Címke: gyerekek

Apák és férjek – támasztott és elfeledtetett igények

A mai nő szívesen követi a férfit. Igen, odaadó híve lesz, ha a férfi elkötelezett a családja: érte és gyermekeik iránt. Ezenkívül képes a magabiztos és romantikus férfi szerepét is magára vállalni. Sok ez? Nos, ráadásul ma már az elkötelezettség sem merül ki az eltartásban: minőségi időt is kell a férfinek mindenki számára biztosítani, vagyis csak rájuk figyelve együtt lenni velük. Ne csodálkozzunk, ha közben szabadságharcossá is kell egy családos férfinek válnia: kiküzdeni a szükséges „én időt” magának. Amikor pecázhat, bütykölhet, sörözhet a haverokkal. Mégis egy apának és férjnek, vagy archaikusabban egy királynak és szerelmesnek egy dolga van igazából a társadalmunk szerint, ha megnősült: SZOLGÁLNI.

Járjuk körbe a kérdést két oldalról! Egyrészt persze, nézzük meg, konkrétan ez a szolgálat mit is jelent, de – és erről az oldalról nem szokták a ma divatba jövő férfimotivációs mozgalmak sem megvilágítani az ügyet – mit igényel egy férfi apaként és férjként? Igazából semmi forradalmian újat, a modern kívánságok mintha merőben a nőktől és főleg a feministáktól jönnének. Mivel tényleg megváltozott a világ, ezeknek van helyük a nap alatt, de miért szorulnak ki a látómezőnkből és a gyakorlati életből a férfi igények? Lássuk!

apa6 Egy apa legyen gondoskodó! Készüljön a szülésre a párjával együtt! Vegyen részt a lakóhely átalakításában, keressen elég pénzt a megnövekedett család számára, legyen ott a szüléskor, fürdesse a picit, cserélje a pelust!

Igen, helyes, ez legyen így! Nagyon sokat adhat mindez egy férfi életéhez. De itt is, mint az összes többi igénynél legyen figyelembe véve, hogy a férfi is: ember. Mindez így, együtt: nem-fog-menni! Tudni kell egy nőnek is, hogy a feminizmus által mélyen-mélyen befolyásolt médiából áradó szerepelvárások mennyire felelnek meg: neki, aztán pedig az élethelyzetüknek. Egy reggeltől-estig pénzt kereső embertől mennyire várható el, hogy bármi mást tegyen még otthon, mint bámulja a tévét, és ágyba zuhanjon? Mit tehet a feleség, hogy ez a helyzet megváltozzon? Mit vállalhat át a párjától? Persze fontos, hogy a férfi belássa: az alkotó erejére otthon is szükség van, nem csak a munkahelyén. Előbb-utóbb kelleni fog a gyerekeinek, hogy érezzék, apa ott van, pszichésen is, a figyelmével, a tetteivel, a bátorításával. Ezért akár munkahelyet is megéri váltani.

Legyen egy férfi erős támasz! Aki nem vonja el a vállát a nőtől, amikor az az érzéseiről, félelmeiről, terheiről beszél (ventilál). Lássék a férfi tettein, hogy elkötelezett, áldozatkész az övéi iránt! Ha kell plusz munkát vállal be (egyik ismerősöm, amikor megszülettek a már meglévő gyermekeik mellé az ikrek, belevágott egy nagyobb ház megvételébe. Szó szerint kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott akkor kb. két hétig, hogy időre beköltözhető legyen a ház. Igaz, a felesége is teljesen mellé és a közös ügy mellé állt. Panasz nélkül vette át a gyerekek teljes irányítását és ellátását arra a két hétre, és még bizonyos munkákban segített is az ismerősömnek.) Igen, ez mind jó! DE!

Egy nő álljon a férje mellé! Tegye őt királlyá! Beszéljen vele tisztelettel és ezt várja el a gyerekeiktől is! Ne kérdőjelezze meg a szakértelmét, de ha kell, merjen udvariasan ellentmondani! Elvégre a férfi se tudhat mindent tökéletesen. Jelezze, hogy bizonyos kérdésekben egyértelműen a párjától vár döntést, és ha a döntés megszületett, akkor tartsa magát ahhoz, mások előtt is. Igaz, a férfi törekedjen „közös döntést” meghozni, olyat, amiben minden érdekelt igénye szerepel!

A férfi legyen irányt adó, és konfrontatív! Vagyis veszekedjen a szakikkal, tegye helyre a kötekedő szomszédot, gondolkodjon a családja igényei szerint és lásson előre, mire van, és mire lesz szüksége a vele élőknek? Jogos, ez férfias és támogató. DE! Egy nő se legyen rest kinyitni a száját, ha épp ki kell! Tudja időnként szelíden terelgetni a párja lelki szemeit olyan célok felé, amelyeket el kell érni, hogy a család harmonikusan fejlődhessen. Ne mindent a férjének kelljen észben tartani. Pl. a feleség küldje szűrővizsgálatra a párját; ha nehéz, fizikai munkát végez, masszázs bérletet vegyen neki; jelezze hogy jó ötlet lenne a gyerekek nevére életbiztosítást kötni, nézzen körül megfelelő iskolát keresve a gyerekeknek a tehetségük és képességük szerint, stb.

1a jizz2 Egy férj (élettárs) legyen romantikus! Keresse az időt, amit együtt tölthet a párjával! Érdeklődjön a nő igényeiről, élményeiről, érzéseiről! Hallgassa meg! Lepje meg! Elégítse ki (testileg, lelkileg)!

Helyes. Törekedjen erre a férfi! Legyen a párja mindene! DE! Egy nő ne felejtse el, hogy a szexuális örömöket tőle is igényli a párja! Hogy mennyire jól esik egy férfinek, ha tetszeni próbál neki az ágyban, ha keresi, mi érdekli a férfit, ha a kívánságainak utánajár. Ha néha kiszolgálja őt. Természetesen ide is igaz, amit fentebb a férfiakról írtam, pl. egy három gyerekes anyukától, aki még pénzt keresni is köteles, nem biztos, hogy ez elvárható. De sokszor a gesztus is elég. Hogy megpróbálja, hogy törekszik rá! Hogy fogyókúrázik, nem engedi el magát, hozzá illő frizurát csináltat, akár pornót néz a párjával… Hogy számít a férfi, a maga igényeivel. Ma nagyon az jön át a társadalmunkon keresztül, hogy kell a világnak, és nagyon is, amit a férfi adni tud. De ő maga már nem. Akkor tud bárki (a nők is) jó szerelemesnek maradni, ha a vágyai, elképzelései számítanak. Így van ez velünk, „fiúkkal” is.

Még picit a férji igényeknél maradva, egy nő legyen enyhet adó, felvidító is! Persze élhessen úgy, hogy neki is legyen miből meríteni, de igenis tudja néha elvonni a párját a kötelességek „földjéről” kettejük intim világába! Nevettesse meg, pl. a családi élet – amiből a férfi sokszor pénzkereső tevékenysége miatt valamennyire kimarad – kedves történeteinek megosztásával is. Ma, amikor telefonon fényképeket és szöveges üzeneteket lehet gyorsan küldeni, ez akár munka közben is megoldható. De akár magáról is küldhet képet az asszonyka. Pl. milyen baby dollban várja az ő férjecskéjét haza…

Egy nő legyen kicsit gondoskodóan anyáskodó a párjával! Akár, hogy elé teszi az ételt, odafigyel, hogy ízlésesen öltözzön, orvoshoz küldi… de csak amit a férfi igényel és elfogad. Vannak férfiak, akik az ilyesmit mind maguk szeretik intézni, és sértő számukra, ha ebbe a nő beleavatkozik. Jó ha hisz a párjában, biztatja, hogy bontakozzon ki… de ezt egy férfi veheti cseszegetésnek is, és hogy ő pont úgy nem jó sosem, ahogy éppen van. Bölcsesség kell ide is.

Végül a gyerekektől mit vár egy apa – eddig csak a párjukkal szembeni kívánságokat soroltam. Amikor kicsik még, azt, hogy hallgassanak rá. Tegyék a kötelességüket, ugyanakkor a legtöbb férfi leginkább azt, hogy önfeledten együtt lehessenek. A játékot, az örömteli perceket. Mivel ekkor általában kevesebbet vannak együtt az apák a gyermekeikkel, ezért is fordul elő, hogy inkább a nők fegyelmeznek. A harmadik műszakot lehúzva nem fegyelmezni akar a legtöbb apa, hanem örülni a közös időnek. Később már őszinteséget, komolyodó beszélgetéseket, bizalmat – amiért cserébe ő ugyanakkora bizalmat viszont nem adhat. Egyszerűen vannak ügyek, amiket a párjával, vagy egyszerűen saját magával kell megbeszélnie, elrendeznie. Mit vár még egy apa? Teljesítményt és törekvést a teljesítményre. Legtöbben szeretjük kihívások elé állítani utódainkat. Nagy büszkeség, ha megugorják a mércét, és jó érzés tudni, hogy a biztatásunknak ebben komoly szerepe volt. Ragaszkodást, hűséget. Ha válásra kerül is a sor – ami ma nagyon valószínű – akkor is tudhassa a gyerek, hogy ki az apja, kihez tartozik az anyja mellett igazán. Ez a nők segítsége nélkül nagyon nehéz.

Egyenlő lehetőséget a gyerekek nevelésére váláskor is. Nagyon-nagyon sokszor váltott elhelyezést, amit ma alig ítélnek meg a bíróságok. Működjön együtt egy apa az anyával a gyerekeiket illetően a válás után is! De az anya is az apával! Tegyen meg minden szükségest, hogy eleget lehessenek együtt az apjukkal a gyerekek! Pl. akkor költözzön messzebb az apától, ha az tényleg fontos és indokolt.

Nos, a teljesség igénye nélkül sorra vettem néhány férfiakkal szembeni elvárást apaként és férjként, illetve azt, hogy ők mit várnak el cserébe. Fontos, hogy társadalmi szervezeteiken keresztül a köztudatba is vigyék be mindezt, mint jogos és hasznos igényt!

csa

Minden amit a világból tudni érdemes, érzi egy 2 éves

Minden vélemény számít!

Nézzünk a szemébe! Figyeljük.Engedjük, hogy körülöttünk tegyen vegyen. Ösztönei még őszintén jeleznek. Nem nyomta még el annyira, mint a felnőttek. Akinek van kutyája, szintén tapasztalja, ahogyan ösztöneik vezérlik. A kutyusokat valamivel nehezebb megérteni. A gyerekek, már jobban bírnak segíteni nekünk. Ha kellően fogékonyak vagyunk és figyelünk. Készek vagyunk szembesülni a jelzéseikkel. Bizony szükségünk van a jelzéseikre, segítségeikre. :)Kati

Darázsfészekbe nyúltam – vendégcikk a Talita.hu – ról

Minden vélemény számít!

Hátborzongató a számomra, hogy gyerekek élete múlhat ezen. És milyen gyávák az emberek az apparátussal szemben! Amely éppen egy ártatlan és magát megvédeni képtelen gyereket készült bedarálni. A cikk alján link van a tiltakozó petícióról. Nem csak a kórt tárja fel, de orvosságot is ad hozzá. – Zoli

Darázsfészekbe nyúltam… – Egy édesanya kálváriája

2014. október 22. szerda, 05:47 | Írta: Pintérné Baksa Zsuzsanna

Talita illusztráció

Áprilistól szeptemberig kellett várnunk annak a genetikai vizsgálatnak az elvégzésére, amelyből kiderülhetett, hogy gyermekem tésztás izomzatának, izomgyengeségének hátterében genetikai eredetű izomsorvadásos megbetegedés áll-e. Áprilistól-szeptemberig… Már az első héten éreztem, ezt lehetetlen ép ésszel elviselni. A szóban forgó két leggyakoribb izombetegség legfeljebb 6 évesen tolókocsit, maximum 20 évesen halált jelent. Egy hét elviselhetetlen lelki fájdalom és vergődés után a természet okosan szürke, bénító fátylat borított a gondolataimra, hogy túléljem. Nem volt egymilliónk, hogy magánlaborban hamarabb eredményt kapjunk. Szeptemberben vérvétel, négy hétre rá postán jött az eredmény. NEM kromoszóma-rendellenesség! Neurológián kontroll. A doktornő velünk örült az eredménynek.

És akkor újra előhozakodtam az oltáskérdéssel.

Felkészültem, megmutattam neki a betegtájékoztatókat és az EPINFO oltási szövődményeket felsoroló részét. Elolvasta. Tudtam, ha létezik a földön emberséges, tisztességes orvos, akkor ő az. Nem csalódtam. Ő már kizárt minden más lehetséges okot, és most leírta, hogy IGEN, valószínűleg oltási szövődmény! Nehéz megfogalmazni, mekkora dolog volt ez nekem. Eddig szinte egyedül vittem ennek a súlyát, ezután már a családom is kénytelen volt elhinni, hogy ez lehetséges.

A félelem diktatúrájának egyik híres víziója – FL illusztráció

Akkor már bőven zaklatott az ÁNTSZ felszólításokkal, telefonhívásokkal. Egyszer sem azt kérdezték, hogy van a fiam, vagy miben tudnak segíteni, fel sem merült, hogy szeretnék kivizsgálni az ügyet.

Mit akadékoskodunk? Oltassunk, aztán punktum! Jeleztük, hogy félévet kellett várnunk a legutóbbi vizsgálatra, és még egy hónapot az eredményre. Kérték, mindent küldjünk el a védőoltási szaktanácsadóhoz, megtettük. Aztán egy hétfői napon felhívtak, hogy küldjünk egy nyilatkozatot azonnal, hogy van-e már időpontunk az oltásszakértő doktornőhöz, különben csütörtökön határozattal elrendelik az oltást. Mondtuk, rendben, és kértünk időpontot az oltásszakértőhöz. December 2-ára tudtak csak időpontot adni. Erre az ügyintéző hölgy annyit mondott: „Á, az nagyon soká lesz. Inkább elrendelem az oltást.” És így is történt.

Még szerdai napon, mindenféle vizsgálat nélkül határozattal elrendelték Nimród oltását, amely „8 napon belül végrehajtandó”.

Ezután megérkezett az oltási szaktanácsadó válasza levélben – „ambuláns lap” címmel, pedig soha életében nem is látta a gyermeket –, miszerint csak „kiragadott” leleteket kapott, és nem lát ok-okozati összefüggést az oltások és a beteg állapota között. Ezután a járványügytől hívott egy hölgy. Mégis hogy gondolom, hogy nem oltatok, mi lesz, ha mumpszos lesz a gyerek?? Na bumm. Én is voltam mumpszos. Felnőttem, van 3 gyerekem. Ellenben az oltástól lebénulhat, meghalhat. Nem olyan nehéz mérlegelnem. Félórát vitatkoztam vele. Talán megértette, hogy nem egy kósza gondolat miatt lettem oltástagadó, hanem mert belehalhat a gyermekem. Azt kérte, 2-án minden leletet vigyek a szaktanácsadóhoz, utána ő egyből megkapja onnan a vizsgálat eredményét, és ő fog dönteni. Nem igazán értettem, hiszen ilyen esetben hivatalosan nem egyszemélyben kellene valakinek dönteni, hanem az orvosokból álló OKNE Bizottság elé kellene tárni az esetet. Rákérdeztem, erre már azt válaszolta, ja persze-persze, a bizottság dönt…

December 2-án édesapámmal és férjemmel együtt vittük Nimródot a László Kórházba. Szerencsés volt tanúkkal érkezni. 45 perc várakozás után a doktornő és az asszisztens furán kémlelgetve nézett ki az ajtón, többször végigmérték öltönybe öltözött édesapámat, talán találgatták, ügyvéddel jöttünk-e. Aztán kiszólt az asszisztens: „Pintér? Csak anyuka jöjjön be, a gyerek is maradjon kint!” Ragaszkodtam hozzá, hogy Apu is bejöjjön, majdnem rácsukták az ajtót. A méteres folyosón szorongtunk, úgy „tájékoztatott” a doktornő. Indulatosan közölte, hogy ő már mindent leírt a levélben, amit akart, fél napját elvette, mire megfogalmazta. És hozzátette:

„…most majd szépen be lesz rendelve a kedves neurológus doktornő, aki vette a bátorságot, hogy ilyen szakvéleményt leírjon”!

Nem volt kíváncsi a mappányi leletünkre, ami a kezemben volt, és rá sem nézett Nimródra. Hát így fognak újra döntést hozni, mert természetesen fellebbeztünk. Ezután ismét hívott a járványügytől a doktornő. Várta, hogy a vizsgálat után megkapja az anyagunkat, és a szakértő javaslatát. Megdöbbenésemre közölte, hogy azt az információt kapta, hogy mi meg sem jelentünk a szaktanácsadáson. Megértettem, miért nyomta az asszisztens a kezembe távozás előtt az érkezéskor lefénymásolt vizsgálati lapunkat: hogy még nyoma se maradjon, hogy mi ott jártunk! Ez volt az utolsó utáni huszadik csepp a dézsában. Kerestünk egy ügyvédet. Most várunk. Még nincs döntés, de nem is zaklatnak.

Csöndben viselném sorsunkat, ha az egyedi lenne. Ha az a nagyszerűen működő, igazságos rendszer apró félrelépése volna. De sajnos korántsem az…

Egy másik híres alkotó víziója a diktatúráról – reménykeltőbb és fájdalmasabb képpel. FL illusztráció

Kicsit erőt merítettem karácsonykor a gyerekek mosolyából, öleléséből. Egy alkalommal kettesben voltam Nimróddal, némán, rajongva figyeltem minden kis mozdulatát, gesztusát, és egyszer csak suttogva kikívánkozott belőlem, hogy „Ne haragudj, nem tudtam!” Ő szigorúan rám nézett, és azt kérdezte: „Nem?!” Aztán látva potyogó könnyeimet a vállamra tette fehér kis kezét, odatolta az arcát, és azt mondta: „Szejetlek”.

Segítsen a Jóisten, hogy minden oltáskárosodott gyermek tudjon megbocsátani majd az édesanyjának, s az édesanyák önmaguknak… S legyen ezekből a gyermekekből orvos, ügyvéd, és becsülettel kezeljék majd az akkorra megvénült, megrokkant jelenlegi lelkiismeretlen döntéshozókat.

Pintérné Baksa Zsuzsanna elérhető: pinternebaksazsuzsanna@gmail.com

Petíció a kötelező helyett választható oltási rendszerért.
A „Kötelező helyett választható oltás” Mozgalom honlapja és Facebook-oldala

Előző rész: Felelőtlen oltástagadó vagyok?
A cikk forrása. A kép csak illusztráció.

Házassági krízisből és pszichiátriáról a családi boldogságig

Minden vélemény számít!

pszichiátria

Sziasztok, Csabi vagyok.
Az oldal szerkesztője megkért, hogy írjak néhány gondolatot a házasságomról, hátha kérdéseket vet fel bennetek, vagy esetleg válaszokat is szül. Megpróbálom tehát röviden összefoglalni házasságom eddigi történetét úgy, hogy igyekszem rátekinteni az ember – és leginkább saját magam – mélyebb pszichéjére. Mindegy 17 éve kezdődött minden. Azt hiszem az első időszak pontosan úgy zajlott, mint az emberek többségével. Találkozik két fiatal, tetszenek egymásnak, egymásba szeretnek, eljegyzés aztán pedig házasság. Nekem abban az időben a házasság már többet jelentett egy kicsivel, mint egy puszta papír. Felnőtt megtérőként azt gondoltam, hogy a házasságkötés egy mélyebb elköteleződés a párom felé, de ez csak fogalmi szinten volt így, hiszen semmilyen tartalommal nem tudtam megtölteni. Mint később kiderült, rettentő gyenge alapok voltak ezek, hiszen nagyon hamar jöttek a szürke hétköznapok és az együttélés állandó konfliktusai, kompromisszumai melyek elől most már hivatalosan nem lehetett kitérni. Mindent meg kellett osztani, mindent el kellett viselni a másiktól, bármennyire nem tetszettek bizonyos dolgok. A katolikus környezet sulykolta fejünkben az elfogadás parancsát. Nem volt menekülés, és néhány év alatt a házasság olybá’ tűnt, mintha csak arra lenne jó, hogy robotoljak mások megélhetéséért, és mindent elveszítsek, ami régen nekem cél, szórakozás és pihenés volt. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy a semmire házasodtunk. Nem volt a saját ruhánkon kívül gyakorlatilag semmink. Mindent magunknak kellett előteremteni, ami nem indult könnyen, hiszen gyorsan jöttek a gyerekek is. A család segített (bár ne tette volna), így lakhatásunkat az én szüleimnél kezdtük, majd egy menekülési kísérlet után a párom édesanyjánál folytattuk. Az én szüleimmel a feleségem nem tudott kijönni, én meg az édesanyjával nem. Azt hiszem ez szinte tipikus. Végső soron odáig jutottunk, hogy már borzasztó körülmények közé is elmentünk lakni, csak hogy önállóak lehessünk. Így kezdődött a saját életünk, melyről azt hittük, hogy majd működni fog. Mindketten megpróbáltuk gőzerővel megélni a magunk által elképzelt tökéletes házasságot. Úgy is mondhatnám, hogy szubjektív igazságok alapján igyekeztünk együtt élni. Ezt az életet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha ma az MSZP-t és a FIDESZ-t próbálnánk egy fedél alá hozni. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi lenne abból. Nekünk azonban az, amit Te kedves olvasó elképzelsz, az volt a véres valóság. Ezt semmiképp nem szeretném részletezni, mivel még emlékezni is borzasztó. A lényeg az, hogy házasságunk 8. évére eljutottunk a mély krízis állapotába, vagy hétköznapian: csődbe jutott a házasságunk. A krízis kibontakozása egyetlen pillanatunkba csúcsosodott ki, amit az orvos nálam némi kórházi kezelés után mániás depresszióban és idegkimerültségben határozott meg.

A nyugtató, és a pihenés visszaadta emberi mivoltomat, mely akkor még csak a gondolkodás képességének visszanyerésére korlátozódott. A gondolkodás alapját a válni vagy nem válni „Shakespeare-típusú” kérdés adta. Először percenként döntöttem másként, majd óránként, és végül naponta. Magyarul nem tudtam mi tévő legyek. Odáig mentem, hogy már csak a káosz volt bennem, mikor a feleségem közölte velem milyen feltételek mentén kíván tőlem elválni. Mondhatnád kedves olvasó, hogy hát itt a megoldás. Egy pillanatra én is így gondoltam, de még ki nem alakult hitem és vallásosságom felkiáltó jelként állt előttem, hogy a római katolikus egyházban válás nincs, és házasság is csak egyszer. Némi hátsó gondolattal felhívtam egy régóta katolikus barátomat, és elé tártam az eseményeket. Azt gondoltam, hogy meghasonlik, hisz’ az én gondomra nincs katolikus válasz. Ő két embert ajánlott nekem, a családpszichológust és a papot. Talán nem mondta ki szó szerint, de az üzenet az volt, hogy építsetek egy új házasságot segítséggel, és Istenre alapozva. Nem értettem, de gondoltam, ha ő mondja, akkor egy próbát megér. Hála Isten az ajánlat hallatára feleségem, ha nem is hitt, de legalább kíváncsi volt. Valahogy úgy, mintha ezt mondaná

Illusztráció

Itt kezdődik házasságunk második szakasza, amely a mai napig is tart, és azt hiszem örökké tartani fog. Lassú munka kezdődött. Nekem a pszichológus nem sok újat tudott mutatni, hiszen voltak már bőven ismereteim a témában. Korábban szíven foglalkoztam pszichológiával, de persze semmit nem vonatkoztattam magamra. A változás ott indult el mikor a pap azt mondta, hogy magunkat kell Krisztusivá nevelni, és aztán majd a környezet alakul hozzánk. Ez megfogott, és erőnek erejével leszoktam környezetem – leginkább feleségem – megváltoztatásáról, és saját énem nemesítésére koncentráltam. Nem ment könnyen, és a mai napig is sokat küszködöm vele. Nagyon lassú folyamat ez, mely ki fog tartani egészen a halálomig. Eleinte csupán egyedül lépkedtem az úton, melyben rengeteg (sokszor napi szintű) bukás volt, ugyanakkor egyre gyakrabban kaptam elismerő szavakat, és értem el sikereket saját megkötözöttségeim legyőzésében. Egy idő után – talán 3-4 év is eltelt – feleségen is elkezdett velem lépkedni, és ekkor már nem csak önnevelésről, hanem házasságunk új alapokra való felépítéséről is szó volt. Ki kell mondanom Kedves olvasóm, még ha nem is hiszel Istenben, hogy van boldog házasság, mely Istenre alapszik, és az egyház tanítása szerint működik. Persze nem nevezhetném házasságomat tökéletesnek, hisz’ tudom, hogy az majd csak az örök életben teljesedik ki, de bátran állíthatom párommal együtt, hogy ma egy boldog házasságban élünk, 5 szerető gyermekünk gyűrűjében.

Csabi

Szerkesztői megjegyzés: Csabi a barátom, és egy aprósággal szeretném kiegészíteni a történetet. Ma a feleségével együtt már más családoknak segítenek kríziseken túljutni. Előadásokat tartanak, személyes beszélgetéseket folytatnak. Tanfolyamot végeztek ehhez, és egy segítő szervezethez csatlakoztak. Azt nem tudom, a szervezet mennyire nyitott a nem szentségi házasságban élők felé, mivel katolikus szervezetről van szó. Ugye ez komoly dilemmát vet fel: mennyire segítjük a keresztény tanítás szerint bűnben élőket (minden, nem szentségi házassággal egybekötött együttélés bűnösnek számít. Kemény, de EZ Krisztus tanítása.) bűnükben, ha olyan kapcsolatban segítjük őket, amely bűnös? Hogyan érzi majd magát a szentségi házasságban vergődő és küzdő pár, ha elváltakat és újraházasodottakat segít az Egyház? Érdemes akkor küzdeni és szenvedni? Hiszen csak ki kell lépni, más partnert keresni, az Egyház akkor is szeretni fog! – gondolhatnák sokan. Nem tudom, az Egyház, egyáltalán a kereszténység, hol tart ebben a komoly kérdéseket felvető feladatban, bár lelkigyakorlatuk már van az elváltaknak és újraházasodottaknak. Hiszen a törvényre hivatkozva nem lehetünk közönyösek ezzel a hatalmas méretben jelentkező problémával szemben. No meg, ha mindenkit elutasítunk, hogy nem tökéletes, akkor ki jár majd templomba?

Zoli