Korán reggel van és ülök a kispadon, mert a kisfiam nem akar bemenni az óvodai csoportszobába. Szeret ő oviba járni nagyon, de még nem érkezett meg a saját óvónénije, és a folyosó túlvégén lévő ügyeletes csoport nem túl szimpatikus neki.
Bemászik az ölembe, simogat, ölelget, puszilgat. „Szeretlek, te vagy a legjobb anyuka, maradj még egy kicsit, várd meg velem Zsuzsa nénit!” – és más ehhez hasonló szívlágyító mondatok. Sietnék dolgomra, de természetesen maradok. Semmi nem lehet olyan fontos, hogy ne várhatna néhány percet. Így ülünk ott már egy ideje az érkező gyerekek és anyukák, apukák sajnálkozó tekintetétől kísérve.
Egyszer csak a folyosó túlvégén lévő szoba ajtajában megjelenik Bogi. A Bogi.
Rámosolyog a fiamra és kiáltja a nevét. Az én kicsikém pedig azon nyomban kiugrik az ölemből és kitárt karral fut a kislány felé, közben úgy kiáltja neki: Szerelmeeeeem!!!! Megölelik egymást és örömtáncot járnak. A csoportban ülő idegen óvónéni és dadus szélesen mosolyognak, én pedig megölelem mindkét kisgyereket, és indulok dolgomra. Probléma megoldva. Én már nem kellek ide Köszi, Bogi, lehetsz a menyem 15-20 év múlva.

Pálffy Tünde