Az elköteleződés ára. „Szerelem szerelem átkozott gyötrelem. …”Énekelték elődeink régen. Hiszen eleinte ha szép is, amikor múlnia kell, fájnia kell. Kérdés, mennyi ideig gyógyulunk ki belőle. Mennyi idő a gyászmunka. Vagy gyógyulatlan. Utána pedig mennyi ideig leszünk óvatosak. Nehogy ismét bele kerüljünk ebbe. Sokan érzik ugyanezt. Fontolgatva, hogy vállalják e ismét a kockázatot. A kitettséget. Érdemes? Ha nagy sebeket kaptunk. Ha nehéz volt eltávolodni. Ha sokáig megalázó volt még mindig oda lenni érte, amikor pedig a másik már tovább lépett. Aki többször is nehézségekkel átélte, hogy magára maradt a bújával bajával hosszú időre. Évekre. Alaposan megfontolja, hogy vállalja e újra mindezt. Óvja a lelkét. Mert igenis megalázó a kiszolgáltatott pozíció. Oda lenni olyanért, aki értünk már nem.

Már az első írásaimban is említettem, hogy gyakorta az az érzés fog el, mintha stratégiai játékot játszana az életünk történéseivel az univerzum. Lett légyen az a mindenható vagy ufók, vagy egyéb. Manapság, a minden oldalú megfigyelésnek, agyonra ellenőrző kontrollnak van az egyén kitéve, munkahelyen, neten és minden téren. A mesterséges tudástartalmak erősen befolyásolják az emberétől magasabb szintű intelligenciájukkal az életünket. Valamint egyes elméletek szerint a védőoltásokkal vittek be olyasmit az emberekbe, amik segítségével szintén befolyásolni képesek. Hát így egyre inkább áll a bevezető mondatbeli állítás. Akkor már csak azt figyelhetjük meg, mennyire engedik egyáltalán érvényesülni az ember ösztönös rakcióját, alkotását.Sokan tapasztalnak nem egyszerűen értelmezhető történéseket az életükben. Mindig vallottam, hogy 99 százalékban a tudományosan igazolható dolgokban hiszek erősebben. Ám van az az egy százalék, ami szinte megmagyarázhatatlan. Némelyek szerint több is az, mint egy százalék. Kiváltképp, ha tapasztaljuk. :) Kati

Levált a talp. Kétséges volt az ifjú hazajutása. A kreativitással, a ragasztószalaggal körbevonva a gond megoldva. Másnap vittem egy már nem használatos cipőt tartaléknak, ha ismét ilyesmi előfordulna. Hiszen az olcsó silányabb termékeknél ez nem ritka. A gondoskodást azért az újabbak közössége is nyugtázza. Befogadnak. Elfogadnak. Hibázások alkalmával megértőbbek. Ugyanis, igenis a korosak is hibáznak. Az egészen fiatalok is segíteni, tanítani bírnak. Ha az ember nyitott és fogékony marad. Nem restell elgondolkodni. Emlékszem, amikor apám apja egy disznóvágás alkalmával a szúnyoghálót, egy rossz mozdulatával elrontotta. Apám ilyesmiért a hangját velem és anyámmal felemelte. Volt korholás. Az apjával szemben hallgatott. Hát sokáig nem felejtettem el a kivételezését. Legalább annyit megjegyezhetett volna, hogy: ” Na javíthatom!” De nem tette, nehogy az apja megorroljon. Érzékelteti a helyzet, a generációk közti különbséget a szülő gyerek viszonyokban. A 60 körüli mamám félt a 80-as éveiben járó apjától. Ma ez már másabb :) Kata.

Hűvösödik. Reggel a baromfihoz menet alul öltözve mindenáron dacolva, a szép időt marasztalva be kellet lássam. A papa posztókabátja került a hátamra. Szürke, sokat megélt darab. Merre járt? Miket látott? A polár nadrágommal, elgondolkodtat az összhang a két generációval, a két korszakkal. Hogyan próbálkoztak a ruhák anyagával védeni embereket korszakokban? A térdem is jelez, mert a menetszélben már a 2 kerekűn este fele húz a hideg, munkából hazajövet. Be kell lássam, a dacot feladva, hogy kell a melegítő darab. A mama mellénye, mint lélek melegítő is sok hidegebb időben volt támasz. Most nekem is ad. Ahogyan az utánam következők is. Látták, hogy toporgok, de hálásak, amiért mindig segítek rajtuk a labdáimmal. Hát invitáltak a játékukba. Szabadkoztam, hogy én csak 11 seket szerettem rúgni korábban. Amikor beszálltam az arcukat figyeltem és a szemükben elégedettség volt. Örültek. A főnök mindezek előtt pár órával jelezte, hogy a kamaszok szeretnek, Szabadkoztam, hogy udvariasak egy időssel. Bár ettől tömörebben fejeztem ki, magam is bántva: ” Mert öreg vagyok.” Ez egy nőtől erős mondat. Kiváltképp, ha minden cáfolja. Kedves megjegyzést kaptam válaszul, szintén cáfolattal. Még ha igaz is egy kemény minősítő önmeghatározás, akkor is az élet él és élni akar. Ezt is be kell lássam. Amíg észre vesszük, hogy vannak akik az élésben marasztalnak, akarják a társaságunkat. Amíg a megjelenésünk is és a bensőnk is fiatalos, színességet mutat. Amíg érdekel a másik szeme, arca, reakciója. Amíg törekvés van a másik elégedettségére, addig dolgunk van itt a világban. El kell hinni és meggyőzni önmagunkat is korosodva. :) Kata

Ritkán dicsérik az embert. Főleg kollégák. Hát még ha nő és különösen, ha valamiben rivális. Ezért hát ezt is meg kell említeni. Hiszen olyan apa mellett felnőni, aki nem sokszor dicsérgette anyát és engem, megszoktam, hogy önmagam belső hangja is csak esetenként ismeri el, ha igenis megfelelően teljesítek. Apa csak a matek ötöseimet írta alá. Kénytelen voltam beszerezni ilyeneket is. A bizik a kitűnőhöz közelítettek még nyolcadikban is. Bár sosem volt teljesen ötös minden. Beépül az ilyesmi az ember önértékelésébe. Elsiklok felette, ha 2 nap is egymás után hallom kolléganőtől,hogy milyen csinos vagyok ma is. Ha gyerek mondja, hogy megint milyen szép a ruhám. A minap úgy tűnt őszintén mondta a teljesítményemre egy olyan kolléga, akiről azt hittem, engem nem is annyira kedvel (mert riválisnak tekint), hogy egy kincs vagyok. Ezen azért már elgondolkodtam. Lehet, hogy tényleg? Meg kell becsülni az ilyen megjegyzéseket. Ne csak a kritikán gondolkodjunk el! A megbecsülésről jut eszembe ahogyan a túl érett fürtök szüretelésekor lehajolva a szemeket is felszedtem. hogy bobulkának nevezték a környéken. Nehezemre esett fiatalon ezekért hajolgatni. A mama megtette. Az óvóhelyen volt sokat kiskorában. Értékelte hát az ételt. A nagy diófám, amikor a villanyvezetéket elérte és költséges volt a magasban ritkíttatni, kivágtuk. Sokára fordult termőre, de abban az évben már volt rajta. Szinte fájt a kivágása. A mama akkor is a földről a diókat szedegette. Hallgatott. Valahogy nem akartam hajolgatni, szedegetni. Ám emlékszem a képre. Szinte beivódott. Lám benőtt a fejem lágya mostanra. A szőlőszemeket magam sem hagyom ott. Hiszen gondoztam. A termését értékelem. Jó érzéssel tölt el, adni másoknak is belőle. Nem egyértelmű, hogy ilyen dolgok teremtődnek. Láttam elmenni, olyanokat, akik ezeket a fákat, szőlőket ültették. Hálás vagyok, hogy hozzá tehetek a termések létrejöttéhez. Részem lehet benne. Alázatot tanul az ember. Kiváltképp, ha megtapasztalom, hogy az általam nagyra tartottak hogy voltak. Most hogy vannak. Segítettek. Segítenek. Most is. Tapasztalom. Érzem. Kérem. Mostanság van rá igény rendesen. :) Kati

Szimpatikus vagyok magamnak. Olyan lettem, mint amit elképzeltem? Már kamaszként erősen érdekelt a pszichológia. Az egyetemre is bejártam előadásokat hallgatni. A egyik előadó kérte képzeljük el, milyennek gondoljuk több évtized múlva önmagunkat. Akkoriban karatézni is jártam. Elgondoltam, lehet, hogy oktatni is fogok ilyesmit. Testnevelést tanítottam is. Az egészséges életmód és test gondozás ugyanúgy az életem része maradt, mint több évtizeddel ezelőtt. A napokban eszembe jutott, hogy körülbelül milyen külsőt képzeltem el akkoriban önmagamnak. eléggé hasonlóvá váltam, az akkoriban elképzelthez. Amikor olyanok közelében éltem, akik mellett nehéz volt nekem, akkor elképzeltem, talán egyedül jobb lenne. Ez is elkövetkezett. Bizony sokszor egyedül is jobb, mint olyanok mellett, akik sokban nehezítenek. Gondoljuk el, milyennek képzeljük később önmagunkat. Aztán, ha félre is tesszük az elképzelést, akkor is az apró döntések sorozataként, mégis arra fele haladunk és egyszer csak el kell ismernünk, hogy az alakult ki. Ergó, a képzeletnek teremtő ereje van. :) Kata

Szólt a nevelő, amikor a lármások szóban, majd tettleg is egyre agresszívabban játszottak. Mire a kicsik visszaszóltak: „De az unalmas.” A felnőttek pedig elgondolkodtak. A sok infó, amit a kicsikre pörgősen rázúdítottak ezt hozta. A játékaik is a neten kűzdősek. Amikor pörögve rákattintanak dolgokra annyira megszokják a tempót, hogy emberekkel is hasonlóan akarnak működni. Mesélnünk kell olyan dolgokról nekik, amikről nekünk a rokonaink meséltek kiskorunkban. Apám bátyját besorozták 17 évesen. Nem ment. A család hiába bujtatta. Amikor megtalálták elvitték fogságba, ahol télen betonon aludtak. Megszökött. Éhezett. Amikor a földeken hagymát találtak olyan volt számukra, mint a cukor. Annyira örültek neki. Már mi korosak is csak elmondásokból tudjuk mindezt. A szomszéd országból hallani, hogy pár éve 2 órát kaptak, hogy elhagyhassák az otthonaikat. Egyszer csak ez lett. 2 zsáknyi holmival kellett útra kelni valamerre. A férfiak már nem is mehettek. Alaposan el kell gondolkodnunk ezeken. Nem evidens dolog a béke. Minden percét értékelni kell!

Írja az ismerkedni vágyó hölgy, hogy szakállat, bajuszt, borostát viselők ismerkedését nem akarja. Feltehetőleg érzékeny az arcbőre arra ha a partnere arcbőre nem sima. Ehhez képest jelentkezik hozzá egy ismerkedni vágyó, aki az első beszélgetéskor kifejti, kijelenti, hogy ő egyszer bajuszt, máskor szakállat, majd borostát visel. Ergó nem érdekli, hogy a nővel mi van. Mint ahogyan a párkapcsolatban élő hűtlenkedő a kontaktus elején a másikkal az állapotát közli. De azért az újat ostromolja. Aztán idővel közli: „Nem árultam zsákbamacskát. Tudattam, hogy nem vagyok szabad.” Az őt megszerető bebolondított szerencsétlen pedig üldögélhet karácsonykor magában és énekelheti: ” Égnek a gyertyák, s a könnyem kicsordul, miért nem lehetsz most közel. Évekig is mehet ez. Igen sokakat érint. Érezzük a csalárdságot remélem. A rászedettséget. A játszást az érzelmekkel. Nagyon résen kell lennünk, hogy hosszú évekre valaki meg ne keserítsen. Mert vágyik szerelmessé válni az ember. Aztán gyötrődhet egyedül. A másik pedig őt fölénnyel lerendezte. Például egy nárcisztikus képes 3 évig is tenni egy kapcsolatért, aztán a bebolondítottat folytonos padlóra küldéssel pszichésen szinte megsemmisíteni. Ember legyen a talpán, aki a sérüléseiből kigyógyul, feláll. Van ez párkapcsolatban is és a beetetés, megvezetés, átverés csalódás ott van sajnos erősen más téren is tapasztalhatjuk keserűen megélve.

Egy dobásból a társasban, vagy egy körből. A többiek tovább haladhatnak. Felnőttként, özvegyen, amikor egyedül maradsz. Kiváltképp fájdalmas, ha volt amikor együtt jól ment. A többiek most elhúznak. Hát még, ha például korosan, a másiknak nyugdíj mellett is jövedelme van és társa is, akivel összerakhatja az anyagiakat. A felelősségben is osztozhat. Olvasom, hogy a magányos farkas is megteszi, amit a többiek falkában. A női férfi teendőket is az özvegy ellátja. Érzékeltetni próbáltam, milyen özvegynek lenni. Itt nem egy dobásból maradsz ki, nem egy kőrből,hanem innentől az összesből. Amikor a többiek nyaralnak. Elfordítod a fejed. A kicsik, amikor sorakoznak, akkor akinek nincs párja, az megy a sor végére. Aki magyar szokva van hozzá, hogy neki valahogy a lapok úgy fognak jönni, hogy nem a nyerő országok közt van. Hát az egyedül maradó sem a leg menőbbek közt van.Tudomásul kell venni. A párok nagyon ritkán kerülnek egyszerre odaátra.

A hang. Nem csak az arogancia, ami manapság gyakran téma. A neveltetés megmutatkozik a túlzottan lehengerlő erőszakos stílussal. Másra is felfigyeltem a napokban. Hangüzenetem visszahallgatva a hangom meglepett. Bár említette olyan, akivel először beszéltem telefonon, hogy kellemes hangom van. Ám a hangüzenetet meghallgatva igencsak furának találtam. Jelezhet sok mindent. Ahogyan a szemünk, az arcunk és egyéb megnyilvánulása a szervezetünknek üzenetet hordoz. Van például több fiatal, akinek esetleg érdekel a mondandója a neten, de olyan a stílusa a beszéde modorossága, annyira nem természetes, hogy inkább elkapcsolom. A nyegle affektálás nem érdekel. Jelezhet a hanghordozás erőt, erőszakosságot, bizonytalanságot is, ha túlkompenzál az illető. Utalhat akár az egészségi állapotra is. Ha irritáló a másik hangja és nincs türelmünk végig hallgatni, annak is oka van. Az óbégató szomszéd kisgyerekeket sosem csitítja a szülő, nagyszülő. Terheli a szomszédokat. Csak mert az a család nagyhangú utódokat akar.