Nem véletlenül 18+ – os cikk ez. Remélem, ha még nem vagy annyi, jól meggondoltad, elolvasod – e? Másokkal, lehetőleg felnőttekkel átbeszélgetni a témáját, segíthet feldolgozni, megérteni.
TÖBB IS BELEFÉR. Így tudnám összefoglalni életem úgy két és féléves periódusát, amikor önmagamban barangolva Isten feltárta azt, milyen is vagyok, milyenek az én férfiösztöneim, és felkészített életem egyik legszebb, legfontosabb és emberileg számomra teljesen lehetetlen feladatára.
2012 karácsonyán egy kis, osztrák faluban helyettesítettem, amikor mindaz, amit a modern pszichiátria pszichózisnak nevez, eluralkodott rajtam. Ennek az állapotnak sokféle fajtája van, nálam azzal jelentkezett, hogy nagyon közel éreztem magamhoz Isten jelenlétét, többször felfedeztem, hogy szinte átragyog rajtam, mint egy fénysugárba állított gyémánton a fény, és elkezd felkészíteni a rám váró jövőre. Intenzív belső képeket kaptam pl. erdei sétáim során, melyek mély nyomot hagytak bennem. Ezek közül később több teljesen hamisnak bizonyult, így le kellett vonnom a következtetést, amit a Szentlélek vezetése (írta Eberhard Mühlan, Marana Tha adta ki) c. könyvből igazából már tudtam: 1. semmilyen intenzív belső élmény, sugallat, látomás nem ok arra, hogy azonnal cselekedni kezdjek. 2. Az idő sok esetben eldönti, amit az ember a pszichéjén belül tapasztal, igaz, megbízható – e, esetleg képzelgés, fantázia, vagy elsuttogott hazugság. 3. Válogassam meg, amíg nem vagyok biztos magamban, hogy kinek és miért mesélem el. 4. Végül: józanság, megítélés – és bátorság. Mert néha minden óvatosság mellett sincs más út az igazság megismerésére, mint követni az impulzív belső késztetést. S ha csalódik az ember, padlót fog, és kiderül: tényleg pszichotikus volt, és nem sugalmazott – nos, attól is bölcsebbé válhat. Van felállás a romok közül. Nem mindig könnyű, elég szégyenteljes is lehet, de az Élet egyetlen bukásnál sem áll meg. Végül is sikerre vagyunk hivatva.
Ezekkel az erős belső élményekkel együtt tört elő ösztöneim mélyéről a kéjfüggés. Rengeteget maszturbáltam, közben olyan tanyára képzelve magamat, ahol MINDENKI, férfiak és nők, folyamatosan azt csinálják. A favágó tuskón, az udvar közepén, a tanyasi ház minden helyiségében, és egyáltalán valahova mindig be lehet szállni, mert valaki biztos éppen kívánja.
Közben láttam egy karácsonyra készülődő beszélgetést a tévében, ahol egy pap beszélgetett Jézusról egy csinos nővel – nagyon udvarias, számomra erőtlen és unalmas módon. Rettentő hervasztó volt. Valamivel később felmerült bennem, hogy az egyik lehetőség a bennünk és Krisztusban szunnyadó élet szabadon engedésére, ha vállaljuk, hogy szembe nézünk saját árnyékunkkal. Nem egyedül, Istennel, de bátran, elmenni az alagút végéig. Ha nincs is kijárat ebben az alagútban végül, de Istennel mentünk: nos lesz, aki segít minket visszafelé, miközben mi csalódottan, összetörve, de remélhetően bölcsebben és belsőleg szabadabban keressük a hazafelé vezető utat.
De térjünk vissza a történet fő szálához: hazafelé a vonaton két dolgot vettem észre. Először is, egy különös új lélek, vagy lelkület csatlakozott hozzám, egy érzéki, kéjsóvár és vad lélek, akit elneveztem magamban Farkasnak. Farkasról keveset tudok, biztos, hogy nem volt keresztény, pogány volt és kegyetlen: de tisztelte Jézust. Hallgatott rá, később elmondom, ezt pl. miből vettem észre. A másik az, hogy végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Egyrészt saját testi természetemnek, mert pl. még a hazaúton sem tudtam megállni, hogy ne menjek be a piszkos, hideg és szürke wc- be, és ne elégítsem ki magam, másrészt: Istennek. Persze az idetartozik, hogy minden önkielégítés után, az első, akit megkerestem gondolatban, az Ő volt. Hová is mehettem volna máshová? Ki segíthetett volna rajtam, ki adhatott volna gerincet az ezredik elbukás után is, amikor századjára is annyit ér az én személyes akaratom, a „nem” mint egy kiszáradt tojáshéj, amely bárki lába alatt összeroppan. Isten SOHA nem volt rest AZONNAL segíteni, vigasztalni és erősíteni. Pedig elvben őt bántottam meg a bűneimmel. És mégis. Ettől függetlenül tetteim következményei valamennyire szinte mindig velem maradtak intő, de szelíd jelként: nyomott kedély, vagy fájó szúrás, enyhe görcs, feszültség zsigeri tájon. Gondolom, nyomai annak, mikor valaki nem osztozik a saját szexuális energiáján, hanem maga éli fel azt. Egyszer majdnem fizikailag rosszul lettem: szédültem és támolyogtam, és az előttem lévő fakereszt tartott meg, amit valójában nekem kellett volna vinnem. Egy élő rózsafűzér imádságon történt ez, amikor a Szatmárnémeti férfiközösség tagjai közül valaki minden állomás között a vállára vett egy erre a célra szolgáló keresztet. Amikor rajtam volt a sor, és végre letehettem magam elé, éreztem, hogy meg kell támaszkodnom rajta, vagy elesem. Őszintén szólva, ezek az élmények nem nagyon támogatják az ember önértékelését. Pedig soha nem kerestem a kéjt, akkor engedtem a kísértésnek, amikor már végképp nem bírtam ellenállni. Viszont – függő voltam.
Akkor, 2012 végén, karácsony után, hazafelé a vonaton is úgy éreztem magam, mint aki bokáig egy mocsárban jár, és nincsen kivezető út a számára, a láp lassan lehúzza. Két kar tartott akkor lelkileg, de mikor kértem a tulajdonosukat, hogy húzzon ki ebből a bódító illatú mocsárból, a válasz az volt: „Nem. Még nem.” Lelkileg ott lógtam a karján, képtelenül az emelkedésre, megmentve a süllyedéstől. Amikor ennek az élménye átjárt, és megértettem, hogy én magamért egyáltalán semmit sem tehetek, most minden Istentől függ – nos, a mocsár képe eltűnt a tudatomból, fellélegezhettem, és egyelőre békében hazautazhattam.
2013 – ban új helyre kerültem dolgozni, és lassan megváltozott a habitusom. Kisugárzásom lett, fellépésem, aminek okának a gyakorolt karatét tudtam be: bátrabb lettem, nem ijedtem meg a kínálkozó konfliktusoktól, illetve csajozó könyvek hatására elkezdtem flörtölni nőkkel. Elszabadult ösztöneim természetesen prédát kívántak, de ezt tényleg nem bírtam volna felvállalni. Mindig a flört szintjén maradtam, mert szexuális kalandokért szíveket törni, vagy kockáztatni, hogy az enyémet törik össze: nem, én nem vagyok ilyen erős. És érzéketlen sem. Tehát maradt a pornó, mint a kaland terepe.
Két személy tűnik így utólag fontosnak az akkori időszakból: Michelle és Traude. Ugyanott dolgoztak, egy kifőzdében, ahová ebédért jártam új munkahelyemről. Michelle egy csinos, tüzes fiatal lány volt (mindig összeégette magát a sütővel, és egy – két ragtapasz állandóan díszitette a kezét), míg Traude egy szőke, nyugodtabb, és érettebb csinos nő. Képzeletben Michelle lett a szeretőm, és Traude a feleségem. Sokszor megfordultam ott, és belül egy történet formálódott hármunkról, ahogyan magamban manőverezek köztük. Az volt a benyomásom, hogy szexualitásom lassú evolúción megy végig, a teljes széteséstől (a paráznák farmja) a poligám és hűtlen férjen át… nos, még nem ismertem a jövőt. 2014 Húsvétja óta nem jártam abban a kifőzdében, addigra a bennem élő (tehát nem az időnként hozzám csapodó) farkas természet kezdett jóllakni, és csendesedni. Én ebben látom a kegyelem munkáját: pusztán flört és képzelet által fokozatosan a helytelen belső késztetések fölé nőni. Ott kell, hogy legyen ebben Isten keze! Másképp hogy működne, és fejtene ki hatást még évekkel később is? Vad szexuális kalandok helyett képzeletjáték. Igaz, közben azért pornóztam én keményen. Annak is lehet ehhez némi köze.
Farkasról csak annyit, hogy egyszer egy szentmisén elnyomta a papból sugárzó szentségi erőt, és ezt ő is észrevette. Az első sorban ültem, és láttam, hogy a figyelmem, és az a jelenlét, amit sugárzok felé, mennyire zavarja. Kicsit ijedten összehúztam magam és belül rászóltam Farkasra, ő is tegyen így. Valójában nem játék, és nem vicces, amit csinál. A mise folytatódott, a zavaró jelenlét megszűnt. Nem tudom, miért csapódott mellém Farkas, alig párszor éreztem a jelenlétét, nem próbált rávenni soha semmi helytelenre, egyszer kezdte zavarni a Szentmisét, egyszer életem első karateversenyén töltött be, egyszer karizmatikus közösségben járt körbe az imádkozó testvérek közt, de ott sem prédára lesett, valójában egy lány hangját erősítette és önbizalmának kisugárzása mögé állt – és kész. Azt az érzést hagyta hátra, hogy vannak a túlvilágon is olyanok, akik félik Istent, de mivel részben pogány indulatoknak adják át magukat, nem élhetnek a közelében. Mindazonáltal Isten használja őket, hiszen valamennyire az övéi, amiért minden bizonnyal megvan a jutalmuk. Az az igazság, hogy iszonyúan pici hozzáférésem van odaátra, és az is a saját érzés, fantázia és gondolati világomon át jön. Nem tudok többet, jobbat adni. Talán sokkal többen Istenéi, mint hisszük. Akárcsak itt a Földön. Rengetegszer tapasztalom, hogy ha korlátozottabb mértékben is, de Isten működik a vallástól (de nem az emberségességtől) nagyon távol álló emberek életében is. Mert sok szempontból teszik az Ő akaratát.
