Léteznek úgymond „macsó” szemléletű családok, ahol a férfi az igazi érték, a nő kevésbé az. Ez mélyen be tud ivódni a tudatba. Olyannyira férfipártiak, hogy konfliktus esetén tulajdon lányuk mellett sem állnak ki, hanem a vő pártjára kelnek a szülők. Még akkor is, ha a lányuknak van igaza. Említhetem példaként még a rokonságomban az apát, aki sosem dicsérte a nejét és a lányát, inkább csak önmagát és a bátyját. Magamról pedig tudom, hogy tizennyolc évesen házasodva és viszonylag korán özvegyülve, gyakran elgondolkodtam azon, mennyire tud egyedül egy nő a gyász után lábra állni, életben, talpon maradni? El meri -e hinni, hogy egyedül is életképes? Miért is tartotta Indiában olyan sokáig  magát az a szokás, hogy, ha a férj elment, akkor az asszonyt is vele temették. Hogyan lehet szert tenni az önbecsülésben olyan erőre, hogy elhiggye a nő: ő egyedül is képes élni. Mikor úgy nevelkedett és töltött el évtizedeket, hogy rá volt utalva a párjára. Az én drága, közeli hozzátartozómtól tizenhárom évvel volt a férje idősebb.  Valósággal pánikolt a mama, amikor komolyabban betegeskedni kezdett a papa. Olyannyira, hogy szinte önmagát betegítette, hadd mehessen el hamarabb, és ne kelljen egyedül élnie soha. Nem is következett be amitől annyira félt. Hiszen ő ment el hamarabb. Bizony egy özvegy nő gyakran a társadalom perifériájára szorul. Valahogyan menekülne az alacsonyabb létformától. Korábbi családjához nem térhet vissza. Újra házasodni nem bír. Párja nélkül az élet értelmetlenné válik, ő pedig kiszolgáltatottá. A beivódott erkölcsi szokások lassan módosulnak. A kevésbé önálló lányok, akik a szülői házból kerülnek házasságba, ha valamiért egyedül maradnak, igencsak meg kell erősíteniük az önbecsülésüket ahhoz, hogy elhiggyék: képesek saját lábukon is megállni. :) Kata