A gyerek ha egészségesen fejlődik, serdülő korától fogva kezd szembe helyezkedni a felnőttekkel. Különösen a szüleivel. Nézzük csak a szülő oldaláról egy kicsit ezt a helyzetet! Megszerette a kicsinyét, ám az egyre undokabb lesz. Mennyi ideig tart? Megszűnik egyáltalán ez a hangulat? Vagy marad? Hogyan tudja önmagát szeretni ilyenkor a korosodó? Sajnos láthatunk rá példákat, hogy nem könnyen. Kénytelen olyanok felé fordulni, akik őt elfogadják és szívesen vannak a közelében. Gyakran figyelem, hogyan kommunikál, milyen stílusban, hangnemben a szüleivel valaki. Elgondolkodom. Hallgatom az ismerősöm, aki egyáltalán nem akar gyereket. Tömegek egyre később vállalnak. Halogatják a gyerek vállalást a harmincas éveik közepére. Élnek addig önmagukért. Most pedig sokan egyáltalán nem vállalnak. Még csak nem is mindig anyagi okból nem születnek meg a harmadik, második, sőt már az első gyerekek sem. Nem akarják vállalni az áldozatos szerepet, amikor is a gyereket hordani kell külön programokra. Az iskolák követelményeinek megfelelni. A kamasz ellenségességét tűrni. A családi fészket elhagyó gyerek, ha a szülő felé sem néz, tudomásul venni. Elég  sötét a kép. Cáfolhatnám miért érdemes mégis vállalni mindezek dacára gyereket. Milyen felfedezni benne önmagunkat egy kicsit másképpen. Vagyis szerencsére még vannak, akik minden nehézség dacára mégis szeretnének kicsiket. Vállalják a kihívást is, ami jár mindezzel. :) Kati