..az univerzumnak. Amikor a „nem egyszerűekhez” kerültem, mondogattam önmagamnak: „Csak ezt a napot bírjam ki. Aztán: „Csak ezt a hetet éljem meg. Teremtőm segíts meg!” Pont, mint amikor a gyászokon való túljutáshoz erő kellett. Aztán valahogy túléltem. Önmagam is meglepve. Amikor belépve ovációval fogadtak csak néztem tágra nyílt szemekkel. Annyira vártak. A legelső napon a közelükben konstatáltam, hogy nem könnyű esetek, de most ezt dobta az élet. Az első, hetekben, ha volt elintézendőm és néhány percre eltűntem, kétségbeesve kerestek: „Hol voltál?” Már ez is melengette a szívem. Pár hónap után, ha nem értettek valamit és hosszan fejtegettem, jó volt hallani, hogy: ” Na most értettem meg.” Az a bizonyos „HEURÉKA” pillanat. Szívem melengető látni, amikor az első tavaszi napokon ülnek sorban kinn, mint a kis madarak egymás mellett és kitaláltak egy játékot. Senki nem utasította rá őket, hogy így fegyelmezetten egymásra figyeljenek. Meghatódva néztem távolabbról a hátukat. Ahogyan ül sorban vagy húsz kamasz. Mint a madarak, mikor sorban a dróton várnak és tanakodnak. Szép látvány volt az első tavaszi nap melengette a hátunkat és a lelkemet. Ezt a képet elviszem magammal. A másik helyen a nem könnyű kinti teendők után befele menet a szintén nem könnyű csapat egyik tagjától egy félmondatot hallottam meg: ” Eddig a napom jó.” Hát akkor valamit csak jól csinálok- gondoltam. Ez rácáfol a tevékenységemben hibákat keresőkre. Az is meglep, amikor a legproblémásabb kerül hozzám a legközelebb. :) Kati