Viszek a kollegámnak. Bottal vánszorgott jó ideig, mint egy szárnya szegett madár. Úgy járt munkába. Az emeleten felejtve botját bicegett haza és mondtam: ” Hé! Pezsgőt bontunk! Már nem kell bot!” De akkor csak ott felejtette. 2 alkalommal. Most pedig már a nélkül jött munkába! De sokat számít, ha dicsérnek, motiválnak. Örül valaki a javulásunknak. Az élet él és élni akar. Udvarolni akar nekem 32 és 36 éves ember. Figyelmeztetem. Csak komoly kapcsolat érdekel. Bizonyára tervez majdan saját gyereket. Döbbenten hallgatom, hogy nem. Akivel naponta beszélgetek 6 éve, szintén az utódlásra kategórikusan nemet felel. 2 olyan közeli lány ismerősöm is így vélekedett. Ők azóta már babával léteznek. Elgondolkodom azért erősen. Annyira rossznak találják a világunkat, hogy a legféltettebbet, az önmaguk kicsi folytatását, életre is vonakodva hívják. Tény, hogy gyarló az ember. Telhetetlen. Mindig is az volt. Mostanság, különösen. Azért vannak olyan dolgok amiért létezni érdemes. Ha nem is kapok már semmit mikulásra, szívem melengető helyzeteket teremtek. Adok másoknak dolgokat ( nem csak tárgyakat). A gesztustól melegség járja át a belsőmet. A minap a kolleganőm párja meghalt hirtelen. (Műtétre várt a szívével.) Mint sorstárs-beli kis testvérem öleltem a megözvegyültet. Csak a következő 1 napot próbálja túlélni. Tiszta szívből drukkolok érte. Ha van olyan, küldöm az erőt feléje. Ha mi épp nem kapunk, próbáljunk adni, küldeni a másik felé. Az is éltetni, melegíteni képes. Olvasom hány országban fűtetlen otthonokban élik át a teleket. Milyen módokon teremtenek meleget. Mennyi módon képes az ember kívül belül, testileg, lelkileg melegíteni magát. :) Kati