Szedem a körtét. A gyümölcs még jó részei adják a reggelimet, a sérült részeket a tyúkok kapják meg. A szépeket másoknak kosárba teszem. Mások is így tesznek? Nem tudom. Évek óta így osztom a kertemben termetteket. Szívet melengető amikor örülnek a bio gyümölcsnek. Bár hagyott rám apám felszerelést a permetezéshez, de még nem próbálkoztam vele. Sajnos így a termések kevésbé szépek. Torzulnak, sérültek. kisebbek. Amíg lehet adok másoknak is. Jó érzéssel tölt el. Hálás vagyok, hogy megtehetem. A nagymamám és az anyukám emlékszem a süteményekből adott másoknak. Akinek épp nem volt. Nem gondoltam rá, hogy másolom a tetteiket. Még mennyi ilyen van a viselkedésünkben, amit egyszerűen csak úgy kell tennünk. Aztán, ha jobban felidézzük így láttuk, így szoktuk meg. Sosem gondoltam, hogy majd tyúkjaim lesznek. Ám apám sokat foglalkozott vele. Galambokat is nevelt. A szárnyasokgondozása része volt az életének. Hát nekem is így lett. Sportolok, ez kamasz koromtól szokásom. Apám remekül lovagolt. A gyerekem is sportol. Evidens. Mozgás az élet. Vajon az utánunk következők milyen szokásainkat követik? A kert gondozása is az életem része. Látom a gyerekeim is a kertben, a szabadban vannak, amikor csak lehet. Bízom benne, hogy az övéik is majd így tesznek.:) Kati

Csak pár perc kellett volna még, hogy megveregethessem dicséretképp a vállam, amiért a füvet szépen lenyírtam. Ám esni kezdett és egy jókora folt lenyíratlan maradt. Nagy volt a kisértés, hogy folytassam. A maximalisták tudják, mit érez ilyenkor az ember. A dédapa kaszája segített. Valahogy befejeztem. Közben töprengtem. Milyen mértékű a kényszeresség, a maximalizmus egyes emberben. Két mondás jutott eszembe. A volt főnököm szlogenje: “Csak a legjobb az elég jó.” Ezzel bizony sokakat gyötört. A másikat egy pszichológus mondta, amikor a francia nyelvtanulás befejezését terveztem, hivatkozva arra, hogy jobban kellene menjen. De hiszen beszél franciául és ez a lényeg. “Az elég jó is jó.” Melyik igazságot fogadjuk el? Hát a füvet elég jól lenyírtam. a körülményekhez képest. Óvatosan, észen kell lenni. A hév, a szenvedély ne ragadjon teljesen el. Esőben és vizes füvet tényleg ne nyírjak az elektromos géppel. Annyit nem ér az egész, természetesen. :) Kati

Hallom a szomszédból a kerítésen túlról ezt a 2 szavas mondatot egy nagymamától. Aztán a szívem összeszorult. Igen, elismerem irigy vagyok. Lépegetek anyukám házához. Ha esetleg létezik odaát, talán ott hallhatok tőle még én is ilyen félmondatot. Igen már tudom az ember gyarló. Az irigység érzetről tudom, tapasztalom. Talán ha beismerem, akkor másfelől érkezve is könnyebben feldolgozom, elfogadom. Másnak még mondja anyukája, az enyém nem. Ez bizony fájó. Sokat mondta. Sokszor még terhemre is volt, ha egrecíroztatott. Emlékszem a filmre amiben a Walter Matthau, Jack Lemmon is játszott és a már koros Sophia Lorent az igen idős anyukája korholta, mert szerelmes lett. Tudom nem fiatalodom. De milyen jó lenne, ha még a mama megmosná a fejem, mert még mindig van, amiket jobban kellene tennem. Kénytelen voltam felnőni, amikor ő elment. Olykor tréfából mondom nővérkémnek, barátnőmnek: “Anyúúúú, segíts!” Már megint rosszalkodik a szívem, a kapcsolataimban szétszórtan viselkedek, a szívemre hallgatok az eszem helyett. Az érzéseimre hallgatva intézem az ügyeimet. Azt hiszem javíthatatlanul maradok sok dologban örök gyerek. Hiába okítanak a következetesek. Talán ezért vagyok a rakoncátlanokkal, akkora együttérzéssel. Az ember nem gép, nem tökéletes. Azért ha törekszik, azt is méltányolni kell.:) Kati

Reggel kapom az üzenetet a kedves nővérkémtől:” Nagyon érik a cseresznye.” Tudja, hogy a gyümölcs a gyengém. Jelzem, hogy jövök. Finom pogácsákkal érkeztem. A nagyszüleink házában él. Emlékszem kisgyerekként hányszor jártam ide. Mennyi időt töltöttünk együtt. Most ugyanúgy állok a kapuban, várva, hogy beengedjen. Mesés a látvány, a kertben. A virágok ébredeznek. A liliomok szinte köszönnek. Igyekeznem kell, el ne késsek hát elég gyorsan faltam a szép cseresznyéket. Nem lesz időm, hogy magamnak uzsonnát készítsek. De az én testvérkém már csomagol is nekem egy szendvicset. Míg keni a kenyerem, a hátát, karját megsimogatom.: “Szívet melengető, amit teszel.” Búcsúzáskor gondolatban kérem az eget, tartsa őt meg minél tovább nekem. Tudom, kincsek az ilyen szép percek és emberek. :) Kati

Dolgoztunk nyári munkán a barátnőimmel négyen a vakáció idején a 8. osztály után. Tudatták velem, hogy majd ez is a kidolgozott időimhez fog számítani. Amikor a nyugdíjintézeti embernek elmondtuk a barátnőmmel ezt a történetet, sőt azt is, hogy az első iskolás napunkon 7 évesen egymás mellé ültünk le a padba meghatódva hallgatta a történetünket. A másik barátnőmet másodikos középiskolában ismertem meg. Hát bizony ez is már több évtizede volt. A következő drága jó barátnémmal több mint 10 éve kezdtünk torna után beszélgetni. Azóta is fontos tudatnunk egymással, napi szinten, hogy mi történik velünk. Hiszen azonos hullámhosszon vagyunk. Elmondtam neki, hogy kétszer is megcsináltattam a koros mosógépem, nem kis összegért. Most kímélem amennyire csak lehet, a gépet. Amit bírok kézzel kimosok, hogy ha nehezebb dolgokat, függönyöket, köntöst kell mosni, akkor jó legyen. Hát, amikor átalakította a fürdőjét és a majdnem új gépe helyett a méret miatt újat vett, a korábbi gépét nekem ajándékozta. Meghatódtam. Akkor is, amikor a tízéves pici telefonomat látva egy szinte új modern telefonját nekem adta. Természetesen nem a tárgyak cseréje, hanem a megértés a nagyon megértő hozzáállás ami jellemző. Az összhang. Szerencsésnek tartom magam, hogy ismerhetem őt. Valamint azt a másik embert is, akit én kifejezetten zseninek érzek. Nagy tisztelettel beszélek vele. Valahányszor látom és egy problémát felvetek érdekli és megoldást agyal ki. Hálás vagyok, hogy ilyen emberekkel kapcsolatban lehetek. Nagyra tartom őket. Igyekszem méltó lenni a barátságukra. Szokták mondani: “Madarat tolláról, embert barátjáról, ismerni meg. “Ezek az emberek azt mondják én is ilyen vagyok mint ők. Próbálom elhinni, hogy igazat mondanak. Figyelem a működésmódjukat. Törekszem tanulni tőlük, szivacsként magamba szívni az emberi nagyságukat. Ezzel az írásommal is tisztelgek előttük a magam módján :) Kata

Micsoda születésnapi öröm, amikor a sokadik x-es kerek szülinapon nekem kimondja a nyolchónapos, hogy MAMA!!! Amikor gügyögni kezdett és elcsíptem egy “nana” hangocskát ráadásul pont a keresztelőjén hangzott el a templomban, megerősítettem örömmel, mosolyogva, bíztatva őt, hogy jól csinálja. Mondogattam neki, azóta is, hogy mondogassa bátran: ” Anya, anya, mama, mama…” Most is sírok ezt leírva meghatódottságomban. Hiszen az édes anyanyelvünk ezekkel az első szavakkal, itt sarjad. Micsoda nagy dolognak lehetek szem és fültanúja. Elönt a hála. Köszönöm a teremtőnek, hogy ezt megélhetem, megtapasztalhattam. Kúszik, mászik a kicsi a nappaliban, mellé fekszem hasra. Látom a szemében a mosolyt, örül, hogy mindketten csináljuk ugyanazt. Jön a kamasz tesója is meccset nézni, a netet végre otthagyta. A másik kamasz is a kanapéra kuporodik. A levegőben szívet melengető együttesség van. Anyukájuk firtatja, hogy bár a nagy korkülönbség miatt sokak szerint a késői kicsik egykeséget élnek meg gyakran, ő érzi, hogy a kicsi a tesóival sokat van. Íme egy kis ízelítő milyen például egy családi kör a XXI. században. :) Kata

A kamasz, ha egészségesen fejlődik tízéves kora körül, már kezd telítődni a szülei hibáinak megtapasztalásával. Hangot is ad ennek. Kritizálgat. A párkapcsolatokban is eljön a megszokás. Csökken az oxitocin szint. Kezd barátibb, testvériesebb lenni a kontaktus jobb esetben. Hiszen a kapcsolat elején megtetszett valamiért a másik. Szerettünk volna hozzá közel kerülni. Minél többet, amennyit csak lehet együtt lenni. Majd evidenssé váltak a másik erősségei. A hiányosságokat kezdjük szóvá tenni. Fáj a kritika. Mi a helyzet önmagunkkal? Fiatalon világmegváltó elképzeléseink vannak. Majd megtapasztaljuk a gyengeségeinket, hiányosságainkat. Az önmagunk iránti szeretetünk, is alább hagy? Reálisan kell látnunk, miben vagyunk az átlagtól jobbak, gyengébbek. Elfogadnunk. Ez van. A gép ezt dobta. Ebből ezt lehet kihozni. Hasonlíthatjuk a hasonló helyzetben levő kortársainkhoz magunkat, hogy az önelfogadásunk lehessen reálisabb. Ne ostorozzuk feleslegesen önmagunkat irreális elvárásokkal. Maximalizmussal. Például tőlünk 10-20 évvel fiatalabbakkal mérve össze önmagunkat érthető, ha más a kép. Hiszen az összehasonlítás igazságtalan. Szóval tegyünk róla, hogy az önmagunk iránt érzett szeretet ne múljon! Sőt, amikor ehhez az íráshoz képet kerestem, tovább gondolandó témákra leltem. Öleld magadhoz képzeletben a kis éned gyengéden. Legyél minél megértőbb vele! Még a kedves ráncaidat is szeresd! Változtass, ha korábban te voltál önmagad legnagyobb ellensége! Hiszen a maximalisták például túlzott szigorral, korholó belső monológokkal bántják önmagukat. A legelgondolkodtatóbb pedig, hogy ha önmagad szereted, akkor állítólag bárki élhet melletted. Ebben a témában is találtam könyvet. Arról is töprenghetünk, hol a határ az egészséges önszeretet és az egoizmus között. :) Kati

Ki az akit nem irritálnak az erősségeim? Sőt akarja azokat megtapasztalni naponta. Optimális esetben a férfi is a nő is hozza az erősségeit, kvalitásait és ezek kiegészítik egymást. Fejlődnek. Sokra viszik. Egymást erősítik. Összetartanak. Tipikusan női erők a gyengédség, kedvesség, megértő empátia, gondosság, meleg szeretetteljes légkör teremtés. Férfinél az erő, a szilaj kitartás, fizikális erő, pénzteremtési képesség, karbantartási képességek stb. Ezek csak tipikus példák. Lehet más felosztás is. Sőt a sokáig egyedül élők kénytelenek a másik nem teendőit is elsajátítani. Nők füvet nyírnak, autót vizsgáztatnak, férfiak jól főznek, tiszta háztartást vezetnek. Gyakran probléma, hogy sajnos eleinte még tetszik a férfinak, hogy a nő tud ezt azt, később viszont kritizálgatja, oltogatja, lehúzza. Érthető, ha ezt nem tűri valaki. Magabiztos, jó önbizalom szükséges a másik erősségeinek megtapasztalásához. Sőt örülni azoknak. Nem lenyomni a másikat. Nem bűntudatot kelteni benne, nem törekedni elnyomni, földbe döngölni. Hanem hagyni szárnyalni és amennyi tőlünk telik hozzá tenni. Nézzünk csak körül az ismeretségi körünkben, hány párkapcsolatban látunk példát ezekre? Mi hogyan viselkedünk? Mennyire vagyunk képesek igazodni, alkalmazkodni, hozzáadni ami tőlünk telhető a párkapcsolatunkba? :) Kata

Önállóan él. Vállalja a felelősséget. Képes gondoskodni önmagáról, az otthonáról. Próbál kiegyensúlyozott lenni lelkileg. Egészséges maradni testileg, lelkileg, amennyire csak lehet. Ameddig csak lehet. Irigylik ugyan gyakran a szabadságát, de képes feldolgozni ezt. Megküzd valahogy maga az adódó munkahelyi-, családi-, társadalmi-, gazdasági-, politikai nehézségekkel. Tudja, hogy konfliktusok, megoldandók mindig lesznek. Kihívásnak tekinti ezeket. Szinte olyan, mint egy magányos farkas. Próbál kötődni. Él benne remény, hogy talán létezik olyan akivel együtt lehet. Aki nem kielégítő kapcsolatban él, vágyódik ilyen életre, mert ez is jobb, mint küzdeni megoldhatatlan helyzetekkel. Ám az egyedül élésbe is el lehet fáradni. Tény, hogy rá is lehet szokni. Nem szólhat bele más, mit hogyan oldunk meg. Mennyit adunk fel a független önállóságból? Mennyire vagyunk alkalmazkodó képesek? Mérlegelendő, mennyire éri meg? Mit kaphatunk cserébe, ha engedünk néhány dologban. Mint a kicsi aki menne a közösség fele, de ára van. Akkor le is kell mondania dolgokról. El kell fogadni, a többiek hibáit. Kiegyezés ez felnőttként is. Kompromisszumkészséget próbára tevő helyzet. Vissza is hátrálnak gyakran, egészen addig, míg olyan adódik, akivel megéri, mégis. Sőt a másiknak is. Kölcsönösen vállaljuk a másik gyengeségeit. :) Kati

Mindennek ára van A függetlenségnek is. A mindenért való felelősség. Hallhattuk a poént: “Valentinnapon a szingli ünnepli a függetlenség napját.” Nem kérhet számon rajta párja dolgokat. Tény, hogy nincs is támasza. Irigylik mégis őt azok akik lekötötték magukat. Kötöttségben vannak. Tehát a szabadság nagy érték. Kivágyódnak sokan a házasságukból gyakran. Van olyan nő, aki sosem tapasztalja meg a függetlenséget. Amíg nagykorú lesz, a szülei felügyelik. Ha nagykorúvá válva bekerül házasságba, onnantól lekötött. Ha nem válik soha vagy nem özvegyül meg, akkor sosem éli át, milyen függetlenül élni. Hallottam a nők a bioritmusuk függvényében is a hangulatuk hullámzása szerint szeretnének egyedül állók lenni. Ábrándoznak róla, aztán mégis maradnak a házasságukban. A házasság felbontás körülményes procedúra. A vagyonmegosztás sem egyszerű probléma. Amit közösen létrehoznak felépítenek nem felezhető gyorsan. Hát ez is visszatart sokakat, akár rossz nem működő kapcsolatokban. De sokszor látni házasságukat letagadó férfiakat. Irigy tekintetüket, ami elárulja mennyire nagyon szeretne örülne, ha lehetne szabad, csak szinte megoldhatatlan. Ilyen szempontból is tekintsen önmagára, aki egyedül álló és magában van. Hiszen azt csinálhat amit csak akar. Egy kincs van a birtokában. Persze mindenki mást szeretne. A házas szeretne független lenni a szabad, a magányos pedig szeretné, ha párkapcsolata volna. Tudjuk érezheti kapcsolatban is valaki magát magányosnak. Ismert a társas magány fogalma. Talán féluton van az optimális állapot. Amikor minél többet van együtt két egyedül álló. De nem bútoroznak össze. Megmarad mindkettejük saját területe. A huszneggyedik században a leginkább működőképes ez lenne? Figyeljük meg! :) Kati