Határozottan kiálltja a négyéves. Mutatja, tanít, hogyan húzzam magam is a határaimat. Hányszor nehéz nemet mondanunk!- gondolkodom el rajta. „Akarom!”- kiálltja. Korrigálom: „Szeretném” Csiszolódunk össze. Hiszen egy kontaktusban mindkét fél hat egymásra. Figyelem, hogy lettem, túlzottan is alkalmazkodó. Amikor visszatértem a pályára a versenyszférából, a gyerekek tanítottak. Nem kell megkérni, hanem utasítsak! Nem kell minden apróságot megköszönnöm. (Ahogyan vállalkozóként a megrendelőkhöz túlzottan igazodtam.) Az újabb generációk úgy működnek, hogy nekik minden jár. Mert megérdemlik. Visszatérve az előző gondolatmenethez, a kicsik szülei törekednek azonnal teljesíteni, amit a kicsi kér. Ha nem teszik, a kicsi nyafog vagy számtalanszor elismétli, amit akar. Inkább, hogy ne ismételgesse és ne nyafogjon a szülő teljesít. Neveli a kicsi a szülőt. Többször észre vettem, hogy hazaérve már sorolja is amiket akar. Mondom, először megérkezem. Kezem mosok és a ruhám. Tusolok és utána. Késleltetnie kell, a vágyai megvalósulását. Addig foglalkozzon a kedvenc játékaival! Szokja, hogy önállóan elfoglalja magát. Ahogyan mi is tettük kiskorunkban. Most az időseknek az erejük teljében levő utódaiknál sorba kell állni, mert első a gyerek. Nekünk az apáink nagyapápáink voltak az első helyen. Ahogy a kínai mondja: „nagytiszteletű apám”. Ha sivalkodtunk ránk mordultak. Legyen célunk, hogy a kicsi gyakorolja önállóan lefoglalni magát. Elmélyedni, lekötni önmagát. Ne a csík tolja a repülőt! Hiszen, mint tudjuk például az elváltaknál is a gyerekek számtalanszor a két felet kijátsszák. Ne a gyerek nevelje a szülőt, hanem fordítva. :) Kata