Bocsánatot kérni  nem mindig egyszerű. Ahogyan megköszönni valamit sem az, sok esetben. Elismerni ha hibáztunk bármiben. Beismerni a tévedésünket. Esetleg úgy érezhetjük, ilyenkor kicsit lejjebb kell adjuk a büszkeségünket. Fejet hajtani. Mikor pedig munkánk van abban, hogy emeljük az önbecsülésünket. Bizony ehhez lelki erő kell. Erőt jelez, ha valaki képes erre. Különösen, ha fiatalabbal szemben ismerjük el a tévedést. Van akinek már megköszönni valamit is nehezen megy. Dicsérni, elismerni.  Gondolkodjunk el ezen. Miért van ez?  Ha vissza tekintünk pl 100 évvel korábbi időkre, az idősebbek más stílusban bántak a fiatalabbakkal. Feltétlen tiszteletet követeltek. Gondoljunk vissza a Pál utcai fiúk és a Légy jó mindhalálig regényekre. Milyen hangnemben is beszéltek ott a gyerekekkel? A mai közép korúak még nagy tisztelettel álltak az idősek felé. Manapság a kicsiket emelik jobban. Igen sokszor már túlzottan. Elgondolkodtam, hallottam e valamelyik nagyszülőmet elnézést kérni gyerekétől, unokától,  bármilyen gyerektől. Rugalmasság is kell ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: „Elnézést, tévedtem. Igazad volt.” Sokaknál már az is nagy lépés, ha kiböki: „Lehet, hogy igazad van!”  :) Kata