Amikor a gyerekek kiröppennek, a pár magára marad. Az otthonukban a megszokott környezetben. Űr támad. Képessé kell válniuk megoldani, azt, hogy így is jól érezzék magukat. Olyan elfoglaltságot keresni, ami kitölti a napjukat. Nem bántani egymást. A sok évi együtt élés persze megszokást hoz. Gyakran telítődik az ember a mellette túl sokat levővel. Legyen az kolléga vagy partner. Sokszor normális érzés, ha szinte, „tele a hócipője” valakinek a másik szeszélyeivel. Hogyan ne tegyük a másikat rönkre? Tudnának mesélni erről, azok, akik már több évtizedet együtt töltöttek. Gondoljunk bele, amikor a dédik a 60. házassági évfordulójukat ünneplik meg. Hányszor mentek volna inkább széjjel. Láttam együtt megöregedni a nagyszüleimet, szüleimet. Volt amikor egymás agyára mentek. Popper Péter így fogalmazott:”Az a baj a házasságokkal, hogy túl sokáig tartanak.” Ma is vannak párok, akik nem töprengenek ezeken. Elfoglalják magukat a házasságban egyedül töltött időben is. Tudomásul veszik, hogy a másiknak is vannak szeszélyei, hóbortjai, rigolyái és tovább teszik a dolgukat. Nem rágódnak, nem agyalnak, nem kavarnak, csak élnek. Van aki összeszedi magát és kockáztat. Lép. Sőt olyan is akad, aki visszasomfordál. Tehát ha a gyerekek kiröppennek és a fészek üres marad, akkor is valahogyan foglaljuk le magunkat. Ha lehet ne „betegség karrierbe” kezdjünk és ne is nyírjuk ki se magunkat, se a társunkat. Akár partnert váltunk, nagy bátran, akár maradunk,  megpróbálhatjuk kiteljesíteni  olyan elképzelésünket, amire sosem volt elég időnk, energiánk. A partnerváltásnál említeném meg a kapuzárási pánikot, ami mindkét nemet érintheti. Külön megér egy fejezetnyi  fejtegetést. A minket jól ismerőkkel nem árt beszélnünk. Ők azért képesek rálátni kívülről az életünkre. Vegyük figyelembe, vessük össze a saját véleményünkkel.  :) Kati