Igen, ilyen csöpögős, romantikus, cukrozott kácsazsír (ahogy egy értelmiségi ember Zámbó Jimmyt jellemezte, bár őt már én sem tudom elviselni) vagyok belül. Hogy ezt most ide kiteszem.

Tisztára, mint Jókai regényében, a „Kárpáti Zoltán” – t megelőző részben. A Zoltán tragikus – szenvedélyesen szerelmes apja, a kastély egész szárnyát elfalaztatja, ahol a betegségben elhunyt felesége élt. Nem tud megbirkózni a fájdalommal, ezért elfalazza az oda vezető utat.
Hol vannak ma ilyen nők? Bevett séma: nem működik – lépek. Gyerekkel, pénzzel, lakással. Az összes csalódottságom, fájdalmam és keserűségem terhét meg kamatosan viselje az, akihez anno szerelemből mentem hozzá. Pedig csak meg kellett volna tanulni férfiül, a férfinek meg nőül.
Áh, tudom, ennyire nem egyszerű a képlet. És vannak szép számmal családból kilépő férfiak is.
Mert amikor megtörténik, amikor tényleg áldozatot hoznak értünk, az nem kiált nagyot, az olyan természetes (nek hat.) Így annak is vesszük, és nem értékeljük.
Hogy is tanítja az Egyház? A természet, már maga kegyelem. Az sincs magától.
Zoli