Címke: férfipanasz

Szakik egymás közt (dokumentum novella)

– Na, ki a király csávó? – kérdezte Atti, kezében a kis fellépővel. A kerthelyiségben már ketten ültek az asztalnál: Imi, Atti állandó társa a kőműves melóban, és Tibi, aki fémkéményeket épített. Tibi dolgozott pár napja Attiék keze alá, egy gázkéményt kellett úgy igazítani, hogy szigetelhető és színezhető legyen a fal a rászerelt kéménytől. Akkor maradt ott a fellépő.

– Iszol te is? – kérdezte Imi. Előttük már állt egy-egy üveg sör.

– Csak citromosat – válaszolta Atti és leült. Imi folytatta Tibivel megszakított beszélgetését.

– Ja, szóval egybe volt vagy kétszáz négyzetméter. Képzelheted, igaz, Atti? Felmentünk délben az állásra, és abban a tűző melegben le sem jöttünk hatig. Már azt hittem, vattát köpök.

– Nem állhattok meg munka közben?

– Színezést csak saroknál lehet abbahagyni, különben látszani fog hol tartottál szünetet. Ha egyszer elkezded, végig kell nyomni.

Tibi elismerően biccentett.

– Nem szédültetek már a végén? A vízhiánytól.

– Azért innivalót vittünk fel magunkkal, de mondjuk ha lendületben van az ember, nem ér rá inni. Mindegy, ez van. Férfisors, ahogy apám mondta régen.

Atti is megszólalt:

– Nem egyszer mondtam már a megbízónak, hogy csak jöjjön fel velem az állásra, nem kell dolgozzon, csak álljon ott mellettem, amíg én le nem jövök.

– Miért mondtad ezt? – kérdezte Tibi.

– Mert például múltkor is: bekérdez a fickó, hogy már megyünk is? Mondta, hogy elmennek sétálni az asszonnyal, szép az idő, nem lesznek kicsit otthon, mire én, hogy oké, mi is már mossuk a szerszámokat. Erre visszakérdez, hogy aszongya: már mentek is? Hát mondom, szép, igaz, csak reggel öttől vagyunk itt, és már este nyolc van. Bassza meg az ilyen! Csak hogy végezzünk, egyszer éjfélig az álláson voltam.

construction-workers-549086_1280

– Meg nincsenek szakemberek. Alig lehet találni embert. Segédmunkás is – egy se. Egymásnak megyünk kisegíteni, és egyszerűen el kell menni segíteni, vagy különben máskor azok hagynak majd szarban engem – fűzte hozzá Imi. – Egyszerűen nem érti meg a megbízó sokszor, hogy milyen kurvára egymásra vagyunk utalva, csak pampog, hogy miért nem vagyunk nála, mikor azt ígértük, de ha egyszer el KELL menni segíteni, akkor el kell.

– Én meg azt vettem észre, hogy sok építtetőnek egyszerűen fogalma sincsen róla, hogy mi munkába és kockázatba kerül, amit kér. Ácsok mellett dolgoztunk pár hete, hát eleve ők is ketten voltak – mondták nekik sincsen több emberük. Nem tudom, nem akarnak dolgozni a mai fiatalok, inkább anyuci meg apuci pénzén elbulizgatnak hétvégén, tanulják azokat az ostoba divatszakmákat, értelmiségi, vízfejű lesz ez az ország, sok állástalan diplomás, mi meg belepusztulunk a melóba, annyi van… – kezdte mondani Tibi. Imi közbevágott.

– Ne is mondd, amikor velünk dolgoztatok, most, amikor a fellépő ott maradt, mondtuk, biztos emlékszel, hogy van kétezer négyzetméter, amit meg kéne csinálni. Hát azóta már van az háromezer is. Négy lenne belőlem, se tudnék mindenhol ott lenni.

– Ja, igen. Na, szóval néztem azokat az ácsokat, és baszki az egyik áll a gerendán három méter magasan, egyensúlyoz, tartja az anyagot, igazítja, közben fúrnia kéne, a másik meg alulról támaszt, hogy az egész szét ne essen. Egy kicsit nem figyelnek, kész a csonttörés.

– Pontosan, az hogy mit be kell vállalnia az embernek, csak, hogy a megrendelőnek meglegyen amit akar – bólogatott Tibi szavaira Atti.

– És még ki ilyen, hogy kiosztja a munkát, nem nézve, mit fogsz szenvedni vele? – kérdi mosolyogva Tibi.

– Na, ki? – kérdezik vissza a kőművesek.

– Hát legalábbis nálam az asszony. Ő olyan okosan kitalál feladatokat, például kell egy lyuk a falba, hogy a szagelszívó működjön. Koronafúróval megfúrom a falat, erre kiderül, ott futnak vezetékek. Jjjó, akkor alatta, ott már jó, és utána tömhettem falazóval meg téglával be a felső lyukat.

– Mondjuk nem a feleséged fűzte ott a vezetékeket. Csak mondom, te tudod, miért hibáztatod az asszonyt – emeli fel védekezőn a kezét Imi.

– Jjja, végül is ez tényleg nem volt jó példa, de kitalál ő minden hétvégére valamit nekem.

Kicsit hallgatnak, aztán megint Tibi szólal meg.

– Figyu, fél éve, voltam egy kis faluban, Tóalmáson. Szigetelt kéményt kellett építeni. Persze fújt a szél, mint a rohadt élet. Most szegény tata, akié volt a kémény, éppen csak a kezét nem tette össze, hogy tegyem fel a kémény utolsó, három méteres tagját is a helyére. Mondom, ha nem esek le a tetőről, akkor gyertyát gyújtok a Szűzanyának. Vagy a kéményt is leejthettem volna, minimum százötvenezer volt. Sikerült, pedig kurva nagyot kellett emelnem, de minden klappolt. Sérvet se kaptam. Szegény kis öreg, ott hálálkodott.

– Persze, nincsen különben se fűtésük, se meleg vizük – bólogatott Attis. – Végül is sokszor ez az egész nem csak a pénzről szól. Hogy is mondjam… jót is teszünk közben másokkal. Tényleg szükségük van a munkánkra – csörgött a telefonja.

– A csajom – mosolyodott el, és félrefordulva telefonálni kezdett. Imi szólalt meg:

– Arról nem is beszélve, hogy a családot hogyan látja az ember. A kisebbik gyerek kórházban van, az anyja mellette van éjjel-nappal. Én is, hazaértem tegnap is este nyolckor, akkor vacsorázunk a nagyobbikkal, fürdünk, esti tevékenység. Volt éjjel tizenegy, míg elaludtunk. Egész nap a nagyival volt a Lóránt, ma meg én jöttem negyed ötre színezni az Attival. Egyszerűen nem látom a gyereket! Ennyire korán kell nekiállnunk, mert már tudunk dolgozni, meleg még nincs, fény már van. Megint a nagyanyja jött át a gyerekhez. Attinak ezért nincsen még gyereke. Azt mondta, majd ha már összeszedte magát anyagilag, és megengedheti magának, hogy hétköznap időben hazaérjen, hétvégén meg a családdal legyen.

– Ne már az anyja nevelje csak azt a gyereket – teszi hozzá Atti, aki közben letette a telefont. – Apa akarok lenni, nem pénzautomata. Szeretni akarom a gyerekemet, nevelni, meg az anyjával lenni. Végül is ezért gürizek.

Ülnek, nézik a lassan kiürülő sörösüvegeket.

– Na, kipanaszkodtuk magunkat. Megváltottuk a világot. Mehetünk vissza gályázni – summázza a beszélgetést Atti. Felállnak, az üvegek mellé pénzt raknak. Nemsokára csapódik a kocsijaik ajtaja, felbrummog a motor, és indulnak a dolgukra. Csak a nyári szellő lebegteti utánuk a letett papírpénz sarkait.

Igazad van Drágám! (Csak tönkremegyek bele…)

háziasszony„De hát nincs igazam? Hazajön, leveszi a disznószaros cipőjét, potyog belőle a – már bocsánat – szar, ledobja a nadrágját amoda, és kész! Hát a cselédje vagyok, hogy én pucoljam ezt ki neki? Ezerszer elmondtam, hol a helye a cipőnek, és hiába! Múltkor olyan mérges voltam rá, hogy utánamentem a fürdőszobába, és rásóztam a cipővel a fejére. Bent volt a kádban, nem tudott félreugrani.” – ismerősöm felnevet, nem örömében, inkább kínjában. Látszik, szenved attól, hogy nincs otthon olyan rend, mint amit szeretne, hogy számára megalázó feladatok elé állítja a férje. Egyszer próbára tette, a lábtörlőt nem söpörte le, hátha észreveszi élete párja az el nem végzett feladatot. Két hét után ő nem bírta tovább, morogva megcsinálta. A férfinek valószínű az egészből semmi nem tűnt föl, legfeljebb az, hogy kicsi szívének aznap este megint „fájt a feje”.

Ismerem a férjét is, rendes, dolgos, hallgatag ember. Elvált, újranősült, valahogy mindig dominát sikerül kifognia, aki mellett hallgatnia kell. Bár egy szendével talán együtt unnák halálra magukat. Nem tudom. Sokat elárul róla: amikor vásárolni voltam a párommal, és futkostam a polcok közt, hogy megszerezzem egyetlenemnek, amit éppen kért a bevásárlólistáról, ő rám nézett: „Tudom…”

Vajon neki mennyire volt megalázó, hogy egy gyengébb nő, a szeretett feleség, fejbe csapta egy intim helyzetben a cipőjével? Még visszaütni se lehet… Vajon milyen lehet egy olyan lakásban élni, ami inkább múzeum, mint otthon? Ahol a munka után kedvesség helyett ideges elvárások közé megy haza?

Istenem! Melyiküknek van igaza? Milyen lehet így élni?

Mert igazuk van a nőknek. Kell a férfi, hogy pénzt keressen, kell, hogy lovagias legyen, kell, hogy betartsa a házirendet, kell, hogy szolgálatkész legyen.

De mit kap cserébe?

Vajon nem lehet, ha otthon változna a helyzet a következőkben: nagyobb készség az ágyban,(világos, itt meg kell tanítani, hogyan tudja a férfi a nőt rávenni, hogy ő is akarja – csak aztán majd győzze a nő elviselni a sok zsongító kísérletet!) több tisztelet (s nem úgy, mint egy barátnőt, hanem, mint: Férfit), több elismerés, dicséret és hála. Esetleg elég lenne kétszer szólni, s a lábtörlőt azontúl a férj takarítaná, a cipők tisztán kerülnének a helyükre, s a viseltes nadrág nem a vasalt ruhák tetején landolna.

És a nő is elkezdené magát NŐ –nek érezni a párkapcsolatában. Akire figyelnek, akinek a lelkén finoman játszanak, és elérik, hogy önként hívja a kertjébe munkálkodni férjecskéjét, és vége legyen a „tedd szét a lábad, Gizi!” hangulatú estéknek.

Vagy, túl naiv vagyok?

;-)

Zoli

Szeretni a nőt

Lassan negyven vagyok. Múltkor az egyik fényképen megláttam a mélyülő ráncokat a szemem sarkában, és pocakom is van. Nem nagy (szerintem), de azért ott domborodik. Szóval öregszem. Találkoztam már néhány nővel: ilyennel is, olyannal is. És örülök, hogy köztük élhetek, jó velük találkozni nap, mint nap – mert, mind sok férfitársam, bizony kicsit szerelmes vagyok az összesbe. (Oké, oké, csak kicsit!) Igen, elfogult vagyok, és egy romantikus ökör. De azért teljesen nem dobom félre a józan eszemet.

angyal nőElőször is ott van Erzsi. Vonzó, ötvenes, konzervatív nő. Egyszer pironkodva mesélte, hogy rajtakapta az egyik fiát, hogy női fehérneműreklámokat nézett az interneten. „Az a sok csinibaba, a magát kellető pózokban! Tudod, Zoli!” Erzsi a családjáért él, szereti és nagyon jó barátja gyermekeinek. Felnőtt fiai még mindig szívesen beszélgetnek el vele – és szerintem leváltak már róla lelkileg. A férje pszichiátriai eset, és gyógyíthatatlan, mert ezt be se látja. Egyszer meggyanúsította Erzsit, hogy szexuálisan játszadozik a saját fiával, mert úgy néztek tévét, hogy a lábuk egy takaróval volt betakarva. Máskor úgy megrázta őt, hogy Erzsinek át kellett menekülnie a másik szobába, hogy nyugodtan tudjon aludni. Tudom, van rosszabb is, de hát Erzsi igazán széplélek, ő úgy nőtt fel, hogy a szülei kölcsönös szeretetben, és minden nézeteltérésüket egy hangos szó nélkül el tudták rendezni. A férje jó ideje külföldön dolgozik. „Így ki lehet bírni. Megy a szekér”, mondja, és simán elhiszem róla, hogy nincs senkije. „Tudod, Zoli, a férjem adja haza a több pénzt, de munka terén sokkal többet teszek le én az asztalra. És szívesen tennék le még többet, sőt kedvességet, gyengédséget és megértést is – de hiányzik a „kérem szépen”, a „köszönöm szépen”, a „de örülök neked”, meg a váratlan puszi az arcomon, a számon, a nyakamon – és ezeknek a gesztusoknak a társai.”  Ő az angyal típus. Na, őt aztán nem nehéz szeretni.

Adél fiatal, ambiciózus, vonzó. Férjének második felesége, és bizony ő hajtotta ki a házasságot. Kemény nő. Amikor kinevezték a munkahelyén osztályvezetőnek, két héten belül sarokba állította az egész csapatot (férfiakat is, akik minden híresztelés ellenére ilyenkor valójában kiszolgáltatottabbak, hiszen köti a kezüket a híres lojalitás a feljebbvaló iránt, és hát a lovagiasság. Hogy egymás közt mit morognak, arra rajtuk kívül úgyse figyel senki.) Adélnak van egy cseppet sem titkos udvarlója, immár évek óta. Órákat volt képes várni a nőre, míg az dolgozott, csakhogy a munka végeztével láthassa pár percig, és engedélyét kérje, hogy hazakísérhesse. Adél azóta lakóhelyet váltott (nem a lovag miatt) és most csomagokat kap. Rózsával, illatos parfümmel befújt játékmacival, (ami a doboz levegőtlenségében kissé, khm, büdivé válik), minőségi könyvekkel. Adélt eléggé idegesíti. A kolléganői viszont irigylik. Na ja, ők nyugiban vannak, nem nekik kell ezt a kéretlen, és intenzív figyelmet elviselniük. Bírom Adélt, de örülök, hogy már nem kell a keze alatt dolgoznom – beza, főnököm volt. Ő a modern, emanci típus. Akiből hétköznapokon napi nyolc óra nekem bőven elég. Pedig amúgy tényleg jó fej. És még csinos is.

Gerti, aki bizonyos dolgokra vak. Ő az, aki otthon mindent megszab. Gyula, a férje, előfordult, hogy tíz percen belül tíz különböző kérésnek tett eleget, ami között szerepelt a „csukd be a hűtőajtót” és a „tedd helyére a széket” is – mindkettőhöz állítólag Gerti volt közelebb, csak hát az éppen menő tévéműsor jobban érdekelte. Gerti házassága tökéletesen működik, amíg az van, amit ő mond. Ellenkező esetben – nos, Gyula már aludt nálam. Na, Gerti az a nő, akit okosan kell szeretni. Először is Gyula, maga ezt mondja róla: „Zoli, a gyerekeimet nézem. Igaz, Gerti már rég nem nyújtja azt, amire nekem, mint férfinak szükségem lenne, de legfeljebb többet vagyok a barátaimmal. Pecázni szoktunk, és akkor sok mindent megbeszélünk. Messze nem az, mintha az asszonyom ölelő karjaiban mesélhetném el az életem apró-cseprő eseményeit – de mégis érzelmi támasz. Meg, tudod – teszi hozzá szemlesütve – ott a pornó. Sokszor dögunalom, mindig ugyanaz, meg kétdimenziós világ, és sokszor úgy érzem, kiéget, kivesz belőlem valami fontosat (és igazán beteg dolgokat még csak nem is néz állítólag) – de konkrétan a semminél mégis több. Hogy együtt öregszünk-e meg Gertivel, kérdés. Szerintem sokat elárul a terveimről, hogy elkezdtem letisztázni a tulajdonviszonyokat, és ügyvéddel, papíron. Azért az előtt szeretnék elválni, mielőtt másik nőt keresnék magamnak, meg a gyerekek nagykorúságát jó lenne megvárni. De nem tudom, sikerül-e ezt megtartanom.”

Magánvéleményem, hogy Gerti is itt él a Földön, köztünk van, ki kell valahogy jönni vele is. De ő tényleg vak a mellette élő ember szükségleteire. Komoly hiba elfelejteni, ha kapcsolatba kerülünk vele.

 

Zoli

 

 

 

 

Kifakadtam

kifakadtamA gyerek fölé tornyosul, csípőre tett kézzel. „Bepakoltad a táskád?”, „Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy…”, „Bezzeg a hülye, f..sz apátok…”, „Miért nem vigyázol rá, legalább te, ha MÁS nem teszi meg?” – sanda célzás rám, mert éppen nem lehet  tudni, hol a sál a gyerek nyakából.

Nézem őt. Nagyobb, gyorsabb, erősebb a gyereknél, és: süvít a hangja. Azonkívül a fiam FÜGG tőle. Érzelmileg, anyagilag. Éhen halna nélküle. Még elmenekülni se tud: az anyja gyorsabb nála.

Ne gondoljátok, hogy nem próbáltam már megvédeni a gyerekeket tőle. Annál rosszabb lett. Volt, hogy fizikailag megtámadott. NINCS esélyem vele szemben. Ő nő, ő megteheti. Ha kiabál: csak az érzéseit mutatja ki, ha üt: csak a tehetetlensége készteti rá. Hiszen ő jót akar. (Egyébként ez szerintem  nagyjából igaz is, <bár nem mindig> csak szerintem nem JÓL  akarja azt a jót. A türelemről, úgy vélem, még nem sokat hallott.)

Egyszer megpróbáltam kezet emelni rá. Csak vissza akartam ütni. Egyébként akkor sem felejtettem el, hogy nővel állok szemben, eszem ágában sem volt minden erőmet beleadni. Sivalkodva förmedt rám: „Meg ne merd tenni!”. Ez az ő előjoga.

Ha tűrök: pipogya vagyok. Bár tilos nőt „megnevelni”, mégis ezt várják tőlem. Ha ütök: brutális hímsovén vagyok. Legjobb senkire sem hallgatni.

De ez a történet nem ér itt véget, Babám! Tudok tanulni tőled! Majd hátulról mellbe jövök, és elkezdem a szálakat mozgatni körülötted. Anyádon, barátnődön keresztül fogok hozzád szólni. A gyerek lesz az eszközöm. És igen: legalább egyszer túl fogok lépni a társadalmi megállapodáson: igenis meg fogod tapasztalni, hogy milyen, amikor egy férfiököl mélyed teljes erővel a gyomrodba. Egyszer. Soha többet. Csak, hogy tudd: ez is lehet, ilyen is van.

Nem győztetek le, feminizált társadalom, és jogokkal agyontömött feleségem!

Csak még időben le tudjak állni. Mielőtt széthullik a család kettőnk harcában.

 

István