Hányszor próbál jobbá tenni egy ember egy kapcsolatot! Maximalista módon keres tökéletesebbé tehető pontot. Pedig a kapcsolat is olyan, mint az elménk: nem tökéletes. Hiba mindig lesz benne. Valamilyen ponton „nem stimmel”-drága jó nagyikám szavaival élve. Az elménk, ha megold egy problémát, mintha hibakereső üzemmódba kapcsolna át, egy új megoldandó után kutat, míg nem talál. A tenger is folyton folyvást sodor a partra hordalékot. Az agyunk is. A párkapcsolatunk is. Senki sem tökéletes, sőt nem is teljesen normális. Ég óvjon a túl normálisoktól! Ha alaposabban megnézzük őket, sokszor éppen náluk van a háttérben a legnagyobb takargatni való! Fogadjuk hát el a tényt, hogy az ember nem gép! A párkapcsolat sem az. Hibákat észlelve hányan próbálnak távolodni egymástól, aztán ha mégis elviselhetetlen a másik hiánya, próbálják kezdeni újra. Ismerünk híres embereket akiknek a kapcsolata viharos volt. Nagy erővel vonzódtak és megéltek távolodásokat, újra és újra. Ady és az ő Lédája, Latinovics Zoltán és Ruttkai Éva. Idézzük fel a verset, ami annyira kifejezi az emberi küzdelmeinket:
Ady Endre :
Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
:-) Kati
