Pekeno (A férfi, akinek fáj a világ fájdalma és nem tud elmenni mellette tétlenül.)

Középkorú, vékony férfi. Nem túl magas, mégis a tekintély enyhe kisugárzása veszi körül. Mert tudja magáról, hogy kész megtenni. Ami helyes, és amit igaznak tart. Ő Pekeno: egy elszánt ember.

Beszélgetésünk kései pontján tudom meg, hogy volt katona. Nem, nem a Honvédségnél, az albán-szerb háborúban, az albánok oldalán harcolt, mert feldúlta, hogy a szerbek civil lakosságot mészárolnak le. Több millió forintnak megfelelő összegért próbálta társaival becserkészni pl. Milosevics, szerb vezetőt. Akit állítása szerint annyira őriztek a fanatikusai, hogy kilométerekre sem lehetett megközelíteni.

– Valójában én is rászoruló vagyok. Szorongásos zavarokkal küzdök, de igazából elviselhető szinten. Néha azért nem könnyű… Magamon tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor kórházba kerül valaki, és segítségre van szüksége. Sokan élnek egyedül, és a mentő, amikor kijön, ahogy találja őket, úgy viszi be a kórházba. A mentősnek sem ideje, sem bátorsága nincs pakolni valamit a betegnek, mert ha kiderül, hogy hozzányúlt a kiszolgáltatott ember tulajdonához, nagyon megütheti a bokáját. Rajtam akkor volt, aki segítsen, de a kiszolgáltatottság élményét így is át kellett éljem. Eldöntöttem: segítek.

– És létrejött az „Önkéntes Segítők”?

– Tulajdonképpen igen. Hívő vagyok, és az a tapasztalatom, hogy pl. a kórházakban is iszonyú erős az előítélet az Isten név hallatán. Sokszor kénytelenek vagyunk fű alatt, titokban segíteni. Nem beszélhetünk arról, Aki miatt tesszük mindezt. Létrehoztam az Önkéntes Segítők Facebook oldalt is, és sokaknak tetszik, amit csinálunk. Bejelölnek, és néha még segítenek is.

– Sok hajléktalan rühesen, tetvesen kerül be, és ruha kell nekik. Vannak akik ismernek minket, és aprópénzt adnak, és abból lehet zsíros kenyeret varázsolni!

– Jó, amit írsz. (Facebook –on beszélgettünk.)

– Sajnos sok az olyan etnikum, akik követelőznek. Minden kellene. A szerénység nem erősségük. Ők az „anyagosok”. Cigit és kávét is követelnek. Velük nehéz. A segítők körbejárnak pár lépcsőházat, és ruhát gyűjtenek. Van azonban két hölgy, akiket kiemelnék közülük. Korábban is segítettek, egy régebbi, már naggyá fejlődött segítő-hálózatot támogattak, ám kiderült, hogy a szervezet helyi egysége kapzsivá vált. Adományokat kaptak, az adó 1%-át megkapták, és az ajándékba kapott ruhákat is elkezdték kiárusítani. De nem ezért lettek azok adva! Ezután a két hölgy úgy döntött, inkább magánkezdeményezésbe veti a bizalmát (nem váltak cinikusakká, még mindig segíteni akartak) és megtaláltak engem. Pl. ők is besegítenek utcázni. Mármint utcán osztani a ruhát.

És van egy új projekt is tervbe véve: vannak olyan sorstársak is, akiknek lenne rendes munkája, de élelem, és tisztálkodási szerek hiányában nem tudják kihúzni a fizetésig. És vannak, akik dolgoznak, és közben éheznek! Rajtuk is érdemes lenne segíteni!

És történt valami igazán nagyszerű: a Facebook – os jelenlétnek hála, egyszer csak az utcán megállított egy ember, és egy okostelefont adott, amellyel jobban tudjuk végezni a munkánk!

A cikk végére írd oda, hogy „Önkéntes Segítők”, Facebook! Itt lehet elérni, és Budapesten dolgozunk.

(Pár nappal később a következő üzenetváltás zajlott le közöttünk.)

– Nem volt túl jó a mai nap.

– No? Mi történt?

– Az egyik etnikum be volt rúgva és jól szájon kapott.

– Hű. Hogy oldottad meg?

– Szóltam a Bengának, ő utána egy picit meglátogatta. Szerintem egy darabig nem lesz kedve velem verekedni.