Kasza

kaszaFel volt akasztva. Apám rakta el, gondosan. Mennyi dolog jut eszembe róla. Mesélte apám, hogy a nagymamája és az anyja is különbül tudta használni, mint sok férfi. Kénytelenek voltak, mert a dédmama férje oda lett a háborúban. Ilyen történetet hallva, a fűnyírót évek óta magam használom. Elvégre én sem lehetek gyengébb, mint a dédmama. :) A kaszát nézve mégis egy félelem volt bennem. A kiskori énem úgy vélte az ott a felnőttek komoly szerszáma. Hát csak leakasztottam. Már ahogy a gondosan rákötött nadrágot leoldoztam, mintha apám jelen volna. Próbáltam használni. Na ma ezzel lesz meg a tyúkjaimnak az ennivalója. Elképzeltem, milyen lehetett, amikor régen ezzel dolgoztak. Ugyanazok az izmaim feszültek, meg, ahogyan lendítettem, mint az elődeimnek. Mennyivel másabb, mint tolni a fűnyírómat. Mikor raktam el fele, lepucoltam. Gondolkodtam, kitől tudhatnám meg, hogyan kell megfenni, ha az éle kopna. Még azt is elképzeltem, amikről történelem órán hallottam, a felkelések idején  elővették végső kétségbeesésükben, ha már elviselhetetlen volt a helyzetük. Visszatérve a jelenbe, a szomszédom egy horolókapával jött a napokban haza. Némely helyen nem használ fűnyírót és szüksége lesz ilyen szerszámra. A szüleim fészerében az ő horolókapájukat is megláttam, felakasztva. Különös érzés fog el, amikor használom az általuk éveken keresztül használt szerszámokat. Valamit magukból itt hagytak. Valamit mutatnak. Majd az utánunk jövők is érzik ezt, ha a tárgyainkhoz nyúlnak? :) Kata

Vélemény, hozzászólás?