A gyerek fölé tornyosul, csípőre tett kézzel. „Bepakoltad a táskád?”, „Hogy lehetsz ilyen hülye, hogy…”, „Bezzeg a hülye, f..sz apátok…”, „Miért nem vigyázol rá, legalább te, ha MÁS nem teszi meg?” – sanda célzás rám, mert éppen nem lehet  tudni, hol a sál a gyerek nyakából.

Nézem őt. Nagyobb, gyorsabb, erősebb a gyereknél, és: süvít a hangja. Azonkívül a fiam FÜGG tőle. Érzelmileg, anyagilag. Éhen halna nélküle. Még elmenekülni se tud: az anyja gyorsabb nála.

Ne gondoljátok, hogy nem próbáltam már megvédeni a gyerekeket tőle. Annál rosszabb lett. Volt, hogy fizikailag megtámadott. NINCS esélyem vele szemben. Ő nő, ő megteheti. Ha kiabál: csak az érzéseit mutatja ki, ha üt: csak a tehetetlensége készteti rá. Hiszen ő jót akar. (Egyébként ez szerintem  nagyjából igaz is, <bár nem mindig> csak szerintem nem JÓL  akarja azt a jót. A türelemről, úgy vélem, még nem sokat hallott.)

Egyszer megpróbáltam kezet emelni rá. Csak vissza akartam ütni. Egyébként akkor sem felejtettem el, hogy nővel állok szemben, eszem ágában sem volt minden erőmet beleadni. Sivalkodva förmedt rám: „Meg ne merd tenni!”. Ez az ő előjoga.

Ha tűrök: pipogya vagyok. Bár tilos nőt „megnevelni”, mégis ezt várják tőlem. Ha ütök: brutális hímsovén vagyok. Legjobb senkire sem hallgatni.

De ez a történet nem ér itt véget, Babám! Tudok tanulni tőled! Majd hátulról mellbe jövök, és elkezdem a szálakat mozgatni körülötted. Anyádon, barátnődön keresztül fogok hozzád szólni. A gyerek lesz az eszközöm. És igen: legalább egyszer túl fogok lépni a társadalmi megállapodáson: igenis meg fogod tapasztalni, hogy milyen, amikor egy férfiököl mélyed teljes erővel a gyomrodba. Egyszer. Soha többet. Csak, hogy tudd: ez is lehet, ilyen is van.

Nem győztetek le, feminizált társadalom, és jogokkal agyontömött feleségem!

Csak még időben le tudjak állni. Mielőtt széthullik a család kettőnk harcában.

István