Azt írják önmagukról: ” Remélem , megtalálom.” Bizakodnak. Különböző stádiumában vannak a magányban. Aki feladta és például vidéken él, a volt kolleganőm, őszintén bevallja, már nem is hisz benne, hogy neki társa akad. A nem túl régen özvegyülők vagy elváltak még próbálkoznak. Az emberismeretünk a többiek figyelésekor egyre pontosabb. Pár szó után már látjuk, egyre élesebben, tisztábban, azt, hogy ki hol tart. Üzenetek érkeznek felénk, még olyanoktól is, akik csak szemlélik az életünket távolról. Közvetett módon is üzen az univerzum. Az álmainkkal esetleg a tudatalattink jelzi nekünk, hogy mi a helyzet. „Az álmok nem hazudnak.” Sok fiatalabb is jelzi, hogy komplikált találnia valakit. Pedig azt hittem, nekik könnyebb. Vagy, mert hiszékenyebbek vagy mert még nem csapták őket annyiszor be. Talán, akik párral vannak kiegyeznek több ponton is nekik nem tetsző dolgokkal. Annyira nem akarnak egyedül maradni. Gondolják, mindennek ára van. Ennek ez az ára. Figyeljük csak meg! Mennyit ér meg nekünk ? Mely pontokon bírunk beáldozni? :) Kati
Mennyi reménykedő!
Minden vélemény számít!