Megpillantottam a kamaszt, amint bandukolt reggel az iskolába. Nyugtáztam és tovább mentem. Majd vissza léptem és hosszabban figyeltem, ahogyan annak idején anyám is nézett, amikor én iskolába igyekeztem. Ahogy tovább néztem rádöbbentem, hogy a járása teljesen a nagyapjáé. Könnyek kezdtek lassan peregni az arcomon lefele. Már hetedik éve, hogy elment. Emlékek törtek fel. A pályaudvaron de sokszor vártam, hogy a vonattal megérkezzen. A tömegből hátulról a sapkája ponponja vidáman jobbra balra billegett. Ilyen vidám, laza járása volt neki is. Lám ezt tanítani nem lehet. Töprengeni kezdtem, hogy a gének képesek-e átörökítenek ilyesmit. Tudtommal nem. Odébbról jön ez. Mindig mondom 99 százalékban a tudományos dolgokban, hiszek, de kell adjak egy százaléknyit a nehezen megmagyarázható történéseknek is. Barátaim szerint, még többet is, mint egy százalék. :) Kati
Bandukol a kamasz reggel
Minden vélemény számít!