Fidesz:

Rendőrségi nyugdíjazás: Lázár János 2006-ban, a Gyurcsány kormány idején azt nyilatkozta, hogy nem helyes, hogy az akkori kormány meg akarja vonni a rendőröktől a 25 év szolgálati idő utáni kedvezményes nyugdíjba vonulás lehetőségét. (Forrás itt.)

Tavaly teljesen más volt a Fidesz álláspontja, sőt mást hajtott végre. (Erről itt olvasható cikk.)

Értem én, hogy változhat egy párt nézőpontja, (bár itt éppen 180°-ot, ami azért meglepő, finoman szólva is), de nem kellene valami elfogadható magyarázattal szolgálni a népnek, amelyet szolgál? Így bizony, olyan érzésem van, mintha – már bocsánat, de – hülyének néznének. Azért ez nem olyan kellemes. (Mondjuk én ettől még Fidesz szavazó maradok.)

Másrészt ismerősöm, akitől már meglévő nyugdíját vonták meg, állítja, hogy nincsen elegendő hely az állományban. Most ő is otthon van, jövedelem nélkül (legalábbis legális jövedelme nincsen) és várja, hogy sora jobbra forduljon. Segédmunkásnak nem akar elmenni, ő nem azért tanult. (Mondjuk ez az álláspontja talán vitatható, de az vesse rá az első követ, aki maga nem így gondolkozna hasonló helyzetben.)

Jobbik:

A Jobbik magát kereszténynek valló párt. És részben az is. Jótékonykodnak (lakóhelyemen gyűjtöttek pl. a gyermekeknek játékot), kiállnak a keresztény igazságért, vallják a Tízparancsolatot, szembeszállnak a mai kultúra számos viszáságával. Hallottam olyat, hogy X faluban idős bácsit védtek meg a helyi roma lakosság zaklatásaitól. Szerintem ez jó és szép. De hol az irgalom, a megértés, az empátia a tetteikből, szavaikból? Most olvasom Pongrátz Péter: Szeretetben testvérem c. könyvét. Vállalja Jobbik – os meggyőződését. Igyekszem megérteni őt. Rengeteg fájdalom és keserűség árad soraiból. Azt hiszem, nagyon kellene, hogy szeressék, megvigasztalják. Mert most el van tévedve. Igaza van sok mindenben, amit leír – nem is kicsit. És fáj neki, hogy a világ nem változik úgy, ahogyan ő szeretné, nem hallgat rá, sőt megveti, lenézi, és üldözi. És ebben a szenvedésben kezd (úgy sejtem) meggyengülni a hite, kihűlni a szívében a szeretet, és eltűnni (soraiból mindenképpen) az öröm, az, amit Gyökössy Endre református lelkész-pszichológus mégis örömnek nevezett. Akármilyen sz×r a helyzet, mégis tudunk mosolyogni (szívből), és tenni magunkért, családunkért, hazánkért. Melynek része az RTL tv-csatorna, és a TV2 is. Az ott dolgozók is magyarok, és a nézőik is azok. És lássuk be: ha a tömegek vallási műsorokat akarnának látni, ezek az adók azt adnának. Mert azt adnak, amiből pénz van. Alapvetően nagyon egyszerű a logikájuk: azt adom, amiből sok pénzt tudok szerezni. Könnyű őket bűnbaknak megtenni (bár van közük, ó nagyon is, a szennyáradathoz, ami a médiában jelen van, és felelősek is érte), de az az igazság, hogy aki a mocskot választja a kultúra helyett, annak szintúgy vaj van a fején. Tessék levelekkel bombázni a fenti adókat, hogy népművészetet akarunk, hogy a meglévő tehetségkutató show-k mellé, magyar zenészeket akarunk, hogy igényes, szellemileg tápláló műsorokat akarunk, hogy a szabadosság hirdetése helyett a VALÓDI szabadságot akarjuk!

Ha ezt tennénk, és ők látnák rajtunk, hogy tényleg ezt akarjuk, megváltoztatnák a műsorpalettát. (Vagy kivándorolnának. Persze miután kétségbeesett erőfeszítéseik kudarcba fulladnának, hogy mégis rábírjanak minket: térjünk vissza a mocsokhoz. <mert azt már megszoktuk, mert ez az őszinte, valójában ilyenek vagyunk, mert ezt választani nem kerül áldozatba – fenét nem, sokkal többe, csak ez nem derül ki az elején.> Bocs, ha cinikus vagyok.)

Nna, szóval szánom (és tisztelem – van miért) szegény Pongrátz Pétert, mert úgy látom, hogy nem nézett szembe vele: aki az igazságot hirdeti, azt üldözik, félreértik, pont, mint az ő Urával tették. Ezt a világot az Isten sem tudta három év alatt megváltoztatni. Ő is sokszor fakadt ki: „eget rengető csodákat teszek (rajtam keresztül az Atya), és mégsem hisznek!” Azóta kétezer év telt el, és Mennyországgá változott a Föld? Szerintem nem Istenen  múlott.

Szóval nem megy, nem megy, és mégsem szabad feladni. Beszélgetni kell az emberekkel, meghallgatni őket, és ha nyitottak, elmondani az igazságot. A hitünket. Vagy csak felemelni, vigasztalni, buzdítani. Személytől – személyig, szívtől szívig. Lassú? Az. Van más jó módszer? A történelem, a szentek példái mutatják, hogy aligha. Persze, kellenek a „nagy” tettek is: újságcikkek, parlamenti felszólalások, felvonulások, tüntetések. De az alap ez: amit a szomszédomnak adok, amit tőle fogadok el. (Mert azt is kell: elfogadni, átvenni.)

Pétert bántja, hogy pártját lefasisztázzák, szélsőségesnek állítják be. Szerintem a Jobbik is tehet róla. Rengetegszer demonstrál erőt, s olyat, amellyel már számtalanszor visszaéltek. Egyenruhás felvonulások, agresszív, vagy annak ható nyilatkozatok Vona Gábortól. Miért gondolják, hogy ezek után bízni kellene bennük? Őszinték – ez jó. De nem elég. Elfogadhatónak is kell lenni. És megtartani az őszinteséget. Igazodni a keresztény erőalkalmazás elveihez. (Erről a Katolikus Egyház Katekézise több jó gondolatot tartalmaz, a jogos önvédelemről, és háborús konfliktus fegyveres rendezéséről.)

 

A baloldalról nem írok. Őhozzájuk végképp nem értek. A jószándékukban nem kételkedem. (Kétlem, hogy gonoszabbak lennének, mint az „én oldalam”, a jobbosok. De Isten létét el sem fogadják, így az első gombot félregombolták. Vajon mennyire lehet jó, ami erre épül? Egyébként részdolgokban akár egyet is érthetünk. De alapvetően – úgy érzem – soha.)

Na, ez lesz, ha politikai elemző cikket írok. Tele van lelkizéssel és vallással. Hiába, a száraz tények és nyilatkozatok nekem bizony dögunalmasak. A politikáról általában gondolom, hogy fontos és szükséges – de az én elődeim, pl. a Római birodalom idején többször is megéltek véres keresztényüldözést. És többen eljutottak a hit azon fokára, hogy békés és derűs szívvel fogadták a kínhalált. Végső soron ennyire fontos a politika. Iszonyú körülmények között is lehet boldogan élni – számomra erről szól Kertész Imre: Sorstalanság c. könyve is. A politika a körülményeket akarja megváltoztatni elsősorban. A vallás az embereket.

A vallás fontosabb.

 

Zoli