A 21.században ügyintézek és mosolygok, amint a vonal túlfelén a megcsinált gépi hang némileg akadva tájékoztat. Én pedig a korosodó billentyűzöm a számokat. Némileg hunyorogva, e miatt kicsit elakadva. Mert azért sem kotrom elő a szemüveget. Konok, makranc EMBERI!!! vonásaimat felvállalva akkor is elintéztem amit akartam. Szándékosan emeltem ki az emberi szót. Még itt vagyok! Én még emberből vagyok. Hibázom igaz. Esendő vagyok. Sokszor botladozom. De érezni tudok. Ez kincs. Érték. Hagyok rá időt, hogy legyen elgondondolkodtató. Mint az összes eddigi írásom. Volt a közelemben évekig, gépiesen működő autista, aspergeres ember, aki saját elmondása szerint hallotta az érzésekről a mondataimat, de nem értette. Nem érezte. Kíméletlen szigor és logika mentén vezette le a helyzeteket. Nekem az érzékeny hiperszenszibilis, empataként működőnek fájó megtapasztalni mindezt. Nézem a kollegáimat, amint kimerülten próbálják tartani a tempót. Kávét és ginkó bilobát, egyéb serkentőket, aztán nyugtatókat, lazítókat, oldókat segítségül hívva. Látom időnként a gépies reakcióikat. Ágaskodnak. Megfelelni próbálnak. A gép előtt egy gépnek igazolják magukat, hogy nem robotok. Nonszensz. Eltöprengek. Ezekben a helyzetekben hol a helyem? Keresem. Meddig kaphat helyet az érző, esendő EMBER? :) Kati