődtem, mikor egyszer csak Kati elé álltam, és közöltem: vége. Megpróbált rám mászni, ágyba vinni, de ismertem már az ilyen trükkjeit. Amikor támadott (az edényeket kezdte a földhöz vágni), lefogtam a karját, és megfenyegettem, hogy baja lesz, ha nem hagyja abba. Nem hagyta, sőt segítségért kezdett sikoltozni. Megrémültem, mert szomszédaink voltak, és a barátaim meséltek róla, hogy sok nő manapság visszaél azzal, hogy családon belüli erőszaknál eleve őt tételezik fel áldozatnak. De félelmem ellenére (vagy éppen azért) berángattam Katit a fürdőszobába, és megnyitottam rá a hideg zuhanyt. Pokoli jelenet volt, magának az ördögnek éreztem magam (a sikítozó, megalázott nő a kádban, ahogy szabadulni akar, de én visszalököm, újra és újra, amíg fel nem adja. De mit tehettem volna? Szerintem robbant bennem az elmúlt idő minden megalázottsága, és úgy éreztem, Katival másképpen nem lehet.) Sikerült, lenyugodott, átöltözött (persze előttem, ezzel is kihangsúlyozva megalázott, áldozat mivoltát. Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom, de ezzel manipulálni nem hagytam magam), aztán elment. A holmiját kipakoltam az ajtó elé. Istennek hála, azóta nem láttam.

Isten elé vittem parázna kapcsolatom Erzsivel, Katival, és még néhány lánnyal, akik közben voltak. (Mármint Erzsi és Kati között, nem párhuzamosan.) Hónapok teltek el, jártam a gyülekezetbe, és jártam a férfitársaim közé. Aztán megismerkedtem az evangélikusok közül Irénnel. (Én református vagyok.) Ő elfogadja a Biblia tanítását a helyes férfi – nő szerepről a családban, és elvárja tőlem, hogy Férfiként viselkedjek. Igaz, én is tőle, hogy ő meg Nőként. Tartjuk a tisztaságot, bár emiatt néha igencsak okosnak kell lennünk. Lehetőleg nem maradunk kettesben olyan helyen, ahol senki nem zavarna minket hosszabb ideig. Készülünk a házasságra.

Isten szerinti Férfi vagyok. És boldog.

Zoli

Igazad van Drágám! (Csak tönkremegyek bele…)

Minden vélemény számít!

„De hát nincs igazam? Hazajön, leveszi a disznószaros cipőjét, potyog belőle a – már bocsánat – szar, ledobja a nadrágját amoda, és kész! Hát a cselédje vagyok, hogy én pucoljam ezt ki neki? Ezerszer elmondtam, hol a helye a cipőnek, és hiába! Múltkor olyan mérges voltam rá, hogy utánamentem a fürdőszobába, és rásóztam a cipővel a fejére. Bent volt a kádban, nem tudott félreugrani.” – ismerősöm felnevet, nem örömében, inkább kínjában. Látszik, szenved attól, hogy nincs otthon olyan rend, mint amit szeretne, hogy számára megalázó feladatok elé állítja a férje. Egyszer próbára tette, a lábtörlőt nem söpörte le, hátha észreveszi élete párja az el nem végzett feladatot. Két hét után ő nem bírta tovább, morogva megcsinálta. A férfinek valószínű az egészből semmi nem tűnt föl, legfeljebb az, hogy kicsi szívének aznap este megint „fájt a feje”.

Ismerem a férjét is, rendes, dolgos, hallgatag ember. Elvált, újranősült, valahogy mindig dominát sikerül kifognia, aki mellett hallgatnia kell. Bár egy szendével talán együtt unnák halálra magukat. Nem tudom. Sokat elárul róla: amikor vásárolni voltam a párommal, és futkostam a polcok közt, hogy megszerezzem egyetlenemnek, amit éppen kért a bevásárlólistáról, ő rám nézett: „Tudom…”

Vajon neki mennyire volt megalázó, hogy egy gyengébb nő, a szeretett feleség, fejbe csapta egy intim helyzetben a cipőjével? Még visszaütni se lehet… Vajon milyen lehet egy olyan lakásban élni, ami inkább múzeum, mint otthon? Ahol a munka után kedvesség helyett ideges elvárások közé megy haza?

Istenem! Melyiküknek van igaza? Milyen lehet így élni?

Mert igazuk van a nőknek. Kell a férfi, hogy pénzt keressen, kell, hogy lovagias legyen, kell, hogy betartsa a házirendet, kell, hogy szolgálatkész legyen.

De mit kap cserébe?

Vajon nem lehet, ha otthon változna a helyzet a következőkben: nagyobb készség az ágyban,(világos, itt meg kell tanítani, hogyan tudja a férfi a nőt rávenni, hogy ő is akarja – csak aztán majd győzze a nő elviselni a sok zsongító kísérletet!) több tisztelet (s nem úgy, mint egy barátnőt, hanem, mint: Férfit), több elismerés, dicséret és hála. Esetleg elég lenne kétszer szólni, s a lábtörlőt azontúl a férj takarítaná, a cipők tisztán kerülnének a helyükre, s a viseltes nadrág nem a vasalt ruhák tetején landolna.

És a nő is elkezdené magát NŐ –nek érezni a párkapcsolatában. Akire figyelnek, akinek a lelkén finoman játszanak, és elérik, hogy önként hívja a kertjébe munkálkodni férjecskéjét, és vége legyen a „tedd szét a lábad, Gizi!” hangulatú estéknek.

Vagy, túl naiv vagyok?

;-)

Zoli

The Numbers Station

Minden vélemény számít!

Férfiálom: Igazi Férfi az Igazi Nő mellett. Vagy fordítva? Tökmindegy.

Minap láttam John Cusack új filmjét, a The Numbers Station-t. A film alaptörténete, hogy léteznek olyan állomások szerte a világon, ahonnan kódolt utasításokat adnak titkos ügynököknek. Cusack az egyik bevetés után, amin egy fiatal lány, egy szemtanú, életét meg akarja menteni – sikertelenül – és ezt felettesei bűnéül róják fel, egy ilyen állomásra kerül a kódoló (Malin Akerman) őrzőjének. Persze Akerman azt nem tudja, hogy vész esetén, pont ez az őrző kell, megölje őt.

Az állomást pedig megtámadják…

Nos, Cusackot azóta szeretem és tisztelem, mióta ifjú koromban láttam a „Tuti Dolog” – ban. Az osztály vagánya, és okoskája szép lassan összejönnek egy hosszú, kalandos út során. Ezúttal azonban más a történet. Miért fogott meg a film? Mert Férfit és Nőt ábrázol. Semmi modern értelmiségi és kibogozhatatlan bonyolultság, tulajdonképpen meredeken előítéletesnek is tarthatnám a filmet. Persze, a védelmező, bátor férfi, és a tehetetlen nő, ó de unjuk már ezt a macsó és hazug ábrándot! Hol vannak a való életben ilyen férfiak, és milyen undorító és megalázó ez a nőkre nézve! Úgy látszik, egy férfi se képes magát Férfinek érezni, hacsak a nő el nem játssza mellette a buta, önérzet és természetes büszkeség nélküli picsogó Barbi babát. Áhhh!

Én azonban hinni tudtam (világos, akartam is) a filmnek. Cusack végig a szakember szerepét adja, ami tipikus férfiszerep. Ő a helyzet hozzáértője – veszély van, arra képezték ki, hogy megoldja. Védelmező is: ő látja el a nő sebét kétszer, fegyverrel is ő áll helyt, és ő elemzi higgadtan a történteket (azonban messze nem egyedül, Akerman egyáltalán nem butuska szöszi mellette, holott tényleg szőke.) Cusacknak meg kéne ölnie a nőt, ám nem teszi. Többször is utasítást kap rá, de ellenszegül, vagyis van lelkiismerete. Van hatalma, és nem él vissza vele. A film készítői ezek szerint még bíznak bennünk, férfiakban. Hát bizony – örültem neki.

Pár szó Akerman szerepéről. Engem megragadott. Először is: kedves, természetes, derűs. Ő próbálja a hallgatag, néha kissé ijesztő Cusack-ot kimozdítani megközelíthetetlenségéből. Viccel, társalogni próbál, évődik vele, beugratja (egyszer elbújik a vasútállomáson előle; ráijeszt – eltűnt, nem jött dolgozni. Aztán jót nevet az ijedt férfin, de ezt is pajtáskodólag teszi, nem gúnyosan.) NŐ. Van lelke és – él vele.

Akerman megéli, hogy GYENGE. Elfogadja, és nem szégyenkezik miatta. Amikor Cusack kiveszi a lábából a fémszilánkot, a fájdalom és a sokk hatására elájul. Lelkileg is ki van: lőpárbaj zajlott a feje fölött előtte, vagyis életveszélyt élt át, és látott egy holttestet – ő egyébként civil alkalmazott, nem kell, hogy szokva legyen ilyesmihez. Ájulása után nem pirul el, nem szabadkozik, nem hülyézi le magát. Elfogadja, hogy az adott körülmények közt ez tök normális. És ebben finoman az is benne van, hogy ez egy nővel történik. Egyszerűen egy nőnek nem kell olyan erősnek lennie (vagy annak látszania) mint egy férfinek. (Bár egy férfinek se kell mindig.)

És Akerman végül is egyáltalán nem piskóta. A film vége felé az egyik bűnöző bejut az állomásra, és akkor közvetlen életveszélyben van, mégsem omlik össze. Mert most viszont erősnek kell lenni, hiszen ez a férfi nem az ő lelkiismeretes védelmezője. Ellene fordítaná a gyengeségét, előtte nem szabad elengednie magát. Kap egy hasi lőtt sebet, és az eszméletlenség szélén meggyőzi Cusackot, hogy hagyja őt ott, és adja le az utolsó üzenetet, amellyel egy merényletet tudnak megakadályozni.

HŐS.

Bizony az. Végül – nekem kedvenc jelenetem – bár már tudja, hogy a férfi feladata lett volna őt is kiiktatni, mégis rábízza magát, amikor az injekciót ad neki. A fájdalom elviseléséhez? Vagy mégis bevégzi a feladatát Cusack? Akerman nem tudja, de hisz és bízik; lehunyja a szemét, és elalszik – talán nem örökre.

Végül Cusack haladékot ér el főnöke előtt (aki az egyik célpont lett volna) hogy eltűnjenek. Mert, ugye, ő nem teljesítette a parancsot, és a társa még él. Akerman – nak halnia kéne, Cusack pedig másodszor szegett szabályt a lelkiismerete miatt.

Vajon együtt maradnak?

Láttam egy Férfit és egy Nőt. És el tudtam hinni, hogy azok. Jó volt megbékélni úgy másfél órára a világgal.

;-)

Zoli

Ui.: Észrevehető? Akerman végig nem eljátssza, hogy gyenge, vagy hogy a bizalma addig terjed, még életét is rábízza a férfira. Valahol ez a logikus. Sokkosan, persze, hogy gyenge valaki, és persze, hogy hirtelen irdatlan méretű stressztől sokkot kap, persze, hogy a halál küszöbén, intenzív fájdalom mellett, teljesen rábízza magát Cusackra. Ha úgy veszem, nem tesz sokat – csak megéli a valóságot. Elfogadja, együttműködik vele, és utólag nem tagadja le. Főleg nem önmaga előtt.

Bizonyos értelemben: szemlélődik?

(A szemlélődés az imádság legmélyebb foka.)

Hogyan lettem én Férfi?

Minden vélemény számít!

Lesznek, akik ezt a cikket olvasva képzelgőnek fognak tartani, vagy egyenesen bolondnak. Nem baj, nekik azt tudom mondani, hogy az élmény óta férfiasabb a fellépésem, könnyebben megy a csajozás, (értsd: alkalmi flört. Amit nekem szabad belőle ;-)) keményebbeket ütök edzésen, és bátrabb vagyok az életben.

De azért senki ne gondolja, hogy én vagyok az übermacsó. Nem, erre semmi szükségem sincs. Csak jobban érzem magam a bőrömben, és ha tükörbe nézek, tudom: egy Férfi pillant rám vissza. Így történt:

A vágyam a férfiasabb létre nagyon-nagyon régi. Próbálkoztam sokféle módon megszerezni az áhított kincset: pszichológia, önsegítő könyvek, férfitársaság, stb. Segítettek is ezek valamennyit, de a kívánt áttörés mindig elmaradt. Maradtam belül az a szorongó srác (közel negyven évesen!), aki voltam, akivé kamasz koromban váltam. Vagy már előtte, mert az iskolában a verekedésekben (ha részt vettem bennük egyáltalán) én húztam a rövidebbet. Emlékszem, mikor már szórakozni jártam (nagy néha) a közeli diszkóba, a többi fiú, bátorságát, erejét, férfi voltát bizonyítva sokszor összeverekedett. Én is fantáziáltam erről, milyen dicső lenne megmutatni, hogy képes vagyok győzni, erős ütéseket mérni az ellenfélre! De féltem a fájdalomtól, és persze a megaláztatástól is.

Innen kicsit eltérek a szokásos élménymegosztó, tanító beszámolóktól (de nem az oldal profiljától ;-)), és nem mesélek tuti módszerről, fantasztikus beavatás élményről, vagy éppen a gondolkodásom és önértékelésem teljesen új alapokra helyezéséről. Hiszen a pszichológiai könyvek írói éveken keresztül mondták ezt nekem, és mégsem mentem vele tartósan semmire.

Dolgoztam. Ápoló vagyok, idős embereket gondozok. Nem sokkal előbb volt a férfitársaságunk lelkigyakorlata, ahol a folytonos imáról hallottam. Reggeltől estig ima. Gondoltam, gyakorlom. Talán ezért történt, talán nem, de tény: két fontos lelki élményem volt munka közben. Az egyik, hogy folyamatosan piszkálódó, gúnyoros gondolatok jutottak az eszembe, miközben gondoztam. Én nem ilyen vagyok, nem értettem a dolgot. Aztán jött a gondolat: a Lélek működik bennem, a személyiségem mélyén lévő, letapadt, megmerevedett, bűnös réteget tisztogatja. Meglehet, nem is saját bűneim kérgét. (Bővebben erről: Kenneth Mc All: Útmutató a családfa gyógyításához c. könyvében. A nemzedékek közt átöröklődő bűnökről szól, és gyógyításukról.) Hát ezen valóban nem tud sem pszichológia, sem megváltozott önértékelés változtatni. Ennyire mélyre menni, talán csak összeszokott, évek óta tartó, valóban együtt rezgő csoportterápián, mély és őszinte, és nagyon tudatos párkapcsolatban, jól összeszokott pszichológus – beteg kapcsolatban (és célzott, mély terápiával), vagy az élet szélsőséges helyzeteit közösen átélő emberek közt (pl. hosszú ideje tartó bányában való közös munka során) lehetséges.

Ezenkívül egy másik, végtelen egyszerű dolog történt velem: azt a sugallatot (gondolatot) kaptam, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Bátran szeressem magam önmagamnak. (Azóta is sokszor kapaszkodom ebbe az élménybe. ) Azt hiszem, a közlő évek óta megismert személyisége és tekintélye folytán hatott ez rám ilyen erősen, és hagyott maradandó nyomot bennem. Az elmúlt tizenkilenc évben eléggé megismertem az Istent ahhoz, hogy ezt tehesse velem. Meggyógyított, illetve lerakta az alapját egy tartós helyreállításnak.

Mert nem lettem hirtelen más emberré. (Szerencsére.) Szinte, mintha egy apró magot ültetett volna el bennem az Úr, amely az eljövendő évek során fog szép és élő fává növekedni. És hangsúlyozom, a feloldott, feltisztított lelki réteg mélyen bűnös volt. (Évek során álmodtam róla, hol sátáni önzésű gengsztervezérekkel, hol szadista nácikkal, hol egyéb módon, hogy ez a réteg bennem van. De jelekkel, és álmokkal, csoportos ima közbeni megerősítéssel szintén évek óta jelezte már az Isten, hogy gondja van rám, helyre fog engem belül állítani.) Ezeket a bűnös késztetéseket a mai napig érzem: agresszió, harag, gőg, uralkodni vágyás, időnként felfokozott kéjvágy, férfihiúság. Lesz még dolgunk az Úrral.

De harmonikusabb személyiségnek érzem magam, és jobban esik az élet. Még nagyobb örömmel követem az Urat, ezenkívül bátrabb lett a fellépésem: már többször léptem közbe verekedéskor, vagy akadályoztam meg ilyent. (De azért a „többször” nem jelent egyelőre olyan sokat :-) ) Túl vagyok életem első karate versenyén, és mondhatom, tanulságos volt: először is formagyakorlatból ezüstéremmel jöhettem haza, élő harcban viszont megélhettem, mennyire félek a haláltól, a fájdalomtól és a megaláztatástól. Ott helyben, a vereség után gyakorolhattam, hogyan álljak talpra lelkileg a közönség előtt, akik az ezüstérem után sokkal többet vártak tőlem. Gyakorolhattam, hogy az értékességemhez pontosan elég kb. két másodpercenként levegőt vennem. Erről bővebben kicsit később.

Megéltem, hogy férfiközösségem, a szombathelyi Keresztény Férfiak Társasága egy emberként mellém állt erkölcsileg és érzelmileg, amikor újságíróként meginogtam. Iszonyatosan nagy erő, ha őszintén hisznek benned!

Pál Tibor sensei tanítványaival

Megéltem, hogy egy nyári karate táborban túllépem addigi fizikai és akarati teljesítőképességem határait. Iszonyatosan nagy erő, ha egy férfi, akit tisztelsz, és akire felnézel, bízik benned, és nem engedi, hogy kevesebbet teljesíts, mint amire valójában képes vagy. És bölcs, mert túlteljesíteni sem enged. Akkor sérülhetsz, elmehet a kedved az egésztől, vagy konkrétan, fizikailag is tönkremehetsz. Én a karate edzőmmel így vagyok. Nagy ajándék.

Szerző lehettem egy nagyszerű antifeminista magazinban, a Férfihangban. Ott öntudatos férfiak és nők álltak így vagy úgy mellém, és segítettek levakarni az emancipáció és feminizmus számos tévedését a szemléletmódomról. Elkezdtem gerincet növeszteni, mint Férfi. Elképesztően nagy erő, ha elhiszed, hogy értékes vagy, mint ember. Légy férfi vagy nő, nőies férfi, vagy férfias nő. ;-) Tudod, mit kell ehhez teljesítened? LÉLEGEZNED! Elég, hogy vagy. Mert Isten nem teremt értéktelent. Beza. Ha magadat vagy a másik embert nem szereted, akkor az Isten munkáját veted meg. Tart, ahol tart az az illető. És tartasz, ahol tartasz. Mert a Mennyországba bejutni csak dátumkérdés – és ezt Weöres Sándor írta. (Okosabb, mint én? Úgy vélem, az.) Jó gyógyszer erre gondolni, lelki hiúság ellen.

Egyébként a feltörő piszkoskodó gondolatokkal szemben az ima segített, és ha valaki ilyet tapasztal, nem biztos, hogy ugyanaz történik vele, mint akkor, ott velem. Lehet, egy tisztátalan, nyugtalan lélek zaklatja, vagy csak a saját bűnös természete gyötri. Mondjuk, az ima mindkét esetben segít.

Ennyi. Gyanítom, sokaknak némileg meredek volt. Tessék utánam csinálni! Alárendelődni Jézusnak, életre váltani a tanítását, csatlakozni egy megbízhatóan jézusi gyülekezethez, és kitartani! Kérni a tiszta, erős férfiasság, vagy a tiszta, erős nőiesség kegyelmét.

Az Úr garantáltan gyógyít.

;-)

Zoli