A metrón utazva az állathordozó kosárban levőt a gazdija simogatta, fotózgatta. Mosoly volt az arcán az egész utazás alatt. Figyeltem a többi utas komoly arcát. Elgondolkodtam. Mondhatnánk, hogy lám ide jutott az ember. Az állat kell segítsen. Ha egyedül van, ne komor fejjel legyen. Amikor egyedül vagyunk, legtöbben sorra vesszük a velünk történteket. A teendőinket. Az megoldandókat, elintézendőket. Ezek feladatok. Miért is mosolyognánk. Talán csak akkor, ha felidézünk egy vicces, vagy megható történést. Az illető, akit láttam, bizonyosan szereti a kedvencét. A csecsemő közelében töltött napon is sokat mosolygunk. Aranyosnak látjuk. Azt mondta hazánk egyik legjobb pszichológusa, hogy, ha mosolygunk, akár ok nélkül is, elindul valami befelé és egy kört alkotva, mint egy öngerjesztő folyamat, az agy értelmez derüt. Reagál rá és emeli a kedélyt. Ismét mosolyt küld. Még akár szánalmasnak is tarthatnánk az illetőt, aki a kis állatát fotózgatja. Nem a gyerekét, nem a párját. Van neki valami, valaki, ami, aki segít rajta. Úgy hallom egyetlen elfogadható drog a mozgás, ami az agyunknak endorfint termel. A kedvenceink pedig az oxitocinnal segítenek a magány ellen kötődéssel. :) Kati