A Helló Dolly c. filmben azt mondja Dolly: ” Az én Walterommal…” Hányan tapasztaljuk, hogy a másik  mintha az énünk másik része volna? A mi dolgainkat kiegészíti, és utána azok egy teljes egészt alkotnak. Erre szoktam én mondani, hogy úgy, mint két puzzle figura. Visszatérve a filmre, ahol is csodálatos a két híres színész játéka, és a történet maga a korosodó hölgy és a hozzá nagyon is illő férfi ismerkedése, évődése. Még egy felejthetetlen mondatuk: „Maga csak menjen a maga útján, és én is megyek a magáén!”

Igen, a bűbájos, szeretetre méltó és csupa szív hölgy, aki egyedül maradt és segít pároknak egymásra találni, egyszer csak rábukkan egy kedves, morgolódós emberre, akivel érzi, hogy együtt tudna működni vele. A saját életünkben is tapasztalhatjuk, hogy még sok súrlódás után is a dolgaink a másik hozzáállásával valahogy egyszer csak kiegészülnek és egy egészet alkotnak. Noha olyan időszakok is vannak, amikor átéljük, képtelenség együttműködni a másikkal. Mégis valahogy a dolgok egyszer csak sínre kerülnek, kialakulnak, eggyé „gyúródnak”. Újra értelmet nyer a sok küzdelem, harc, vívódás és szócsata. Akik átélték, tudják, milyen ez. Hányszor emlegetett félmondat a „se vele, se nélküle”. Ami mögött bizony az van, hogy fontolgatjuk, a másik nélkül jobb volna. Ám amikor a helyzet ott van és a másik sehol, akkor szinte fáj a hiánya.

:-)Kati