A párom anyja így hívott engem. Nem született lánya. Kicsit én lettem az. Annak dacára is ilyen szépen szólított, hogy elhoztam a fiát, tőle 100km-re és azután már csak havonta töltött egy napot vele. Egy anyának ez fáj érthetően. Még akkor is, ha tudja, hogy szeretik a gyerekét. Különösen akkor értettem meg, hogy mit élt át, amikor magam is odaadtam a gyerekem a kérőnek. Akarjuk vagy sem átesünk ezen. Az az élet rendje, hogy ha felnő a gyerek párt keressen. A választottja iránt pedig ahogyan érzünk, az már a mi döntésünk is. Regényeket írhatnánk róla. Kölcsönhatás. Akarni kell a jó nexust. Azt, hogy béke legyen. Mindannyiunk érdeke. Nekünk is, a gyerekünknek is, valamint később a kicsiknek is. Mennyire meg tudja a mindennapok hangulatát színezni!  A hozzáállásunk. Induljon ki tőlünk a békére törekvés.  Hiszen konfliktust pillanatok alatt lehet generálni. Aztán okolni a másikat. Keresni hol hibázott. Egy ember hozzáállásán tudunk változtatni. A sajátunkon. Ha pedig nem tudunk megoldani valamit, akkor a szemléletünket tudjuk módosítani. Ahogyan rálátunk,  ahogyan elkönyveljük a helyzetet. Hasznos ez a szemléletmód az élet minden konfliktus helyzetére. Azt hiszem anyóssá válni senki sem igazán szeretne. Persze azt sem szeretnénk, hogy a gyerekünk az életét pár nélkül élje le. Így hát el kell fogadjuk, hogy jön aminek jönnie kell.:) Kati