Címke: szegénység

Lelki boksz – okosan!

box.j1Amikor azt érezzük: az élet küldi a nehezítéseket, terheket szakadatlan, rendületlen, sokszor már fizikai, lelki, anyagi erőnk felett kell teljesítenünk, és olyan, mintha átok ülne a helyzetünkön. Felmerül: Miért kapjuk mindezt? Még mindig erősödnünk kell? Edződnünk?

Kimerülten csak találgatunk.

Ám   a kihívások valóban megedzenek. Szokták gyakran mondani: „Ahol eltörtél, ott leszel a legerősebb.” Hiszen kénytelenek vagyunk összpontosítani minden erőnket, hogy elhárítsuk a nehézségeket. Ha valóban teher alatt nő a pálma-amit szintén olyan gyakran idézgetnek – akkor a sok terheléstől a mi népünk tagjai tényleg igen erősek lesznek. Most nem?

Csak nézegetjük, mennyivel könnyebb más országban az embereknek. De azt is észre kell vegyük, amit a tőlünk szegényebb országok emberei üzennek! Mi szerint: A sok gondunk közt elfelejtjük észre venni, mi mindenünk van. A hiányainkat nagyítjuk fel. Ami rendben van, az evidens, nem foglalkozunk vele. (Így nevelődtünk.) Tudomásul vesszük ami rendben van, tovább lépünk és időzünk annál, amit javítgatni kell. Nem örülünk, és ünnepeljük a sikert. Úgy kell magunkat ráerőszakolni, hogy nyugtázzuk, értékeljük az eredményeket,  mert energiát fektettünk bele!

Az egyiptomiak, afrikaiak, dél – amerikaiak például a mi körülményeinktől sokkal szerényebbek  között létezve is képesek érezni elégedettséget. Örülni annak, hogy élhetnek. Egymásnak. Próbáljunk néha ilyen szemmel is nézni a helyzetünkre! Ők azt mondják: Nekünk hozzájuk képest mennyivel több mindenünk van!

Csak abban szenvedünk hiányt, hogy örülni tudjunk mindennek.

:-) Kati

Van még remény

Katolikus közösség

Katolikus közösség

Bár megígértem, hogy csak mértékkel lesz vallás ebben az újságban (és az első cikk rögtön vallásos volt), de ez most nagyon aktuális, ezért kivételt teszek, lehozom. Egyik barátom mesélte.

Valahol Miskolc környékén történt az eset, de barátom azt szeretné, ne írjam meg, pontosan hol, a szereplők nem tudják, hogy közzéteszi a történteket.

A falu takarítónőjét elbocsátotta az önkormányzat. Forráshiány, mondták, és tudjuk, ma Magyarországon ez szomorú igazság. A takarítónő idős, roma, alulképzett. Barátom egy ideje már ismerte, szoktak beszélgetni, kicsi a falu, mindenki ismer mindenkit. A takarítónő (hívjuk Erzsinek), elmondta, nem tudja a villanyszámláját kifizetni, már a harmadik felszólítást kapta. Barátom úgy vélte, ez a tétel (9045 forint), az ő anyagi lehetőségeit is meghaladja, úgy gondolta, a közösség elé kell vinni. Elmentek a falu plébánosához, nevezzük őt mondjuk Péter atyának. Péter atya meghallgatta őket, és azt mondta, hogy szívesen segítene, de a falu plébániájának az éves kiadása kb. másfél millió forint, és a hívek addig (ez az eset pár hete történt) nagyjából egymilliót adtak össze. Ha nem állna üzleti kapcsolatban a Vodafone-nal, és nem adta volna bérbe a plébánia tornyát az antennájuknak, a faluban nem működne már plébánia.

Barátom már az ajtóban állt, készült távozni (arra gondolva, hogy a helyi imacsoporthoz fordul), mikor Péter atya utána szólt, hogy ha nem tudnának pénzt szerezni, menjenek vissza. Másnap volt az imacsoport összejövetele. Hárman jöttek össze a csapatból. Erzsit nem vitte el a barátom, nehogy túlzott érzelmi nyomásnak tegye ki a barátait. (Szemtől szembe sokkal nehezebb nemet mondani.)

Sok tanács elhangzott, kicsit feszült volt a hangulat (Erzsinek nem volt kifejezetten rossz híre a faluban, csak éppen kimondottan jó sem), végül barátom bátran megkérdezte: hozzá tudnak-e járulni a jelenlévők a villanyszámlához. (Melyen ott állt fekete-fehéren, hogy azonnal fizetendő, valamint, hogy nem fizetés esetén jogi lépések következnek.) Az imacsoport tagjai kifejezetten barátom (akit hívjunk ezek után mondjuk Balázsnak) személyére való tekintettel adakoztak. Ki ezer forintot, ki ötszázat. Tették ezt úgy, hogy volt, aki azt mondta, nem tudja, hogyan fogja hó végén kigazdálkodni ezt a (látszatra) csekély összeget. Arrafelé elég kevés a munkalehetőség.

Másnap Balázs és Erzsi elmentek Péter atyához. Elmondták, hogy mit tett a közösség, és, hogy nem tudták megoldani a problémát. Péter atya kb. öt másodpercig nézett maga elé (ezt Balázs valamiért nagyon kihangsúlyozta), aztán kiment az irodából a szobájába, és hozta a hiányzó összeget. Tette ezt úgy, hogy fogalma sem volt, év végén ki lesznek-e fizetve a számlái.

Balázs és Erzsi kimentek a plébániáról, barátom bement a templomba, és letérdelt a vasrács elé. Nekiszorította a homlokát a hűvös vasnak, és pár percig folyt az arcán a könnye. (Mert ő nem sír. Ennyi kib…tt férfibüszkeség kell az élethez, mondta. Szerintem tökéletesen igaza van.)

Most Erzsin a sor. Reméljük, ezek után elkezd ismerkedni a gyónással, a rendszeres szentmisére járással, és áldozással. Esetleg eljár imaközösségbe is. Ami egyébként mind az ő érdeke, mert ettől az ő lelke épül, pénzt tőle a plébánia nem remélhet.

Úgyhogy kedves olvasók fel a fejjel! Vannak még emberek, akik hisznek és tesznek. Még nem veszett el a haza!

 

;-)

 

Zoli