Amiben szinte mindenki hibát ejt. Mégis felemelő asszisztálni a fejlődéshez. Látni a cseperedőt. Felfedezni mi az amit általunk produkál. Nagyjából ennyi a hála ezért a tevékenységért. Igen kevés, az amikor hálát kapunk az erőfeszítéseinkért. Akár szülőként, akár nevelőként. Leginkább okolnak, hogy miattunk történik nemkívánatos dolog-. Mi vagyunk az okai. A saját gyermekünk sem fogja elismerni, hogy nagykorúvá válva a felelősséget vállalnia kell. Egyszerűbb keresni a szülők nevelésében ejtett hibákat. Pedig a legtöbb szülő a gyerekének a jót, a legjobbat szánja. Akarja, hogy a gyerekének jobb legyen, mint neki volt annak idején. A nagyszüleink nélkülöztek, szűkösen voltak élelemmel. Hát a szüleink próbáltak bőséget teremteni ilyen téren. Számunkra ez volt terhes. Ha anyagiakban volt hiányunk gyerekként, akkor erre fektetünk hangsúlyt a saját családi életünkben. Próbáljuk korrigálni, ami kevésbé volt jó a mi kiskorunkban. Ám szinte bizonyos, hogy lesz olyan terület, ami nem lesz kielégítő. Amikor, már igazán felnőtté válik az ember, képessé válik rá, hogy megbocsájtson az elődeinek. Szüleinek, nagyszüleinek. Hiszen azok is csak jót akarhattak, feltehetőleg. A szülőt nem az vezérli, hogy majd jól kitol a gyerekével. Ahogyan korosodunk a kicsiket nézve, a sajátjainkban elérzékenyülve fedezzük fel az ismerős vonásokat. Mások gyerekiben is, ahogy idősödünk, lenyűgöző tud lenni, amikor felfedezünk szép vonásokat, külsőben, viselkedésben. :) Kati